Minden kapcsolat hozhat olyan pillanatot, mikor el kell döntenünk, elfogadjuk-e, amit kapunk, vagy azt mondjuk: eddig és ne tovább. De mikor jön el az a pont vagy életkor, amikor az erőnk is megvan ehhez? Ebben a sorozatban valós történetek mutatják meg, hányféleképpen lépik át egyesek a határt, akár tudnak róla, akár nem; mikor kellene azt mondani: elég; és hogyan lehet továbblépni.
Sz. S. V. írása.
Az alapos vizsgálatok már jelezték, hogy a baba nem teljesen egészségesen születik majd. A baj mértékét azonban nem tudták kimutatni.
A szülés előtt két héttel ráadásul jó eredményeket mutattak az adatok, a szülőkkel madarat lehetett fogatni… Majd jött a sokk: egy rossz CTG-eredmény után sürgősségi császárral megszületett Hanna, 2 kilóval, kékes bőrrel, és „élettel összeegyeztethetetlenül”.
Nem sírt, nem vett levegőt. Andi egy pillanatra láthatta csak, de tudta: baj van. A babát megpróbálták lélegeztetni, kevés sikerrel, így mentő szállította a közeli speciális osztályra.
Andi az intenzíven tért magához. Csend és magány vette körül. A hasán nehéz súlyt érzett, és olyan erővel rázkódott a teste, hogy minden izma fájdalomtól lüktetett. Nem tudta, mi történt Hannával.
Mivel más lehetősége nem volt, gondolatban tartotta vele a kapcsolatot. Hitte, hogy értelme van annak, amit tesz. Lelke fájdalmasan vágyott utána, elviselhetetlen hiány, keserűség és bűntudat kínozta. Kis idő múlva férje hajolt fölé. Tőle hallotta azokat a mondatokat, amit soha senki nem akar hallani ezen a világon. „Talán néhány nap…”
Csak a PIC koraszülött osztályán láthatták babájukat, és csak egyetlen alkalommal érinthették meg. A tehetetlenségtől sírógörcsbe fulladt látogatások 6 napig tartottak, majd egy hajnali telefonhívás után nem maradt más számukra, mint a kongó üresség, és egy kis dobozka a polcon.
6 hét telt el.
„Drágám, ugye megtartjuk a szülinapot?” – édesanya kedves hangjának nem lehetett nemet mondani. Hát persze, a szülinap. Andi látszólag jól volt. A nappalokon tartotta magát – amiért hálás volt 4 éves kisfiuknak, Petinek, hiszen az ő jelenléte, nevetése, szeretete gyógyírt jelentett számukra -, esténként azonban zokogva aludt el.
A munkahelyre még nem volt képes visszamenni. Érzései zavarosak voltak és nem tudott velük mit kezdeni. Tett-vett, hogy minél kevesebbet gondolkodjon. Teste még őrizte a gyermek emlékét, a babavárás nyomait. Hasa, duzzadt mellei, néha még szivárgó teje, finom testpárnái szomorú emlékeztetőkként tartották fogva lelkét. Az érintést nem tudta elviselni.
Túlélt, és a talpraállás keserves munkája vette el minden energiáját. Próbálta megtalálni a helyét a saját életében.
A szülés óta még nem találkozott a tágabb családjával. Ezek a családi ünneplések mindig is derűsek voltak. Andi most mégis félt a találkozástól, mert ez most más volt. Pontosabban Ő maga volt más. Akkor: kismama. És most? Ő tulajdonképpen mi? Létezik özvegy, létezik árva, de hogyan nevezzük azt, aki a gyermekét veszíti el? Milyen szavunk van erre a rettenetre?
Szombaton a család gyengéd szeretettel fogadta őket. Senki sem hozta szóba az egészet, igyekeztek kedvesek, mégsem tolakodóak lenni. Gyönyörködtek egykén maradt kisfiukban, kertészkedésről, süteménysütésről, régi emlékekről és az időjárásról beszélgettek.
Andi már majdnem biztonságban és jól érezte magát egy pillanatra.
– Ez a has azért le fog menni? Eléggé kiáll még.
Andi lefagyott. Apja állt előtte, és lánya hasára mutatott.
Andi nem tudta, mit feleljen. Kibökött egy „perszét”, de érezte, hogy minden erejével összekapart önbecsülése újra apróra hullik, és a SZÉGYEN bekúszik a bőre alá. Amellé a szégyen mellé, amit gyermeke elvesztése miatt érzett, és amiről egyébként fogalma sem volt, miért érzi. Megalázta a mondat, mert figyelmen kívül hagyta az érzéseit. Semmisnek tüntette fel mindazt, amit keresztülment és megy.
Remélte, hogy ezt a párbeszédet senki sem hallotta, pedig az eszével tudta, hogy nem neki kéne szégyellnie magát.
Hogy mondhat ilyet a saját apja?! Órákkal később jutott eszébe, mit kellett volna válaszolnia, de már késő volt. Megint ugyanaz a tehetetlenség… ugyanaz a minta, mint régen. Gyermekként, egy Karácsony este a feldíszített fa mellett állt, ami egyszer csak eldőlt. Az apja kiabált vele, pedig ő nem tett semmit. Igazságtalanul bánt vele – és ő akkor is csak állt ott, és nem szólt semmit. Pont mint most.
De akkor csak 7 éves volt! Most meg 34, a fene essen bele! Miért hallgat most is?! Milyen erő fojtja még mindig a szót a torkára?
2 év telt el.
„Ez a has” lement. Ez a has aztán újra otthont adott egy kis léleknek – és boldogságot a szülőknek. Aztán a has újból lement. Aztán még sokszor kipárnásodott vagy épp kockássá formálódott, mikor hogy. De ez nem is lényeges. Andi sohasem mondta az apjának, hogy elég vagy hogy ezt nem kellett volna. Tudta, hogy az öreg is ehhez hasonlóan nyers kommunikációs környezetben nőtt fel, és hogy már nem fogja tudni megváltoztatni. Elfogadta. Megbocsájtott.
Ehelyett az önbecsülésén dolgozott, erős és szeretetteli kapcsolatot épített a saját lelkével és testével, és soha többé nem engedte, hogy bárki is tiszteletlenséggel zavarja meg ezt a különleges köteléket.
Ez is érdekelhet:
„Nekem azt mondta, hogy azok az anyja ruhái” – Red flag mesék 2.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
