A napokban jelent meg Victoria Miller első regénye, A hibrid. A tudományos-fantasztikus társadalomkritika egy foglyul ejtett földönkívüli szemén át láttatja a pusztítást, amit az ember visz véghez saját bolygóján. A súlyos sorok egy életvidám, örök optimista írónő keze munkáját dicsérik, aki maga is komoly terhekkel a vállán döntött úgy, a szenvedés helyett az életet választja. Mesébe illő sikertörténet, amit az önmagába vetett hit és kitartás írt. Az írónővel Zorátti Adrienn beszélgetett.
Hogyan kerültél kapcsolatba az írással?
Szerintem az írás és az én kapcsolatomat hívják úgy, hogy a sors keze. Nagyon sokáig nem érdekelt az írás, legalábbis nem tudtam róla, hogy érdekel, pedig mindig jelen volt az életemben. Dolgoztam egy állatmenhelyen, és már ott is mindig én írtam a honlapra egy naplót a munkánkról. Valahogy engem találta meg a feladat. Aztán évekig ültem egy irodában és néztem ki az ablakon, miközben azt éreztem, mit keresek én itt? Amikor tudod, hogy csak azért ülsz itt, mert pénzt kell keresni, de te nem ezt akarod csinálni. Mindig is kreatív voltam, ékszereket készítek, festek és végül megérkezett az életembe az írás, döbbenetes és sorsszerű módon.
Egyszer álmodtam valamit, és amikor felkeltem, azt éreztem, hogy ezt meg kell írnom. Ez fentről jött. Egy hang folyamatosan azt mondogatta: Írd meg! Saját magammal kezdtem vitatkozni, mert soha életemben nem írtam, így nem értettem, hogyan érezhetem azt, hogy kezdjem el leírni, amit álmodtam.
Azt sem tudtam, hogy kell könyvet írni. De amikor a lelked legmélyéről jön egy késztetés, hogy csak csináld, akkor azzal nem tudsz mit kezdeni, csak csinálni – valahogy így tudnám leírni. Amikor ez megérkezett, akkor állt össze minden, hogy volt értelme küzdeni az életért.
„Volt értelme küzdeni az életért” – eszerint meg kellett küzdened azért, hogy most itt üljünk és beszélgessünk?
Nehéz gyerekkorom volt. Sokáig kerestem, hogy miért vagyok itt, miért születtem a világra. Nem találtam a helyem, sokáig nem értettem, miért történt velem az a sok rossz. Közhely, nem közhely, ha az a sok minden nem történik meg, ma nem az az ember lennék, aki vagyok. Nem csinálnám újra, de nagyon sokat tanultam a tapasztalataimból. Amik velem történtek, mind ahhoz vezettek, hogy kezdjek el írni, hogy előrébb léphessek, és jobban megismerjem és értsem magam. Ezért tudtam nagyjából helyretenni magamban a megélt dolgokat. Még nem sikerült mindent, de az írás és a spiritualitás sokat segít.
Érzem, hogy kerülgetünk valami fontos és meghatározó momentumot az életedből…
Súlyos autoimmun betegséggel, reumatiod artitisszel küzdök. Ez a betegség az ízületeket támadja.
Én csak úgy hívom ezt a betegséget, hogy szociális öngyilkosság (nevet). Mert amikor azzal kell foglalkoznod, hogy nem bírsz megfogni egy papír zsebkendőt, akkora fájdalmaid vannak, akkor nincs kapacitásod másokra és teljesen elszigetelődsz. Szó szerint nem tudsz megmozdulni.
A betegség előtt se voltam nagyon extrovertált személyiség, de amikor egy ilyen betegség súlyt, akkor az a társas kapcsolataidra is hatással van, kvázi megszakadnak. Nem tudsz elmenni sehova, nem tudsz másra koncentrálni, minthogy túléld a napokat. Egyetlen barátnőm maradt meg akkor.
Íróként egy ízületi betegség, ami kvázi a munkaeszközödet támadja nem kis teher. Hogyan kezdődött ez a betegség?
