Március 15-e nekem idén nemcsak a nemzeti ünnepet, hanem eddigi életem egyik legnagyobb kalandjának első napját is jelölte. Ugyanis aznap költöztünk a vőlegényemmel Dél-Franciaországba, Six-Fours-les-Plages gyönyörű városába.
Több mint két hónap telt el a költözés óta, de egyetlen nap sem múlik el úgy, hogy ne éreznék végtelen hálát azért, hogy itt lehetünk, egy tengerparti település egyik legszebb szegletén. Voltak persze nehézségek az indulás előtt – és a megérkezést követően is –, de ezt a tapasztalatot soha semmiért nem cserélném el!
Közel a gyökéreresztéshez, de mégsem?
Miért vágtunk bele ebbe az egészbe egy gazdasági válság kellős közepén, amikor az egész világ épphogy nyalogatja a covid okozta sebeit és máris háborús szörnyűségekkel küzd? Miért nem maradtunk a fenekünkön, és tettük, amit a társadalom nagy része elvár? Jegyes párként talán az lett volna a konvencionális út, hogy esküvőszervezésbe kezdünk, átnyálazzuk a hitelügyintézők katalógusait és belekezdünk a nagybetűsnek nevezett életbe…
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez nem mi vagyunk, sem én, sem Attila.
Persze a gyűrű nem dísznek virít a gyűrűsujjamon, sok tervünk van az esküvővel kapcsolatban és a gyökéreresztés gondolatától sem ver ki minket a víz, sőt. Mégsem ez volt most a prioritás, hanem hogy megéljünk egy oly régóta dédelgetett álmot.
Így lett Londonból és Párizsból Six-Fours
Igazából még nem is ismertük egymást, amikor külön-külön mindkettőnkben megfogant a gondolat, hogy szeretnénk egy kicsit külföldön élni, belekóstolni egy másik kultúrába, utazgatni, életre szóló emlékeket gyűjteni. A vőlegényem akkoriban még Londonnal szemezgetett, én pedig a szívem egy darabját már így is, úgy is Párizsban hagytam a korábbi útjaim során. Ebből a kettőből úgy lett aztán Six-Fours-les-Plages, hogy irtózatosan beleszerettünk a tengerparti helyekbe. Jártunk közösen Makarskán, Brightonban és Antibes-ban, amely szintén a Francia Riviérán helyezkedik el, Cannes és Nizza között.
Annyira belopta magát a szívünkbe Dél-Franciaország, hogy amikor újra elővettük a külföldre költözés témáját, a top úticélok közé került. Emlékszem, karácsonykor még egy földrajzi atlaszt is átlapoztunk, hogy meggyőződjünk arról, helyes-e az irány.
Egy bukkanó volt csupán a történetben: kettőnk közül én beszélek valamennyit franciául – Attila inkább angolból jeleskedik –, de én mindenképp folytatni akartam a vállalkozásomat szabadúszó újságíróként, ami otthon már egyre olajozottabban működött. (Lekopogom, a technikának hála, ez Franciaországban sincs másképp.)
A sokat látott számológép
Úgy kellett tehát kiszámolnunk mindent, hogy a legrosszabb eshetőségre is gondoljunk, ami tehát az, hogy egy darabig egy bevételi forrásunk lesz. Kalkuláltunk, és újra, és újra. Alapvetően kétféle számítási módszert alkalmaztunk. Az egyik szerint, havonta körülbelül két francia minimálbérnek meg kell lennie, hogy minden klappoljon.
A másikhoz felvázoltuk a kiadásokat – albérlet, rezsi, élelmiszer, utazás… –, és annak mentén kezdtünk táblázatírásba. Utóbbi elég sok kutatómunkát igényelt. Mivel fix időtartamot lőttünk be – elsősorban féléves kalandban gondolkodunk –, egészen átláttuk az összegeket.
