Molnár Ani ma az egyik legsikeresebb kortárs művészeti galériát vezeti Magyarországon. Nevét – szinte egyik napról a másikra –, akkor ismerte meg a szakma, amikor jóformán a semmiből érkezve rendkívül izgalmas projekteket szervezett úgy, hogy előtte nem igazán volt köze a kortárs művészetek világához. Közgazdászként csöppent a kortárs szcénába, az általa alapított Molnár Ani Galéria elsőként jutott ki több rangos nemzetközi művészeti vásárra Magyarországról. Például az Artissima-ra és az Armory Show-ra is.
Molnár Anival, azaz Annamáriával, a Budaörs feletti Odvas-hegyre mentünk el sétálni. Ő ugyanis rendszeresen ide jár fel Bodza kutyájukkal kikapcsolódni. Ami – ahogy mondja – , néha nem is megy könnyen, a csodás hegyvonulat és az aranyos Bodza kutya dacára sem.
Ani ugyanis gyakran többet dolgozik, mint kellene. Ez nem igazán munkamánia, inkább egyfajta szenvedély, pont az a belső erő, ami Anit odáig segítette, hogy ma Magyarországon az egyik legkreatívabb és a szakmailag is az egyik legsikeresebb művészeti galéria tulajdonos-vezetője legyen.
Multiból a kortárs művészet világába
– Már kisiskolásként is rajongtam a művészetekért, akkor még nem annyira a kortárs művészet, hanem általában a képzőművészet vonzott. Később, hiába éreztem jól magam az üzleti életben, valami mindig hiányzott.
Nagyon sokat ábrándoztam arról, hogyan lehetne kombinálni az üzleti szférában szerzett tapasztalatomat és a művészet iránti rajongásomat – meséli Ani, akinek a művészet iránti lelkesedése már az általános iskolában szemet szúrt a rajztanárjának.
Közgazdásznak tanult, az akkor még Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, és noha már akkoriban arról álmodott, hogy valami saját vállalkozást hozzon létre, indulásként mégis a multinacionális vállalatok világában kötött ki. Először pénzügyi, majd az ingatlan szektorban.
Ani úgy véli, hogy az üzleti világban eltöltött időre szüksége volt ahhoz, hogy kiforrjon benne, mit is szeretne valójában, és talán ami ennél is fontosabb: meg kellett érnie arra, hogy bátorsága legyen belefogni abba, amire mindig is vágyott.
Amikor 2008-ban végre megnyitotta a Molnár Ani Galériát, még nem tudta, hogy milyen kemény világba csöppen bele.
– Noha volt még szabad tér ezen a piacon, nagyon sok kockázata is volt a galéria nyitásnak. Ezt én felmértem, és eleinte nem is hagytam ott a biztos munkámat.
Az nagyon nagy vakmerőség lett volna a kilencvenes évek végén, így az én stratégiám inkább az volt, hogy próbáltam beilleszkedni a művészeti világba, de közben kerestem eleget az üzleti szférában ahhoz, hogy ne kelljen feladnom már az elején az álmaimat.
Megpályáztam egy bécsi kurátori ösztöndíjat, az Institut für Kulturwissenschaft-nál, és nagy szerencsémre elnyertem. Alapos pályázatot írtam, és nagyon akartam is, talán ezt is értékelték.
Itt komoly szakemberektől tanulhattam meg azt, hogy egyáltalán hogyan épül fel egy kiállítás, milyen szempontokat kell érvényesíteni a munka során.
Amint elvégeztem ezt a kurzust, azonnal megpályáztam a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületénél egy lehetőséget 2000-ben, amit elnyertem és így a saját koncepcióm alapján rendezhettem az éves tematikus kiállításukat, “Rövid történetek” címmel.
Ez volt az a pillanat, amikor az akkori szakma megismert engem.
Komoly és jó kritikákat kaptam, fontos sajtómegjelenésekkel – meséli Ani az egyik első szakmai mérföldkő pillanatát, ami nagyon sok erőt adott neki ahhoz, hogy aztán meghozza a sorsdöntő elhatározást.
Mintha mindig ezt csináltam volna
Kellett neki azonban még egy utolsó lökés ahhoz, hogy végleg el tudja engedni a multis köldökzsinórt. Ez pedig az volt, hogy 2007 tavaszán egy korábbi kolléganője, Jane Petrie megkereste azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha a MOM Park egyik üres terét megtöltené művészeti alkotásokkal.
– Akkor már otthon voltam Bálinttal, a kisebbik fiammal gyesen, aki éppen egy hónapos volt. Mégis azt éreztem, hogy eljött az én időm, nem tudtam nemet mondani. Elfogadtam a felkérést, amiből egy hétéves szakmai kapcsolat lett: megszületett a Park Galéria. Miközben a projekt sorozattal foglalkoztam intenzíven, párhuzamosan, 2008-ban saját galériám, a Molnár Ani Galéria is elindult – meséli.
– Nagyon sokat izgultam, mielőtt belevágtam a galéria megalapításába, de amikor elindult és eltelt pár hónap, azt éreztem, mintha mindig ezt csináltam volna.
Annyira megtaláltam a helyemet ebben, hogy nyugodt szívvel léptem ki a multis világból.
Ez pedig nem volt könnyű egy ennyire zárt és szigorú világban, mint a kortárs művészet. De sikere mögött talán az is áll, hogy egy új, friss szemléletet vitt az állóvízbe, közgazdászként másképp viszonyult a galériák világához, amit nem csak a művészek, de a műgyűjtők is díjaztak.
