Amikor a kisfiam halála után újra terhes lettem, nem telt el két hónap sem. Bizonyára ő küldte a testvérét, amint visszaért éteri létébe, mert tudta, hogy szükségem van okra, hogy életben maradjak. De amint megéreztem, hogy egy kislány érkezik (és ez már nagyon hamar megtörtént, még a terhességi teszt nem mutatta ki, csak a bizonyosságot éreztem), elkezdődött bennem egy komoly lelkiismeretfurdalás, amiért nem tudok tiszta szívvel örülni, mert a bánat annyira mélyen ült a szívemen.
Rácz Mónika írása.
Amellett, hogy újra értelmet nyert az, hogy élek, végeláthatatlanul és kilátástalanul szomorú voltam, naphosszat sírtam, vagy csak folyt a könnyem, mintha sosem apadna el.
Ugyanakkor nem akartam, hogy a lányom azt érezze, hogy nem örülök neki annyira, hogy ez az öröm nem tudja felülírni a fájdalmamat.
Igyekeztem elnyomni magamban ezt az iszonyatos meghasonlott érzést. Vágytam a halálra, hogy újra együtt legyek a kisbabámmal, ugyanakkor mindennél jobban szerettem volna a szívem alatt dobogó kis lénynek életet adni. Ez utóbbi győzött, mert tudtam: minden kincs ő! Ezért lett a neve: Kincső.
Kizárólag vele törődtem, minden figyelmemet neki szenteltem. A terhesség minden fogalmát kimerítettem: vészes hányással kétszer is kórházba kerültem, újra kinyílt a méhszájam, amit össze akartak varrni – persze nem hagytam –, cukros lettem és pajzsmirigy-alulműködésem lett. A kétoldali csípőficam miatt alig bírtam mozogni, felkelni, de háromóránként mérni és enni kellett, hogy elkerüljem az inzulinozást. A 38. héten programozott császárral megszületett egy újabb csoda!
Addigra sikerült magamról és a saját igényeimről teljesen megfeledkeznem, a férjemmel való kapcsolatom ápolását pedig simán háttérbe szorítottam. Nem létezett számomra más, csak hogy egy kiszolgáltatott kis lélek legjobb anyukája legyek – így maradtam életben.
Sok súlyt vesztett, nem hízta vissza a születési súlyát, be akarták vinni, tápszerezni akarták, de nem engedtem, szinte egyfolytában – óránként – mellen volt, és láttam, hogy jól van. Féléves volt, mire egyhuzamban három órát tudtam aludni. Addigra utolérte magát és szépen fejlődött.
Másfél évesen szobatiszta volt, kétévesen beszélt. Hároméves koráig otthon voltam, teljes odaadással foglalkoztam vele. Közben csináltam egy újabb kiváló diplomát, és óvodát alapítottam, de nemsokára eljöttem onnan erkölcsi okok miatt.
Miután újra óvónőként dolgoztam, a terhesség alatt megjelenő kis dudor már szabad szemmel is látszott a bal vállamon. Csak akkor mentem el orvoshoz, mert egyre nagyobb lett, fájt és zavart a mindennapi életben. Az első kisműtét után kiderült, hogy egy ritka típusú szarkóma, évente egyet diagnosztizálnak Magyarországon, nagyműtétre kell mennem az onkológiára.
A második műtétig még elég volt a hurráoptimizmusom, de amikor újabb műtétre került sor, összetörtem lelkileg. Most már nem akartam meghalni, mert itt volt Kincső. Rettegtem, hogy nem ébredek fel, nem akartam magára hagyni.
Túl voltam a harmadikon is. A végsőt, a helyreállítót már helyi érzéstelenítésben végezték, mert az altatás ténye jobban megviselt, mint a beavatkozás. Éreztem, ahogy lenyúzzák a bőrömet, és ahogy odavarrják a nyomókötést az ép bőrömhöz. Inkább elviseltem a fájdalmat, minthogy elvegyék a tudatomat.
Nem vállaltam a sugárterápiát, amit a családom nehezen – vagy talán nem is – értett meg.
Megint szembetaláltam magam minden hozzám közelálló nézőpontjával, és mégis, valami belső erő egyre inkább teret nyert bennem. A férjemmel elindultunk egy olyan lejtőn, amit akkor még nem láttam, csak most, 7 év után, hogy már akkor elkezdődött.
Az önismeret és a befelé fordulás segített megértenem, hogy minden érzés a lélekből indul, és lenyomatot hagy a testben, amit nem lehet letagadni vagy elhazudni.
A rák már jel volt, hogy nem tud inni adni az, akinek üres a pohara, és előbb-utóbb szomjan is hal.
Elkezdtem magamra figyelni, és arra, hogy jól legyek, akkor is, ha ez másnak nem tetszik.
Most, pontosan hét évvel ezután, saját vállalkozással egyre önazonosabban, még nem teljesen a saját lábamon állva, a férjemnek ez nem tetszik, hiszen most már magamat is szeretem rajta kívül. El akar válni, és most már én sem tudok ez ellen semmit sem tenni, mert mindent megtettem, amit tudtam.
Három a magyar igazság – gondoltam. Ebből is fel fogok állni, mert ami nem öl meg, az megerősít.
Amit megtanultam ezekből a próbákból, az a szeretet minden aspektusa, és élet-halál közti kapcsolat, melynek hála, ezt már egy más nézőpontból látom, és ezért tudok hitelesen támogatni benne másokat is.
Ha úgy érzed, hogy Mónika neked is tud segíteni, olvasd el az Önbizalom-növelő tippek szülőknek e-bookját, melyet ezen a linken keresztül, ingyen érhetsz el. Ha pedig szeretnél vele egy személyes konzultációt, keresd az e-bookban megtalálható linket, és jelentkezz be hozzá.
Fotók: Léleknevelés/Facebook
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
