Két kézzel pacsit adtam a mellettem álló hölgynek. Ő mosolyogva fordult a szomszédjához, és továbbadta a gesztust… Október a mellrák elleni küzdelem hónapja. Ilyenkor nagyobb figyelmet kap a rendszeres szűrővizsgálat és a korai felismerés fontossága. De legalább ennyire lényeges beszélnünk azokról is, akiknek az életét már érintette a betegség, és azokról a közösségekről, amelyek támogatást nyújtanak a számukra.
Kosztka Edina írása.
A Pink Bolero Palliatív és Önsegítő Egyesület rendszeresen szervez olyan találkozókat, ahol az ismeretterjesztés mellett a közös élményeknek is fontos helye van. Beszélgetések, előadások, élőzene, finom ételek és mozgásos programok adnak lehetőséget a találkozásra.
Az idei rózsaszín októberi “Pink Október – Együtt az életért” rendezvényre engem kértek fel, hogy közös tánccal zárjuk a délutánt. Volt bennem némi izgatottság, kíváncsian vártam, hogy ez a közösség mennyire lesz nyitott a mozgásra.
A délután első részében kerekasztal-beszélgetést hallgattunk. A beszélgetést vezető pszichológus egy egészen egyszerű kérdéssel fordult a meghívott orvosokhoz:
„És ti, hogy vagytok?”
Ezúttal nem a pácienstől kérdezték, hogyan érzi magát, hanem az orvostól. Hétköznapi válaszokat kaptunk, szóba került például a fáradtság is. Aztán némi humorral az is felmerült, vajon előfordul-e, hogy egy beteg kérdezi meg az orvosától, hogy van, és ha igen, jut-e idő arra, hogy válaszoljon, miközben odakint még sokan várakoznak.
A beszélgetés során az orvosok munkájának nehézségeiről is többet megtudtunk.
Szó esett például az idő kérdéséről. Egy daganatos diagnózis után érthető, hogy a beteg minél hamarabb szeretné tudni, milyen kezelés vár rá, és mikor kezdődhet el. A bizonytalanság nehezen viselhető, a várakozás pedig sokszor különösen megterhelő.
Az orvosi oldalról nézve azonban a megfelelő kezelési irány kiválasztásához hosszabb időre is szükség lehet. A daganat alapos és pontos vizsgálata segíthet abban, hogy a lehető leghatékonyabb kezelést válasszák, és lehetőség szerint elkerüljék a későbbi irányváltást.
Ugyanaz az idő tehát egészen mást jelenthet a két oldalon. A beteg számára sokszor sürgető várakozást, az orvos számára pedig a megalapozott döntéshez szükséges időt. Érdekes volt látni, hogy milyen nehézségekkel és felelősséggel járhat a gyógyítói szerep is.
A beszélgetés másik fontos témája az volt, hogyan lehet a kezelések vagy a műtét után tovább élni úgy, hogy közben a betegség tapasztalata is velünk marad.
Hogyan lehet tudomásul venni a történteket és az esetleges kiújulás lehetőségét anélkül, hogy minden gondolatunkat a betegségtől való félelem határozná meg? A hangsúly nem a betegség tagadásán volt, hanem azon, hogy az életre is maradjon figyelmünk.
Szóba került a mozgás és a táplálkozás szerepe is. A gyógytornásztól és a dietetikustól ehhez hasznos támpontokat kaptunk.
Aztán elérkezett a közös tánc ideje.
Nem tudtam előre, hányan fognak csatlakozni. Egy ilyen alkalmon természetesnek tartottam volna azt is, ha valaki inkább ülve marad, és csak figyeli a többieket. De mindenki felállt.
Az orvosok, az érintettek, a hozzátartozók, az egyesület vezetője és az általa meghívott pszichológushallgatók is. Senkit nem kellett külön biztatni.
Bemelegítettünk, majd elkezdtük a koreográfiát. Ilyenkor mindenki koncentrál, igyekszik elsajátítani a mozdulatokat. Aztán előbb-utóbb eljön az a pillanat, amit a leginkább szeretek. A résztvevők figyelme lassan áthelyeződik a mozdulatok végrehajtásáról magára a mozgás örömére.
Már nem az a legfontosabb, hogy jó irányba lépnek-e, hanem hogy jól érzik magukat abban, amit csinálnak.
Most is egyre több mosolygó arcot láttam magam körül.
Néhányszor még eltáncoltuk a közös mozdulatsort, majd pacsit adtam a mellettem álló hölgyeknek. A gesztus mosolyok kíséretében terjedt tovább. Volt benne valami felszabadító.
Megcsináltuk. Ügyesek vagyunk. Együtt vagyunk.
Ezután körbe hívtam a résztvevőket. Megfogtuk egymás kezét, és úgy táncoltunk tovább, be a körbe, ki a körből, és közben mindenki úgy mozgott, ahogy neki jólesett. Végül megtapsoltuk magunkat és egymást.
Sokat foglalkozom azzal, hogyan változhat meg a nők viszonya a saját testükhöz a mozgáson keresztül. Hogyan válhatnak felszabadultabbá, hogyan engedhetnek el megfelelési kényszereket, és hogyan élhetik meg önmagukat egy elfogadó közegben.
Ez a délután azonban arra emlékeztetett, hogy a tánc nemcsak önmagunkhoz, hanem egymáshoz is közelebb vihet bennünket.
Tudom, hogy egy közös tánc nem oldja meg a betegséggel járó nehézségeket, és nem szünteti meg a félelmeket sem. Arra a kis időre azonban mindez háttérbe szorulhat.
Ez is érdekelhet:
Fotók: Kosztka Edina
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