Természetesen már jóval a konkrét számítások és a terveink realizálása előtt egyértelmű volt, hogy erre az álomra félre kell tennünk, hiszen gatyából kilógó sej-hajjal sem külföldön, sem onnét hazaérkezve nem vár ránk fényes jövő.
Mindketten meghúztuk a nadrágszíjat, emellett autó vagy egyéb, nagyobb értékű tárgyak helyett erre a célra fókuszáltunk. A mindennapokban is igyekeztünk tudatosan bánni az anyagiakkal, az impulzus ruhavásárlással például már akkor felhagytam, amikor vállalkozóvá váltam. (Anyagi és etikai megfontolásokból egyaránt, hiszen éppen fenntartható divatmárka menedzsmentet tanultam az egyetemen – egy másik szenvedélyemnek, a divatnak hódolva.)
A sorsfordító telefonhívás
Miután meggyőződtünk arról, hogy ki fognak jönni a dolgok, bele is kezdtünk az albérletkeresésbe. Több weboldalon is nézegettünk apróhirdetéseket, mindeközben a franciámat is le kellett porolnom. Januárban – miközben államvizsgára gyúrtam – körülbelül 50 lakástulajdonosnak írtunk, kevés sikerrel. Mindenki, érthető módon, hosszú távra keresett albérlőket. Január 21-én viszont megcsörrent a telefonom. Emlékszem épp a nappaliban edzettem, gyorsan megtörölköztem és visszahívtam a rejtélyes, francia számot.
Egy idősebb hölgy volt, aki bár a neten meghirdetett lakást nem szerette volna hat hónapra kiadni, elmesélte, hogy a saját lakásából éppen március közepén fog kiköltözni. Nem tudom, hisztek-e a sorsban, de szerintem ennek épp így kellett lennie!
Megegyeztünk a lakbérben és e-mailezni kezdtünk a további részletekről. Innentől mondhatni sínen volt az ügy, persze rengeteg intézkedéssel járt – Franciaországban például albérlőként is kell biztosítást kötni –, de hálás vagyok, hogy a Párizs mellett élő nagynéném átsegített a hullámvölgyeken.
Csípjetek meg!
Mondanom sem kell, hogy január végétől március közepéig pikk-pakk eltelt az idő. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a három oldalas to-do listámról mindent kihúztam, két 20 kilós bőröndbe pakolunk, aztán hogy felszáll a repülő.
Az első néhány napban, ha húszszor nem mondtam a vőlegényemnek, hogy csípj meg, akkor egyszer sem!
A kitartó keresés ugyanis meghozta a gyümölcsét: az albérlet néhány perc sétára van a tengerparttól, és annál többet, mint hogy itt lehetünk és innen dolgozhatok a hivatásomban, nem is kívánhatnék.
Ahogy már említettem, nem vagyunk egy konvencionális pár.
Amíg itt vagyunk és amíg a vőlegényem munkát keres, teljes vállszélességgel ő viszi a háztartást, finom ebédeket és vacsorákat készít, amíg én pötyögöm a cikkeket.
Egy csapat vagyunk, és korábban is előfordult már, hogy a munkával és az otthoni teendőkkel járó terhekkel zsonglőrködni kellett, néha egyikünkre, néha másikunkra jut több ebből vagy abból.
Ami fáj, az külföldön is fáj
Az elmúlt két hónap tele volt újdonsággal, nevetéssel, naplementével, ínycsiklandó tengeri herkentyűkkel, hosszú túrákkal, mediterrán jellegzetességekkel… Persze itt is voltam már dühös, sírtam is egyszer-kétszer, vagy épp küszködtem egy volt ügyféllel. A problémák és a nehezebb napok ugyanúgy elő-előjönnek itt is, de hallgatni a tenger hullámzását és a parti apró kavicsok csörgését sok mindenre gyógyír!
Fotók: Ihász Nóra
Ha szívesen olvasnál arról, hogy mi történt a költözés óta, merre járunk, milyen helyeket fedezünk fel, akkor szívből ajánlom a blogomat és az Instagram-oldalamat.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
