„Azt, hogy ráncosodunk, el kell fogadni, de azt nem, hogy idő előtt lerobbanjunk fizikailag”, vallja Pottyondyné Márti, aki több mint harminc éve lép röplabdapályára hetente kétszer ugyanazokkal a nőkkel. Megéltek egymással sok jót és rosszat, s még hetven felett is megcsavarják a labdát, ha kell.
Az egész egy asszonytornával meg egy csomó fegyelmezetlen nővel kezdődött, több mint harminc éve, amikor Pottyondyné Mártit lecsábította az egyik győri iskola tornatermébe az ottani tornatanár. Addig a kisfiát hordta oda tornázni, de az alakformáló torna ígérete őt is arra késztette, hogy felvegye a kesztyűt, na meg a melegítőt, több másik anyukával egyetemben.
Hamarosan azonban Király Tibor, az edzőjük megelégelte, hogy a hatvan perc jó része a gyerekekről, receptekről és egyéb női dolgokról való csevegéssel telik, és a tornát röplabdára módosította. Ott nem nagyon volt tere a beszélgetésnek, a nők azonban annyira megszerették a „röpit”, hogy többen közülük harminc éve összejárnak játszani minden héten.
Az eredeti csapatból talán hatan vannak még, a „korelnök” Zsuzsa a maga 78 évével. Senki meg nem mondaná, mennyi idős, olyan lendülettel és lelkesedéssel nyúl a labda után. Akárcsak Márti, aki 71 múlt; igaz, ő helyzeti előnyben van, hiszen fiatal korában NB I-es kézilabdázó volt, a labda szinte hozzánőtt a kezéhez.
– Gyakran most sem figyelem az eredményt, csak jöjjön a labda! – mondja, olyankor ő és a többi nyugdíjas csapattársa is elfelejti a korát. Az pedig komoly visszaigazolás, amikor a lánya korabeli ismerősei megjegyzik: „én is így szeretnék majd kinézni a te korodban!”
A heti kétszer hatvan perc a nagybetűs énidő
– Azon, hogy ráncosodunk, nem kell siránkozni, mert az természetes dolog, el kell fogadni, de azt nem, hogy idő előtt lerobbanjunk fizikailag.
Sokan csak sírdogálnak, hogy megint híztak vagy nem tudnak lépcsőzni, de nem tesznek ellene semmit. Vannak, akik ennyi idősen már botorkálnak, de én még sokáig szeretnék futni az unokáim után,
és szerencsére egyelőre nem tudnak olyat kérni tőlem, amit ne teljesítenék! – mondja Márti.
Számára ez a heti kétszer hatvan perc a nagybetűs énidő. És mint ilyen, szent és sérthetetlen.
– Ez nem túlzás, tényleg az! Rengeteget vagyok az unokáimmal, de a gyerekeim is tudják, hogy kedden és pénteken nem számíthatnak rám. Eleve így szervezik a programjukat, látják, mennyire szükségem van erre a feltöltő kétszer egy órára.
Ezeken a napokon, már amikor reggel kinyitom a szemem, jó kedvem lesz, mert tudom, hogy délután röpizni megyek! – mondja.
Tudja ezt Márti fogorvos férje is, aki mellett 45 évig asszisztensként dolgozott, a doktor úrnak szeme sem rebbent, amikor egy-egy húzós munkanapon a neje egyenesen a rendelőből sietett edzésre – majd utána vissza dolgozni.
A férjek egyébként nemcsak háttértámogatói, hanem esetenként aktív részesei is voltak az ügynek, sokáig ugyanis évente egyszer nekik is ki kellett állniuk a feleségek csapata ellen – vállalva a többnyire csúfos kudarcot.
Figyelnek egymásra
Ma már persze, az évek múlásával kicsit mások a mozdulatok, más a tempó.
– Amikor annak idején panaszkodtunk, hogy az egyikünknek a dereka fáj, a másikunknak a bokája, az edzőnk csak annyit mondott: örüljetek neki, mert ha egy reggel arra ébredtek, hogy nem fáj semmitek, az azt jelenti, hogy meghaltatok!
– meséli nevetve Márti.
Több sportsérüléssel a háta mögött tudja, hogy sportkarrier ide vagy oda, hetven felett már vigyáznia kell magára.
– A kézilabdapályára már nem mernék felmenni, nem is élném túl, de itt is elkerülök minden ütközést a pályán, nem megyek bele a veszélyes labdákba, a kényes hüvelykujjam miatt pedig kézszorítót viselek – mondja.
Ennek ellenére Gábor, a férje minden alkalommal aggódva engedi el otthonról, s csak akkor nyugszik meg, amikor Márti boldogan, de főleg épségben hazaérkezik.
A csapattársak egyébként is figyelnek egymásra. Van, aki nehezebben mozog, neki feladják a labdát, s úgy játszanak, hogy a képességeihez mérten mindenki élvezze a játékot – hiszen ez a lényeg. Ez azonban Márti szerint nem jelenti azt, hogy a végeredmény nem számít.
– Ölni tudunk egy-egy pontért, vérre menő vitáink vannak, hogy egy adott labda kint volt-e vagy bent!
Elárulja azt is, hogy ebben a korban már kölcsönösen tolerálják egymás rigolyáit is, még ha vannak is összezördülések időnként.
Megküzdöttek a teremért is
A több évtizedes hagyomány többször is majdnem megszakadt a közelmúltban; először a pandémia, majd az energiaválság törte majdnem derékba a senior hölgyek „sportkarrierjét”. A tornateremért például valósággal meg kellett küzdeniük, a legtöbb győri intézményben ugyanis a világítás és a fűtés költsége miatt erősen korlátozták a terembérlési lehetőségeket.
A harminc év alatt az egykori kismamákból nagymamává avanzsált csapattársak barátokká is váltak, megéltek egymással rengeteg örömöt, bánatot, születést és gyászt. Követik egymás életét, egymás mellett állnak és segítik, akinek éppen szüksége van rá. Amikor egyikük férje tavaly meghalt COVID-ban, együtt sírtak, amikor pedig unoka születik, vagy valamelyikük fiát, lányát, unokáját felvették az egyetemre, együtt örülnek vele.
Sőt, a nyugdíjasok mellett a fiatalabb korosztály is képviselteti magát a csapatban: van, aki a munkatársát, más a barátnőjét hozta magával, akik ott ragadtak, miután beleszagoltak a légkörbe. Mert hangulat az aztán van a pályán, az iskola egyik tornatanára szerint csak egy kicsivel kevésbé hangosak, mint a gyerekek a tornaórán…
Fotók: Pomaranski Luca
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
