Évtizedeken át küzdött evés- és testképzavarral Prónay-Zakar Gina, és ezen az sem segített, amikor edzőként kezdett dolgozni. Hosszú volt az út, mire eljutott odáig, hogy magát egyértelműen fogyókúra-ellenes és testsemleges edzőként határozza meg, aki felvette a kesztyűt a diéta- és fitneszipar mérgező üzeneteivel szemben. Nemrégiben online beszélgetéssorozatot indított olyan szakértőkkel, akik ezt az úttörő szemléletet képviselik Magyarországon, az ezekből készült cikksorozatot hamarosan olvashatjátok a Női váltón.
Nem titok, együtt dolgoztunk egy munkahelyen évekig, így kicsit régebbről ismerlek. Mindig kedves, mosolygós, segítőkész voltál, nem gondolta rólad senki, hogy milyen mély árok felé tartasz épp, és milyen meredek lejtőn haladsz.
Igen, sok éven át dolgoztam PR-szakemberként, bár az életemnek a mozgás mindig része volt. Hiperaktív gyerek voltam, sokáig a fölös energiáim lekötése miatt sportoltam, később pedig az egyre elmélyülő testképzavarom hajtott bele az egyre intenzívebb edzésbe. Amikor 2010-ben beiratkoztam egy fitneszedzői képzésre, azt gondoltam, hogy most aztán mindent megtanulok a sportról, leginkább arról, hogy hogyan nézhetnék végre én is úgy ki, mint a fitneszmodellek – minden alapadottságom ellenére.
Végül olyan nyolc kiló plusszal fejeztem be a képzést.
Az hogy lehet?
Középiskolás korom óta evészavaros voltam. A léböjtöktől az agyatlan diétákon át a napi 1000 kalória mellett heti hét edzés “módszerig” mindent kipróbáltam, csak hogy fogyjak, ez csapott át rövidebb időre egy bulimiaszerű állapotba, majd vezetett el a túlevéses zavarig.
Mindig másokhoz akartam hasonlítani, a súlyom állandóan fluktuált, és sosem tudtam annyit fogyni, hogy “még öt kilót” ne érezzek szükségesnek. De ehelyett minden fogyókúrát követően egyre magasabbra ugrott vissza a súlyom. Fogalmam se volt arról, hogy minden test más, és az “ideális súly” maximum magadhoz mérhető, táblázatokhoz nem.
Akkor az edzőképzés sem hozott változást?
Ellenkezőleg, a helyzet ott fajult el igazán, hiszen mindenki jól nézett ki, és el is hangzott, hogy az edzőnek a saját teste a legjobb reklám.
Meggyőződésem volt, hogy csak az én akaraterőmmel van a baj, ha rendesen csinálnám, ha követném az összes szabályt, ha még többet edzenék, ha tökéletesen ennék, akkor végre lefogyhatnék. Ha lefogynék, szép lennék, ergo boldog és sikeres. De ehelyett lusta vagyok, akaratgyenge, és kövér.
Egyáltalán nem láttam, hogy a problémáim mögött nem a súlyom van, hanem mindaz, amit évtizedek óta magammal teszek azért, hogy másoknak, képzelt és valós elvárásoknak megfeleljek. Utólag már tudom, hogy önmagában az, hogy egy edző “jól néz ki”, az nem jelenti azt, hogy jól van. Azt sem, hogy egészséges testileg és mentálisan. És azt pláne nem, hogy neki nincs evészavara, testkép-problémája.
Többször írtál már róla, hogy PCOS-es vagy és inzulinrezisztens. Ez nem zökkentett vissza, nem rendezte az evést?
Nem, ez csak egy plusz tényező volt, így még többet foglalkoztam az evéssel, hiszen grammozgatni kellett, állandóan elöl volt a mérleg. Amikor már főállásban edzőként dolgoztam, reggel fél hattól este kilencig talpon voltam, aztán még kimentem futni a szigetre “levezetésképpen”, viszont a túlfeszített életmód miatt napközben kétóránként kellett ennem, mert különben állandóan “hipóztam”, estére pedig a rengeteg feszültségtől mindent összeettem. Amúgy “diétakompatibilis” ételeket, csak sokat. És újra hízni kezdtem. Ez a belső harc vezetett el ahhoz a kérdéshez, hogy hiteles vagyok-e én egyáltalán ebben a szerepkörben? Már nem csak a súlyom nyomasztott, hanem az, hogy végül is mi az, aminek kifelé mutatom magam, és milyen belső harcok árán tudom fenntartani ezt a képet. És hogy akarom-e én ezt egyáltalán.
