Kilencéves kisfia eddig 42 országban járt Rákos Krisztinának, aki hajóorvos férjével nem mindennapi családban él: az év néhány hónapját egy óceánjáró hajón töltik. A rengeteg közös élmény és kaland mellett hálás azért is, hogy a világjárás elfogadásra tanítja őket.
Reggel online matekóra és tanulás a gyerekkel, délután fürdőzés a pálmafák alatt, este családi vacsora kilátással az óceánra – irigylésre méltó napirend.
Rákos Krisztina férjével és kisfiával nap mint nap ezt éli át. Pedig tizenkét éve még pörgős, céltudatos menedzserként élte az életét a bankszektorban, az utazás ugyanazt jelentette neki és sebész férjének, mint mindenki másnak: kellemes nyaralást és kikapcsolódást a mindennapokból. Egészen addig, amíg a férje, új kihívások után kutatva megkereste a Royal Caribbean nemzetközi hajótársaságot, hogy szívesen dolgozna náluk.
Gergőt felvették hajóorvosnak, Kriszta pedig támogatta, s a férfi első féléves szerződésének közepén három hétre csatlakozott hozzá a hajón.
– Akkor egy nagy bankban dolgoztam menedzserként, egész évben gyűjtögettem a szabadságokat, hogy kiutazhassak és élvezhessem a hajózást. Ehhez képest már az első nap akkora viharba kerültünk, ami még hajós körökben is kivételesnek számít, úgyhogy az első napot végighánytam – meséli nevetve Kriszta.
Ennek ellenére bejött neki az élet a hajón. Többször utaztak a Royal Caribbean társaság legnagyobb, 360 méter hosszú, 18 emeletes monstrumán. Ez a hajó valóban olyan, mint egy úszó város: bevásárlóutcák, éttermek sora, mozi, színház, korcsolyapálya, húsz medence, víziszínpad szórakoztatja az utasokat.
A rengeteg zöld növénynek köszönhetően helyenként olyan érzése van az embernek, mintha egy olasz kisváros sétálóutcáján járna, s a „lélekszámban” sem tévednénk sokat: 6600 utasról 2200 (!) fős személyzet gondoskodik. Az utazás itt maga is élmény, a kikötőkben pedig a világ legszebb tengerpartjain szállhatnak partra a luxushajó utasai.
Nem csoda, hogy Krisztát lenyűgözte a hajós életmód, s onnantól a férje hosszabb-rövidebb szerződéseket vállalt, ő meg, amikor csak tudott, utazott hozzá.
Szerencsére megtehette, mert az amerikai hajókon az orvos magas rangú személyzetnek számít: a katonaihoz hasonló hajós rangjelzések szerint az orvos rögtön a kapitányi szint után áll. Ezzel kiváltságok is járnak, például a többi alkalmazotténál nagyobb kabin, na és persze az, hogy az orvossal kint lehet a családja is a hajón.
Kriszta számára, pénzügyi szakemberként, különösen érdekes volt ez a világ.
– Én vállalatirányítási szemszögből is figyelem a hajót,
ami valójában nem más, mint egy nagyvállalat. Rengeteg különböző terület, részleg működik együtt, tele érdekellentétekkel, megoldandó problémákkal. Mivel vezető pozícióban dolgoztam a bankszektorban, átlátom a dolgokat, és nagyon érdekes elemezni, mi, hogy működik.
A férjemmel, aki ma már vezetőként felel a hajón az egészségügyi részlegért, mindig átbeszéljük a problémákat, s mivel ő nem kapott hasonló képzést, tudok tanácsot is adni neki, például tárgyalástechnikából.
„Megkaptuk, hogy őrült szülők vagyunk”
A bevállalós pár hamar eldöntötte, hogy akkor sem hagynak fel a kétlaki élettel, ha gyermekük születik.
– Sokan azt mondták, őrültek vagyunk, de úgy voltam vele, miért ne lehetne kisbabát nevelni egy úszó városban??
Barnira sokat, két évet vártunk, de amint lehetett, azonnal útra keltünk vele. Előírás, hogy félévesnél kisebb baba nem utazhat a hajón, de itthon hamar elkezdtünk egy-két napos kiruccanásokat, öt hónapos korában pedig már Svájcba vittük két hétre.
Sok példát láttam arra, hogy a kismamák egyáltalán nem mernek kimozdulni sehova a babával, de mi másképp döntöttünk. Szerencsére sem én, sem a férjem nem vagyunk aggódósak. Barni hét hónapos volt, amikor több mint két hónapra kihajóztunk a Karib-tengerre – mondja Kriszta.
Nevetve emlékszik vissza, hogyan cipelték az első közös utukra, ami a szakirodalom szerint a hozzátáplálás kezdetére esett, a méretes párolóberendezést. Mint kiderült, teljesen feleslegesen, Barni ugyanis 15 hónapos koráig szinte csak anyatejet volt hajlandó magához venni…
– Ott éreztem először azt, hogy a gyereknek pici korban valóban nincs szüksége másra, mint anyatejre, biztonságos közegre, és hogy ott legyenek vele a szerető szülei. Megnyugtatott az is, hogy a férjem orvos, mellette biztonságban érzetem magunkat.