– Mivel nem művészettörténetet tanultam, mindennek alaposan utána kellett néznem, hogy képbe kerüljek minden szempontból, és főképp azért, hogy a szakma, a művészek tényleg partnernek tekintsenek. – mutat rá Ani.
Tudatos voltam, de szerencsém is volt
A kiállításokon mindent részletesen megnézett, minden információs táblát elolvasott a művek mellett és bújta a szaklapokat is.
– A pályám kezdetén napokat töltöttem el a nagyobb intézményekben nézelődve, ma már erre kevesebb az időm.
Az első pillanattól kezdve nemzetközi szinten akartam a galériát építeni, nem csupán Magyarországon jelen lenni. Világos volt, hogy ezt leginkább a művészeti vásárokon keresztül lehet elérni.
Márpedig a jó vásárokra pályázni kell.
Nem elég kitalálni, hogy például milyen szuper lenne részt venni egy neves vásáron, hanem egy nagyon komoly pályázatot kell letenni, ahhoz, hogy egyáltalán beválasszanak valakit. Koncepcióval, látványtervvel, a művészek, a galéria bemutatásával.
Ezt a pályázatot egy nemzetközi zsűri értékeli azután, amely rangos szakemberekből áll és dönt arról, hogy felveszik -e az adott galériát a kiállítók közé, vagy sem.
– Ezeket a pályázatokat mindig komolyan vettem, és ha megpályáztam egy vásárt, próbáltam előzetesen látogatóként is feltérképezni. Így szép lassan összeállt a fejemben az a lista, hogy mely vásárokra szeretnék eljutni, melyek azok, amelyek hosszú távon jöhetnek számításba.
Nagyon tudatos voltam, de szerencsém is volt. Az, hogy az első pillanattól kezdve színvonalas vásárokat vettem célba, nagyon sokat számított.
Egy dolgot tudtam a kezdetektől biztosan, hogy a bécsi Viennafair-re (később viennacontemporary) kell először bejutnom, mivel ez a vásár akkor egy ugródeszka volt a kelet-európai galériáknak – meséli Ani.
A Molnár Ani Galéria ma már rendszeres résztvevője Európa kiemelkedő vásárai közül az ARCOmadrid, az Art Brussels, a torinói Artissima vásároknak, de a New York-i The Armory Show-n is voltak már kétszer.
– Az egyik legfontosabb az, hogy következetesnek kell lenni. Persze nagyon jó, ha a befektetett összeg megtérül, hiszen egy vásáron való részvétel nagyon sokba kerül. Volt olyan vásár, ahol a kezdetekben mínuszban voltam, de kitartottam, és a következő években már nyereséges lettem. Nekem és a művészeinknek fontos a jelenlét, a kapcsolatépítés.
Vagyis a titok az, hogy nincs különösebb titok, mint az, hogy a következetes és szenvedélyesen befektetett munka eredményt hoz, ha némi szerencse is társul hozzá.
Molnár Anit 2010-ben a Magyar Kortárs Galériák Egyesületének elnökévé választották, szinte kezdő galériásként. A magyar egyesület az ő elnöksége alatt lépett be az Európai Galériák Szövetségébe (F.E.A.G.A.), melynek Ani 2017-ben az első kelet-európaiként vezetőségi tagja lett. Ez azt is jelenti, hogy havi szinten tárgyal a galériás szakma külföldi kiválóságaival.
– Engem az is érdekel, hogy a nemzetközi helyzetre hogyan reagál a galériás világ, például a koronavírus járványra vagy az ukrán-orosz háborúra.
Nagyon hirtelen változhatnak a körülmények, és fantasztikus, hogy én tudom képviselni ebben a szervezetben a magyar és kelet-európai galériákat és ezáltal segíthetek” – meséli, miközben csillog a szeme.
Büszkeség és alázat
– Büszke vagyok a galéria által képviselt művészekre, nap, mint nap feltölt a velük és a műveikkel való foglalkozás. Már önmagában a beszélgetések, együttlétek is élményt adnak. Fantasztikus magyar művészeink vannak különböző generációkból, de képviselünk három délszláv és egy észt művészt is, akikkel szintén nagyon jó kapcsolatot ápolunk.
Így a galériában is van egy nemzetközi hangulat, és ez nagyon inspiráló, nemcsak nekem, de kollégáimnak is.
A galéria történetében először fordult elő tavalyelőtt, hogy 90 évesen elhunyt az egyik legfontosabb művészük, Konok Tamás, Prima Primissima és Kossuth-díjas festőművész. A vele való kapcsolat művészeti és emberi szempontból is rengeteget jelentett Aninak.
–Bölcsessége, életszeretete egészen különleges volt, minden találkozáskor tanultam tőle valamit, nem mellesleg kiváló humorérzékkel tudott anekdotázni. – avat be Ani.
Ani nagyon érett fejjel kezeli a sikert is, a kudarcokat is.
–Úgy érzem, hogy teszem a dolgomat, megfelelő alázattal. Azt hiszem, hogy ha az ember valamibe nagyon sok energiát fektet, és ahhoz van némi érzéke meg tehetsége is, akkor az sikerülni fog.
Voltak nagyon nehéz évek, amikor épp, hogy meg tudtam élni ebből. És voltak nehéz pillanatok szakmailag és emberileg is. De mindig nagyon sok erőt adtak a barátoktól és a nemzetközi szakmai világból érkező pozitív visszajelzések ezekben a helyzetekben. És ez a mai napig kitart.
Fotók: Lázár Eszter, Molnár Ani Galéria, Molnár Anikó
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