Arról nem is beszélve, hogy az evészavar a mai napig társadalmi megvetés és gúny tárgya. Szóval ez nem az a téma, amiről bárki szívesen beszél. Én hat éve “gyógyult” vagyok, és még mindig van egy kis szorongás bennem, hogy erről beszélek nyilvánosan.
Hirtelen váltás volt, vagy fokozatosan ébredtél rá arra, hogy végül is a problémád központja nem a súlyod, hanem egy pszichés zavar?
Hosszú idő telt el addig, amíg ki mertem mondani magamnak, hogy a baj pszichés eredetű. 2010 körül már elmentem egy csoportos evészavaros terápiára, de azt nem csináltam végig, nem voltam rá kész még. Végül évekkel később, számomra is különös módon, egyszer csak azt éreztem, hogy elkezdett rendeződni az evéssel való viszonyom. Ezután, 2016-ban az egyik legismertebb evészavarokkal foglalkozó klinikai szakpszichológust segítségét kértem, hogy derítsük ki, hogy mi lehetett az oka a problémámnak, és hogyan lehetne a mostani jó állapotot stabilizálni, mert beleőrülök, ha visszajön.
Egyértelmű lett a számodra, hogy ez nem vicc…
Így van. Hogy ez nem arról szól, hogy hány kiló vagyok, és hogy nézek ki, hanem arról, hogy ki vagyok én, és milyen életet szeretnék élni. És eldöntöttem, hogy nem olyat, ahol a súlyom áll az életem középpontjában. A kérdésedre visszatérve, ez egy kacskaringós történet. Az evéssel való viszonyom rendeződött, de a folyamat messze nem úgy néz ki, hogy volt a szegény evészavaros Gina eddig, és hopp, innentől viszont egyszer csak jól lett, és ennek ez és ez volt a titka.
Ez egy máig tartó önismereti út, csak most már élvezem.
Az életem kerek, szeretem a munkámat, a családomat, a férjem és a kislányom minden áldott nap segítenek a valóságban tartani, élvezni és megélni a jelent. Abban, hogy idáig sikerült eljutni, nagyon sokan támogattak, rengeteget tanultam magamról még mostanában is, például a szülésélményem feldolgozásában segítő pszichológus-dúlától. Azt viszont, hogy valójában az egész kicsi koromtól az életem minden pontját meghatározó figyelemhiányos hiperaktivitás (ADHD) játszotta a legnagyobb szerepet a túlevéses problémák kialakulásában és elfajulásában, és erre rakódott rá az összes többi katalizáló körülmény, csak nemrégiben ismertem fel.
Miben változtál a legtöbbet?
Sok-sok éve nem vagyok hajlandó fogyókúrázni.
Szeretettel elfogadom, hogy nagyobb testben élek, mint amire egykor vágytam, és csodálom a testem azért, amire képes. Lehet, hogy lesz ennél kisebb a testem, és persze lehet nagyobb is.
Ma már tudom, hogy az egészségemet nem a BMI-m határozza meg, hanem úgy 99 másik egyéb faktor. Sosem voltam olyan erős, mint most, fizikálisan és mentálisan is, és sosem mozogtam ennyire jól és tudatosan, mégis intuitívan, a testem jelzéseit folyamatosan figyelve és azokra mindig reagálva. És azt hiszem, sokkal jobb edzővé is váltam közben. Négy éve, miután megismertem a későbbi férjemet, Írországba költöztem, és ennek eredményeként egyre több angolszász szakirodalmat kezdtem olvasni. Így találtam rá azokra az irányzatokra, amelyek segítettek újradefiniálni magamat.
Ez az antidiéta szemléletű intuitív étkezés illetve intuitív mozgás, a testsemlegesség, és a HAES (Health At Every Size) irányzat, amely a súlyról az egészségre helyezi át a hangsúlyt, és ösztönzi a diétázással szemben a testi érzetek helyes értelmezésén nyugvó intuitív étkezést és a mozgás öröméért végzett testedzést.
Ez teljesen megváltoztatta az edzői szemléletemet, és minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön ezeket a gondolatokat minél több olyan nő és férfi fejébe elültetni, akiket már kicsináltak a fitneszipar és a társadalom elvárásai, és kétségbeesetten keresik a kiutat ebből.
Ezt a szemléletet az edzéseiden hogy tudod érvényesíteni?
