Azt hisszük velünk nem történhet meg, mi úgysem leszünk betegek… de a betegség nem nézi, rossz vagy jó vagy, akarod-e? Csak jön szó nélkül, földbe döngöl, legyengít, semmivé tesz. Az Aranyanyu díjas Sinka Eszter nővérként dolgozott több mint harminc évig, most saját egészségügyi vállalkozását vezeti. De a rejtélyes kór őt sem kímélte. Most ő is megtapasztalhatta, hogy milyen az egészségügyi rendszer Magyarországon.
Olyan jól alakult minden, a vállalkozásom dübörgött, imádtam, hogy a magam ura vagyok. A férjemmel elterveztük, sokat fogunk csavarogni. Spontán nyaralások, vacsorák … aztán a semmiből lecsapott. Már rosszul éreztem magam reggel amikor felébredtem. Nem foglalkoztam vele, betudtam annak, hogy sokat dolgozok, állandóan pörgök, különben is boldog vagyok, mi bajom lehetne. A teraszt építettük be, elszaladtunk ajtót venni az Obiba.
Ott már nagyon rosszul éreztem magam, kifelé jövet elájultam. Amikor magamhoz tértem, már ott voltak a mentők.
Megvizsgáltak, vérnyomás kicsit magas, vércukor kicsit alacsony. Egyek, igyak, pihenjek, útnak engedtek. Még háromszor fordult elő ájulás, iszonyatos izomfeszüléssel, gerinc és hasi fájdalommal, halálfélelemmel.
Mindig azt hittem itt a vég, ennyi volt. Lassan bérletem volt a sürgősségire. Monitorozás, EKG, vérvétel, Ct, MRI minden negatív, így hazaengedtek. Kardiológus, poszt covid ambulancia, nőgyógyászat, neurológia, idegsebészet, semmi rendkívülit nem találtak. Volt porckorongsérv, myoma, cysta mindenhol, de ezeket eddig is tudtam. A diagnózis: post covid syndroma.
Kicsit furcsa volt, kilenc hónappal a covid fertőzés után. Elfogadtam, majd lassan javul, azt mondták fél egy év is lehet a felépülés. A következő 8 hónapban mindenféle tünetet is produkáltam. A nyakam, hátam állandóan iszonyatosan feszült. Kinez szalaggal egész jól tudtam dolgozni. Igazából dehogy tudtam, minden napom kínszenvedés volt.
Alig éltem, olyan gyenge voltam. Volt, hogy le kellett feküdnöm, míg a beteget kezeltem, annyira rosszul éreztem magam.
Állandó vándorló ízületi fájdalom, brutál alvászavar, gyengeség, fogyás, iszonyatos fáradtság. Influenza-szerű tünetek. 200 méter után légszomj. Vérnyomás ingadozás. Bizonytalan jellegű szédülés, homályos látással.
De dolgoztam, még ha nehezemre esett is, pedig imádom a munkám. Mindig azt mondtam magamnak sírni ér, de feladni soha!
Esztert 2016-ban mutattuk be, mint Aranyanyu díjas egészségügyi dolgozót.
Nyolc hónapon keresztül az állapotom nagyon hullámzó volt, voltak jobb időszakok, tartott kb. másfél hétig, aztán megint rosszabbul lettem. Számtalan terápiát kipróbáltam: akupunktúra, mora terápia, természetgyógyász, biorezonancia, hyperbar oxigén terápia, plazma generátor terápia. Töménytelen mennyiségű vitamin kúra. Mind hatástalannak bizonyult.
Március közepén megint nagyon rosszul lettem, olyan fáradtnak éreztem magam. Nem is bírtam felkelni. 10 kg-ot fogytam, eltűntek az izmaim, égett a bőröm. A bélflorám felborult, vastag fehér lepedék volt a nyelvemen. Zavartak az erős fények, a magas hangok. Nagyon szorongtam, nem is értettem, nem volt rá okom. Zizegett az idegrendszerem, pedig mindig életvidám, mosolygós, pozitív ember voltam. Semmi étvágyam nem volt, lehangolt és motiválatlan lettem.
Amikor a családom nem látott, csak sírtam. Csak azt vártam, hogy legyen vége a szenvedéseimnek.
Soha nem láttam még a férjemet ennyire aggódni értem. Nagyon köszönöm neki, hogy kitartott mellettem, biztatott, óvott, védett. Órákat várt rám minden vizsgálaton. A barátaim eltűntek, nem keresett senki amikor ágynak estem. Pedig jól esett volna pár biztató szó. Orvostól-orvosig jártunk ezalatt a nyolc hónap alatt, de mindenki csak azt mondta, biztosan post covid.
Én éreztem, hogy itt van valami, és hogy ez már nem post covid. Elmentünk egy másik neurológushoz. Tüneteimet elmondva egyből felajánlotta, hogy ír fel antidepresszánst. Mondtam neki, hogy most már járjunk utána mi van itt, mert nagyon rosszul érzem magam. Nem vagyok se depressziós, se hülye! „Mit csináljak én most magával? Jól feladta nekem a leckét.”
Így lett autoimmun és több vérvétel is.
Az eredmény: lyme- kór.
Minden tünetnek lett arca. Kaptam antibiotikumot, ami kihozott a mély gödörből. Ahogy egy kis erőre kaptam, szépen elkezdtem magam kezelni, mert elfogytak az izmaim. Ekkor már alig voltam 50 kiló.
Az időben elkezdett fizikoterápia és gyógytorna rengeteget javított az állapotomon. Annyira gyenge voltam, hogy először csak az udvaron tudtam pár lépést megtenni, ott kezdtem el sétálgatni. Örültem, hogy el tudom látni a családom. Tudok főzni, takarítani, el tudtam menni a boltba, ami kb. 500 méterre volt tőlünk.
Ilyenkor érti meg az ember, milyen jó dolog egészségesnek lenni. Ami máskor egyszerű rutin, azt egy betegség teljesen tönkreteszi. Megszűnt az izomfeszülés, viszont utána olyan volt a testem, mintha egy rongybaba lennék: jött a mozgáskoordinációs zavar. Maradt az agyköd, homályos látás. Olyan ez, mintha egy búra lenne a fejeden, ami párás is. Nem mindig érted mit mondanak neked, sőt sokszor fel sem fogod.
A 10. hónapnál járok, már sokkal jobban vagyok, de hamar elfáradok. A lyme tesztem még mindig pozitív, (az első antibiotikum kúra rövid ideig tartott, ezért nem volt hatékony) úgyhogy most újabb antibiotikum kúrát kapok. De nagyon bizakodok, hogy hamarosan meggyógyulok és újra pöröghetek úgy, mint régen.
Az orvosokba vetett hitem viszont nagyon megingott, pedig inkább főorvosoknál voltam. Tudnak három-négy betegséget, felírnak egy pár gyógyszert (olyan érzékeny lettem minden gyógyszerre, hogy a vitaminokon kívül nem is tudok mást bevenni), aztán hazaküldenek.
Nincs kivizsgálás, egy normális anamnézist nem vett fel velem senki. Ebben a magyar egészségügyben nem szabad betegnek lenni. Körülbelül egymillió forintot költöttem el a betegségem diagnosztizálására, mire kiderült, hogy mivel állok szemben.
Fotó: Sinka Eszter
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