2013-ban elkezdett fájni a kezem, lábam, de azt gondoltam, csak megerőltettem, ezért nem is foglalkoztam vele. Majd egyik reggel nem tudtam felkelni az ágyból – így indult. Viszonylag gyorsan, 3-4 hét alatt kiderült a betegség, amit elkezdtek kezelni, de nem a megfelelő módon. Nagyon sokáig szenvedtem a gyógyszerek mellékhatásai miatt is. Öt orvos után találtam meg azt, akinél most vagyok.
Az autoimmun betegségre még az orvosok is azt mondják, hogy lelki eredetű, mert nincs arra tudományos magyarázat, miért fordul az ember ellen a saját immunrendszere. Nekem ezelőtt a betegség előtt soha semmilyen komolyabb bajom nem volt. Imádom az állatokat, 10 évig voltam önkéntes egy állatmenhelyen, ahol olyan bacilusok értek, amik normál esetben az embert nem érik, így erős volt az immunrendszerem, soha semmit nem kaptam el.
Említetted, hogy spirituális ember vagy. Ez a betegség vezetett erre az útra?
Ahogy az írás, a spiritualitás is mindig jelen volt az életemben, csak nem tudatosan. Már kislányként is sokat gondolkodtam azon, hogy kizárt, hogy ennyi legyen az élet értelme, hogy megszületünk, élünk, meghalunk és vége. Amikor megtalált ez a betegség, nagyon mélyre kerültem. Olyan erőszakosan jött ki rajtam. A bázisterápiák, amiket alapvetően adnak a betegnek, nekem egyáltalán nem használtak.
Tudtam, hogy két út van: vagy áldozat maradok és akkor az életben nem állok fel belőle, és mivel ezzel a hozzáállással tovább rontok az állapotomon, újabb és újabb problémák jönnek majd. Ez a betegség elsősorban az ízületekre hat, de a szívtől elkezdve a belső szervekig mindenre negatív hatással van. Nem várhattam erre!
És ekkor jött el az a pont, hogy azt éreztem, hogy az nem lehet, hogy ez az életem, hogy ennyi legyen, hogy egyedül, bezárkózva, magányosan, fájdalmak közepette haljak majd meg. Tudtam, hogy vagy feladom, és akkor végem van, szedem a gyógyszereket, amiknek a mellékhatásaitól csak rosszabbul vagyok, vagy addig keresek orvost, amíg valaki tényleg tud segíteni.
És ezek szerint a kitartás és a hit segített, hiszen most itt ülünk az online térben, vidám vagy és tele vagy élettel!
Egy 11 éve folyó klinikai kísérleti vizsgálatban veszek részt, szedem a gyógyszereket, és jobban vagyok mellékhatások nélkül. Pontosan tudom, miért jött ez a betegség, de segítség nélkül nagyon nehéz feldolgozni azokat a traumákat, amik idáig vezettek. De ma már ki tudom mondani, hogy jó úton vagyok és elégedett vagyok az életemmel.
Mik vezettek idáig, ha ebbe belekérdezhetek?
Idejekorán találkoztam a depresszióval, elhittem, hogy nem vagyok elég jó – ha elégszer hallod, akkor elhiszed.
Hogyan sikerült kimásznod az érzelmi gödörből, amit a gyerekkori élmények és a betegséged okozott?
A depresszió nagyon mélyre vitt, de sokáig azt gondoltam, majd én ezt megoldom egyedül. Végül beláttam, hogy segítség kell. Ehhez is fel kell nőni, hogy az ember belássa, nem megy minden egyedül. Jártam terápiára és spirituális értelemben is közelebb kerültem magamhoz. Olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket nem is számít, hogy bárki elhisz-e nekem vagy sem, én átéltem, és innentől kezdve tudom, hogy sokkal több van körülöttünk, mint hisszük.
Hogyan kamatoztattad mindezt a tapasztalatot a munkádban?