Abban akarok segíteni a vendégeimnek, hogy erősebbnek és magabiztosabbnak érezzék magukat a testükben, nem abban, hogy lefogyjanak, hanem hogy felfedezzék a saját képességeiket, és a testük elképesztő erejét. Hogy a céljuk ne egy szám legyen, hanem alkossanak meg egy ennél sokkal összetettebb víziót a fejükben, hogy milyen életet is szeretnének élni, és ebben hogyan segít a testmozgás. Régen mondjuk fel sem merülhetett volna olyan, hogy egy vendég az első állapotfelmérésen nem áll rá a mérlegre, és nem rögzítjük a kiinduló állapotot.
Most már azt gondolom, hogy a vendégnek a szíve joga eldönteni, hogy szeretne-e ráállni a mérlegre, de továbbmegyek: ha ő nagyobb testben él, és azt mondja, hogy nem akar fogyni (ezt Írországban gyakrabban hallom, Magyarországon még soha), én biztos, hogy nem fogom nyomasztani azzal, hogy de, de, csak le kéne dobni pár kilót.
Hiszek ugyanis abban, hogy a test a megfelelő testi, lelki, szellemi, szociális, intellektuális egészség birtokában képes beállítani azt a testarányt, ami számára ideális. A külső “cseszegtetés” abszolút kontraproduktív. Nekünk edzőként nincs más dolgunk, mint a megfelelő szakmai tudás birtokában szeretettel és figyelemmel támogatni a vendéget ebben a folyamatban.
Szóval nálad nincs beauty a pakkban?
A szépség nálam nem a testzsírszázaléknál kezdődik. De nem vagyok már komfortos azzal sem, amikor olyan kliens keres meg, aki le akarja fogyni az utolsó pár kilót. Ezzel amúgy nincs semmi baj, csak nem én vagyok az ő embere, mert egészség szempontjából az a pár kiló nem oszt, nem szoroz (hacsak nem zsigeri zsírról van szó), az “esztétikai célok” meg nem motiválnak, és hát akkor hogy motiváljam a vendégemet?
Ha én annak idején nem akarok 57 kilóról 52-re lemenni, akkor lehet, hogy az egész felnőtt életemet harmóniában éltem volna meg, nem egy megállíthatatlanul száguldó érzelmi és fizikai hullámvasúton.
Abban egyébként sosem hittem, hogy az edzőnek ostorral kellene a vendéget hajtani, és szidni, ha nem úgy viselkedik, ahogy az elvárt. Az alap hozzáállásom, hogy a vendégeim felnőtt emberek, akik az átadott információ birtokában jó döntéseket tudnak hozni. Szerencsére már Magyarországon is van olyan dietetikus szakember, aki az intuitív étkezés elveit tanítja, tehát az étkezésre és edzésre vonatkozó ismeret hozzáférhető.
Viszont ha a “kivitelezés” mégis nehézséget okoz, akkor fel lehet vetni, hogy egy megfelelő feljogosítottsággal rendelkező, mentális egészséggel foglalkozó szakembert is érdemes lenne bevonni a folyamatba. Általában egyébként kell is. Az már talán az eddigiekből is kiderült, hogy nagyon hiszek abban, hogy egy jó pszichológus kulcsfontosságú ezen az úton. Nincs testi egészség mentális egészség nélkül.
A terhesség, a terhességi testváltozás sem befolyásolt mentálisan téged?
Hagytam a testemnek, hogy tegye, amit jónak lát, a terhesség alatt és után is. A terhesség alatt inkább csak a trimeszteri sajátosságoknak megfelelő változások voltak az életmódomban, viszont a szülés utáni első három hónap, vagyis a 0-24 szoptatások alatt például azt látta jónak, hogy még éjszaka is egyek. Szóval ettem, híztam is, aztán meg elkezdtem visszafogyni szép lassan, de mindez már nem igazán érdekelt. Addigra a kilóim számánál sokkal fontosabb volt az, hogy én majd mit adok tovább a lányomnak.
Tudtam, hogy nem akarom továbbadni a generációk óta hordozott testképzavart. Nem akarom, hogy a lányom azt lássa, hogy én állandóan a súlyommal és a diétámmal foglalkozom, ennél sokkal fontosabb, hogy legyen tisztában a saját határaival.
Sokkal inkább azt szeretném, hogy egy bátor, önálló klassz csaj legyen, aki már nem azért edz, hogy másoknak jobban tetsszen, hanem azért, mert sportolni jó, és ő szereti saját magát annyira, hogy minden jót megadjon a testének.
Ha érdekel Gina módszere, és szeretnél koplalás és állandó mérlegelés nélkül edzeni, ITT megtalálod őt.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
