Bozó Marcsi az egész borzalmas gyerekkora alatt nem kapott anyai szeretetet. Csodával határos módon talpra állt, és boldog családot, teljes életet teremtett, amiből csak egy valami hiányzik neki: az anyai szeretet. Most pótszülőket keres, akik őt és a gyermekeit is tudnák szeretni.
– Tisztázzuk: semmiféle anyagi érdek nincs a felhívásom mögött. Egyszerűen mindig hiányzott az életemből az anyai szeretet, s ha már a saját anyám nem szeretett, egy pótanyuka révén talán sikerül behozni valamennyit – szögezi le Marcsi a beszélgetésünk elején, amikor arról kérdezem, mi indította arra, hogy pótanyukát keressen magának, és pótnagyszülőket a gyerekeinek.
Amikor elkezd meséli a gyerekkoráról, rögtön kiderül, nem túloz. S az is, micsoda emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most van: a boldog, kiegyensúlyozott családi életig.
– Hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak.
Nem csodálom, apám sokat ivott, de édesanyám összeállt egy olyan férfival, aki sokkal rosszabb volt. Kilencéves voltam, amikor először bántott. Megerőszakolt. Aztán újra és újra, 13 éves koromig.
Akkor vége szakadt, de csak azért, mert meghalt – mondja Marcsi, aki ma, majdnem harminc év elteltével, már képes szinte szenvtelenül beszélni a történtekről.
Még arról is, hogy az édesanyja nem segített neki.
– Szóltam anyámnak, többször is, kértem, hogy vigyen el orvoshoz, de nem hitt nekem. Sőt, azt állította, én másztam rá a nevelőapámra. Tízévesen! Még asszisztált is ehhez a szörnyűséghez, volt, hogy közben a redőny alatt leselkedett… Akkor sem hitt nekem, amikor egyszer átjött a barátnőm és a mostohaapám őt is elkezdte fogdosni.
Akkor a lány testvérei nagyon megverték, de anyám még akkor sem állt mellém. A két öcsém sem segített, úgyhogy mondhatjuk, az egész család asszisztált a bántalmazásomhoz.
Marcsi a vér szerinti édesapjában sem bízhatott, nemcsak azért, mert a bíróság az anyjának ítélte, hanem mert nem is emlékszik, mikor látta utoljára józanul a férfit. Arra azonban tisztán, hogy többször bújtatta; sokszor aludt nála a helyi téesz marhatelepén, ahol dolgozott. Azóta ő is meghalt, így Marcsinak senkije sem maradt.
„A szégyen kísérte végig a gyerekkoromat”
– Titkoltam, szégyelltem a dolgot, pedig ma már tudom, hogy ez nem az én szégyenem volt. Az osztálytársaim állandóan csúfoltak, nyilván látták, hogy valami nincs rendben nálunk otthon. A szégyen kísérte végig a gyerekkoromat.
Egyedül a legjobb barátnőm tudott róla, de őt megeskettem, hogy senkinek nem beszél. Vele és az édesanyjával tudtam egyedül beszélni a dolgaimról, bár az anyukája sem tudott a molesztálásról.
Közben nálunk, otthon rendszeres volt a kiabálás, a veszekedés, a lelki terror. Egy pillanatig sem éreztem, hogy abba a családba való vagyok, anyám is ezt éreztette velem minden percben.
Még a ballagásomra sem jött el. Tizennyolc évesen, amikor elmentem otthonról, megkérdeztem, miért nem adott inkább intézetbe, ha soha nem szeretett, hiszen ennél még egy intézetben is több szeretetet kaptam volna.
Akkor nem kaptam választ, csak évekkel később szólta el magát, hogy elsőszülöttként fiúnak kellett volna születnem… – mondja a negyvenéves tatabányai családanya.
Nem csoda, hogy amint nagykorú lett, elszökött otthonról és belemenekült egy kapcsolatba. Tizenkilenc sem volt, amikor megszületett a kislánya.
– Akkor megfogadtam, hogy én a lányomért ölni is fogok, ha kell, de nem hagyom, hogy bárki bántsa!
A párja sajnos négy év boldogság után inni és szerencsejátékozni kezdett, a család minden pénzét nyerőgépekbe dobálta. Kilopta Marcsi utolsó fillérjét is a pénztárcájából, volt, hogy a kismamának kenyérre sem volt pénze.
Három borzalmas év után a kapcsolatnak vége lett, de Marcsi megint rosszul választott: egy számítógépfüggővel kötötte össze az életét, ami persze újabb csalódást hozott.