Bár kaptunk hideget-meleget a családban és az ismerősöktől, ugyanúgy éltünk a hajón, mint itthon tettük volna: amikor a férjem dolgozott, egyedül voltam Barnival, a többi napot pedig együtt töltöttük, kirándultunk, élveztük egymás társaságát. Ugyanúgy minden nap volt esti mese, mint másnak itthon, mindössze annyi volt a különbség, hogy nem én főztem, azt a kabinban egyébként nem is szabad.
Rendkívüli „eltáv” az első osztályból
Krisztáék terve az volt, hogy a kisfiuk hároméves koráig ezt a kétlaki életet élik, számukra nem volt kérdés, hogy ha már ennyit vártak a babára, minél több időt szeretnének együtt tölteni. „Ha jön az óvoda, úgyis vége lesz a hajózásnak”, gondolták, Gergő pedig egyébként sem vállalt már hosszabb szerződéseket, csak „beugrós” orvosként utazott, ami néha egy hét, néha két hónapos távollétet jelent.
– Eljött Barni hároméves születésnapja, mi pedig arra jutottunk, hogy az óvodából hiányozni még nem olyan nagy baj, különben sem jártunk még egy csomó helyen, miért ne járhatnánk hát tovább a világot…?
Évi 3-4 hónapot voltunk távol, a férjem közben dolgozott itthon is, hatévesen pedig szépen beírattuk Barnit iskolába, ahogy kell, majd augusztus 28-án Gergő kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot egy négyhetes ázsiai útra. Indulás szeptember 18-án…
Sokat hezitáltunk, én nyugtattam, hogy ennyi időt simán kibírunk külön, bár két hétnél többre addig nem ment nélkülünk sehova.
Aztán mégis vettem egy nagy levegőt, és szeptember 4-én odaálltam a tanítónő elé azzal, hogy akkor én most öt hétre kivenném Barnit az iskolából, amit gyakorlatilag még el sem kezdett.
Az iskolában addig nem is tudták, hogyan élt a család, végül az igazgató engedélyezte a távollétet.
– Látták a tanárok is, hogy Barni számára ez egy hatalmas lehetőség, és olyan tudást, olyan élményeket szerez egy ilyen úton, amelyeket egyetlen iskola sem tud megadni – mondja Kriszta.
Hálás a tanároknak, amiért ennyire pozitívan álltak (és állnak a mai napig) a kisfiú világutazó életmódjához: kétnaponta küldték a tanulnivalót, cserébe csak azt kérték, küldjenek fényképes útibeszámolót, amit aztán megmutathatnak az osztálytársaknak.
Ennek köszönhető, hogy amikor Barni visszatért az iskolába, a gyakorlatilag idegen osztálytársai régi ismerősként üdvözölték.
Szerencsére nem marad ki semmiből, amikor itthon van a család, focizni jár, vannak barátai az osztályból, akikkel az interneten is tartja a kapcsolatot. Sőt, volt, hogy videotelefonon körbemutatta a hajót az osztálytársainak, ők pedig kérdezhettek is a különleges tanórán.
„A fiamnak természetes a tolerancia és az elfogadás”
Valószínűleg Barni a legtöbb államban járt magyar kilencéves, már 42 országot kipipálhat. Úszott delfinekkel Mexikóban, simogatott alligátort Miamiban, megkóstolta a nyers polipot Japánban.
– Kétévesen már evőpálcikával evett, mert addig nem nyugodott, amíg el nem tanulta tőlünk – nevet Kriszta, majd hozzáteszi:
– Nem vagyunk az a tengerparton lábat lógató, tétlenül heverésző család, jobban szeretjük az aktív pihenést, elmerülni az idegen kultúrákban, kipróbálni mindenhol, amit csak lehet.
Barni pedig eközben rengeteget tanul: ahol csak járnak, szülei mesélnek neki az úticéljukról, a helyi kultúráról, történelemről, szokásokról, ő pedig mindenhol issza magába a tudást. De talán ennél is fontosabb, hogy mindeközben az érzelmi intelligenciája is fejlődik, vallja az édesanyja.
– Mivel a hajón több mint 60 náció munkavállalói dolgoznak, nem beszélve az utasokról, számára természetes, hogy különböző nemzetiségű, bőrszínű emberek veszik körül. Pontosan tudja, hogy bár van, amiben különbözünk, ők ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk.
A világ minden tájáról érkezett gyerekekkel játszik nap mint nap, ők gyereknyelven is megértetik magukat egymással, két nap után például már spanyolul számolt, miután megismerkedett a másik hajóorvos gyerekeivel. Büszke vagyok rá, hogy toleráns és elfogadó, ahogy az önállóságára is.
Bárhol a világban megveszi magának a fagyit vagy kikéri az üdítőjét a kávézóban, sőt, ki is fizeti, stramm kis világutazó lett. Mindenről van véleménye, minden érdekli, emellett kitűnő tanuló, szóval nem lehet okom panaszra!