Amikor a spirituális ébredés elindult nálam, kezdetben még jobban egyedül éreztem magam a világban, mint előtte, de mégsem rémített meg. Voltak azért körülöttem más spirituális emberek, de akkor arra még nem voltam tudatos és még mindig úgy éreztem, hogy baj van velem. Zúgtak a fejemben a minősítések, amiket magamról hallgattam gyerekkorom óta. Majd elkezdtem felismerni, hogy amikor leminősítettek azzal, hogy túlérzékeny vagyok, akkor valójában nem értettek. Akkor találkoztam a szuperérzékenység fogalmával. Sokat olvastam a témában és rájöttem, hogy én is ilyen vagyok.
Rá kellett ébredjek, hogy nincs velem semmi baj, csak másképp gondolkodom, másképp hatnak rám a dolgok, sokkal érzékenyebb vagyok mások érzelmeire. Az írás segített ezt is helyretenni, hisz ott tudom kamatoztatni ezt a képességet. Sok olyan dologról írok ugyanis, amit nekem személyesen át sem kellett élnem, de mivel képes vagyok belehelyezkedni más érzéseibe, így át tudom érezni, és át tudom adni az íráson keresztül.
És ezt olyannyira csinálod, hogy ha jól tudom már több regény kézirata is már készen hever a fiókban. Mi tartott vissza eddig, hogy ezeket megjelentesd?
Az önbizalom – és tőkehiány (nevet). Viccet félretéve, a szűk családom és a barátaim, akiket már az írás kapcsán ismertem meg nagyon támogattak és bíztattak, de nagyon nehéz volt elkezdenem hinni abban, hogy tényleg jó az, amit csinálok. Megkerestem a későbbi szakmai mentoromat, Mosolygó-Marján Böbét, mindössze azért, hogy lássam, hol tartok, van-e értelme egyáltalán írnom, merre kellene fejlődnöm.
Elküldtem neki a kéziratot és először azt hittem, hogy viccel, amikor azt mondta, hogy nem bírta letenni. Fel se fogtam, hogy egy profi korrektor-szerkesztő, aki több száz kéziratot olvasott már, ezt mondja az én írásomról. Az egész olyan volt, mintha álmodnék.
Arról pedig aztán végképp álmodni se mertem, hogy a Könyvmentorok felkarolják a regényt. Bekérték a többi kéziratomat is, és az összesre azt mondták, dolgozzam ki alaposan és akkor azok is kiadhatóak lesznek. Ez egy igazi atyaúristen érzés volt, és akkor jöttem rá, hogy annak a sok rossznak azért kellett megtörténnie, hogy írjak.
Mesélj egy kicsit A hibridről, hogyan született meg a fejedben?
Ez kivételesen nem álmomban érkezett, hanem ahogy említettem, gyerekkorom óta imádom az állatokat tisztelem az életet, legyen szó bármilyen élőlényről, akár a Földünkről. Ebben a regényben minden elnyomott érzésemet kiírtam, ami szorongatott kislány korom óta a bolygónkkal kapcsolatban is. Beleírtam az aggodalmam a Földünkkel való bánásmód tekintetében és azt is igyekeztem benne megvilágítani, hogy valójában azzal, ahogy bánunk a bolygónkkal, saját magunknak ártunk a leginkább. A hibrid egy társadalomkritika sci-fibe ültetve, egy földönkívüli szemén keresztül bemutatva. A történet írta magát, és azért is áll különösen közel a szívemhez ez a regényem, mert olyan dolgokról írok benne, amiről sosem mertem beszélni másoknak, olyan gondolatokat fogalmazok meg benne, amiket ezidáig nem mertem felvállalni mások előtt. Még most is félek, hogy mit fognak gondolni mások. A betegségem miatt is zárkózott életet éltem és most megjelenik az első regényem, ami azzal jár, hogy megmutatom magam és ez rémisztő. Bízom benne, hogy sokan fogják szeretni épp azért, mert kimondok benne olyan dolgokat, amiket talán mások sem mernek felvállalni.
Victoria Miller könyve ITT rendelhető meg:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