Aztán csoda történt: egy baráti társaságban megismerte Csabát, a férjét, akivel közös szenvedélyük, a focirajongás hozta össze.
– Csaba végre úgy szeretett, engem és a lányomat is, ahogy mindig is vágytam rá. Persze padlót fogott, amikor meghallotta, milyen gyerekkorom volt.
Ő lett a párom, a szerelmem, a barátom, a bizalmasom. Ő is hozott sérüléseket, hiszen már mögötte volt egy válás, egymásba kapaszkodtunk. A lányom is elfogadta, és három hét után összeköltöztünk – meséli Marcsi. Ennek már tizenegy éve, azóta a lánya kirepült otthonról és született két kisfiuk.
Pótanyuka, pótnagyama kerestetik!
Marcsi vallja, végre megtalálta azt a családi harmóniát, amire mindig vágyott. Hogy nem rokkant bele a vele történtekbe és nem siklott ki az élete, bevallása szerint az erős személyiségének és pozitív gondolkodásának köszönhető, Külső segítség nélkül túllépett a múlton; az egyedüli, ami hiányzik, egy anyai-pótanyai kapcsolat.
– Hiányzik az a plusz, amit csak egy anya vagy egy pótanyuka tud megadni, még így is, hogy szerencsére harmonikus családi életet élünk”, mondja.
Egy ideje felhívásban keres pótanyukát magának, s bár ez elsősorban róla szól, nem titkolja, hogy a gyerekei is örülnének egy pótnagyinak vagy -nagypapának.
– Voltak, akik meggyanúsítottak, hogy valamilyen hátsó szándék vezérel, de ez nem igaz. Rendezett családi életem van, nem vágyom semmire, ami a másé. Csak szeretetre, amit én soha nem kaptam meg. Közös programokra, beszélgetésekre, délutáni sétákra, hogy együtt tölthessük az ünnepeket valakivel, aki szeretne szeretet adni és kapni.
Mert ez egy kétoldalú dolog, én pedig legalább annyira szeretek adni, mint kapni! Még plakátokat is ragasztottam ki a környéken, de eddig nem jártam sikerrel, szerintem nagyon bizalmatlanok, félnek az emberek – meséli szomorkás mosollyal. Igaz, nem mindenki gondolkodik úgy, mint ő.
– Korábban létrehoztam egy pótnagyis Facebook-csoportot, onnan jött olyan visszajelzés több jelentkező nagyszülő-jelölttől, hogy egyes egyedülálló édesanyák nem pótnagymamát, hanem egyszerűen ingyen segítséget, bébiszittert vagy takarítónőt kerestek. Meg is szüntettem a csoportot. Igaz, született sikertörténet is, egy család például csodálatos pótnagyit talált egy kedves nyugdíjas személyében, akinek nincs saját unokája, és öt éve remekül működik a dolog. Úgyhogy én sem adom fel!
Én már tudom, hogy a vérségi kötelék önmagában semmit nem ér, és előbb találom meg egy vadidegen emberben azt, amit a saját családomban nem kaptam meg.
Gazdagíthatjuk egymás életét
Marcsi hat éve minden kapcsolatot megszakított az anyjával, aki nem ismeri a fiait sem.
– Megesküdtem, hogy amíg én élek, ez így is marad. Nem tudok neki megbocsátani, számomra ő nem anya. Még egy állat is megküzd a kölykéért, ha bántani akarják; nem értem, ő hogy tehette ezt velem!?
Nagyobbik fia, Levi hatéves, de nem kérdez az anyai nagyszüleiről. Édesapja szülei messze élnek, és már nagyon idősek is, nem tudnak igazi nagyszülőkként részt venni a család életében. Marcsiék annál is inkább örülnének egy igazi szeretetkapcsolatnak, mert a szakácsként dolgozó Csaba ausztriai munkája miatt a hét felében nincs otthon, s bár Marcsi tartja a frontot, egy pótanyuka kedvessége bearanyozná a mindennapjaikat.
– Jó lenne közösen eltölteni az időt valakivel, aki szeret csavarogni, jókat beszélgetni és hangosan nevetni, aki szomjazza a gyerekzsivajt és szívesen lenne az életünk része. Például egy gyermektelen házaspárral, aki szívesen tartozna egy rendezett, szerető családhoz. Még nem késő, hogy találjak egy olyan embert, akivel, ha nem is vagyunk vér szerinti rokonok, kiegészíthetjük és gazdagíthatjuk egymás életét!
Aki szeretne megismerkedni Marcsival, a monamano25@citromail.hu címen felveheti vele a kapcsolatot.
Fotók: Bozó Marcsi, Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is