Szívszorító sorsok
De nemcsak Barni változott az utazások során. Kriszta, aki saját bevallása szerint korábban tipikus karrierista menedzsernő volt, sok mindent átértékelt, miután látta, micsoda sorsok futnak össze a hajón.
Szívszorító, amikor egy jamaicai munkás elmeséli, hogy a maffia elől menekült el a hajóra, miután megölték a barátját, vagy egy fülöp-szigeteki férfi azért nem akar hazamenni, mert a hajón legalább naponta háromszor kap enni és van egy saját ágya…
– Ma már soha nem ítélek első látásra, inkább azt mondom, üljünk le beszélgetni. Toleránsabb és érzékenyebb lettem. Régen például, mint sok emberben, bennem is sokszor felmerült a „minek szül gyereket az ilyen” gondolat.
Az olyan élmények hatására azonban, mint amikor megismertem a kabinunkban a takarítónőt, aki az egyhónapos babáját hagyta hátra a szüleinél, mert a hazájában állatként kezelik a nőket és nincs lehetőségük védekezni sem, akkor azért átértékeltem a dolgokat… És tudod, amikor látom, hogy ez a nő nem utál minket, amiért boldog család vagyunk, hanem leül a gyerekemmel játszani, miközben ekkora terhet hordoz, az megrendítő.
Vagy amikor megismerkedtem egy fiatal férfival, aki gyerekként nevelte fel a két kistestvérét, kidobott halfejek után kutatva a kikötőben, hogy abból főzzön levest nekik, és emellett még volt lelkiereje ápolónak tanulni…ez megváltoztatja az ember világlátását és rádöbben, milyen szerencsés.
Matekóra az óceán közepéről
Az idilli életet csak a Covid akasztotta meg, igaz, akkor majdnem két évre vége szakadt az utazásoknak. Szerencsére a család nem egy kis lakásba, hanem egy kertes házba szorult be, és míg Kriszta élvezte, hogy tett-vett a ház körül, kezdetben nem értette, miért kérdezgeti Barni minden nap türelmetlenül, mikor mennek már vissza a hajóra.
– Aztán rájöttem: ő nem ismer más életet, neki az a természetes. Akkor döbbentem rá, mennyi mindent ad a fiamnak ez az életforma. Idén nyáron nyitott ki annyira a világ, hogy újra utazhattunk, az iskolakezdésre a Karib-térségből utaztunk haza – meséli.
– A pandémiának annyi haszna mindenképpen volt, hogy megmutatta a családoknak és a tanároknak is, hogy online is át lehet adni a tananyagot. Amikor hajózunk,
Barni minden reggel bejelentkezik a kabinunkból laptopon és online részt vesz az első néhány órán. Csak a készségtárgyak maradnak ki, de rajzból, technikából is megcsináljuk, amit kell.
Sőt, Barni túl is teljesítette az iskolai elvárásokat, édesanyjával közösen ugyanis könyvet írtak a kalandjaikról. Az ötletet a barátaik vetették fel, akiknek rendszeresen küldték a színes útibeszámolókat a világ minden tájáról.
– Mindenképpen gyerekeknek akartam írni, úgy érzem, az ő nyelvükön tudok hitelesen megszólalni, hiszen Barnit is tanítom az utazásaink alatt. Komolyan vettem a feladatot, a járvány alatt elvégeztem több online íráskurzust is, mire összeállt a könyv. Négy kontinensen jártunk, négy kötetet tervezünk, az első, a „Barni kapitány kalandjai Ázsiában” után már készül a második, a Karib-szigetekről. A célunk a könyvekkel az, hogy a lehető legtöbb gyermekhez közel hozzuk az utazás élményét, a különböző országokban élő emberek életét. Szeretnénk megmutatni nekik, hogy mennyi érdekes dolog van a világban és azt is, hogy semmi sem lehetetlen – mondja Kriszta.
Bár az egyértelműnek tűnik, hogy Barni számára egy merő izgalmas kaland az élet, arra is kíváncsi vagyok, hogyan hat Kriszta és Gergő kapcsolatára az összezártság és az egymásrautaltság.
– Azóta, hogy az emlékezetes 2013-as nagy hóviharban 26 órára összezárva ottragadtunk egy kocsiban az M1-es autópályán, tudjuk, hogy mindent kibírunk! – nevet Kriszta, majd az alkalmazkodást jelöli meg, mint a siker kulcsát.
– A hajó egy más világ. Ott teljes egymásra utaltság van, néha a végletekig alkalmazkodni kell egymáshoz, hiszen egy kis kabin az életterünk hetekig. A kalandok azonban összekovácsolnak, még ha kétségtelenül fárasztó is néha ez az élet, a sok repülés.
A rugalmasság is elengedhetetlen, néha ötször kell átterveznünk a napi programot, és akkor is mindig adódik valami váratlan akadály, amikor kettesben utazunk Barnival a hajóra vagy hazafelé.
Fotók: Rákos Krisztina
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
