„Egy emberös műhely, itt nem köll tizenötméteröket mönni, mert bele is halnék” – kezdte műhelye bemutatását Szakál László, népi iparművész citerakészítő, aki 22 évig gyűjtögette a faanyagokat, hogy 1997-ben végre kitanulhassa a citerakészítést. Laci bácsiról a türelem szobrát is nyugodtan meg lehetne formázni, hiszen az útja az álma megvalósulásáig sem könnyű, sem rövid nem volt.
Laci bácsinak gyerekként az volt a feladata, hogy teheneket legeltessen iskola utána családjuk Hódmezővásárhely melletti tanyáján. Játékszere nem volt, csak egy citera lett minden szórakozása, amelyet 8 éves korában kapott az édesapjától. Autodidakta módon kezdett el rajta tanulni, éveken keresztül csiszolta is tudását, de a testvére esküvőjén beleszeretett a tangóharmonikába. Akkor meg is fogadta, hogy ha törik, ha szakad, vesz magának egyet.
A 60-as években azonban egy ilyen hangszer 4000 Ft-ba került, ami akkor nagyon sok pénznek számított. Egy évig tartott, míg a szülei összekapargatták a tangóharmonikára valót, és mivel az ifjú Laci nagyon eltökélt volt, zenetanárhoz is elkezdték járatni. Ott tanult meg, már a városban, kottát olvasni, és a sok gyakorlásnak köszönhetően lakodalmi harmonikus is lett.
Volt ugyan egy villanyszerelő szakma is a zsebében, mégis, a hetvenes években végzett teherautó-sofőri állás hozta meg az igazi fordulatot az életében. A sándorfalvi porcelángyárban, ahol sofőrködött, működött egy zenekar, a zenekarban pedig meglátott egy igazi, professzionális citerát. Azonnal visszatértek a gyerekkori emlékei, és Laci bácsi 1975 táján fel is kereste a hódmezővásárhelyi citerakészítőt, hogy vásároljon tőle egy hangszert.
Az anyagiak azonban akkor is közbe szóltak. 3 havi fizetésének kellett volna búcsút mondania, de épp friss házas lévén ezt nem engedhette meg magának. Más megoldás után kellett tehát néznie, elhatározta, hogy maga fog citerát készíteni.
“Ez a citera csörög, csinálj vele valamit”
Vásárhelyen — az országban egyedülálló módon — azonban egyszerre csak egy citerakészítő dolgozhatott.
Ha valaki ugyanezzel szeretett volna foglalkozni, annak meg kellett várnia, míg a másik felhagy a szakmával. Mit volt mit tenni, Laci bácsi is kivárta a sorát, hiszen nem akart sem keresztbe tenni, sem konkurenciaként fellépni az akkori hangszerkészítővel szemben.
22 évig gyűjtötte a fát, az alapanyagot, és 1997-ben, mikor mestere és elődje, Tóbiás Lajos abba akarta hagyni a szakmát, elment hozzá tanulni. A mester minden szerszámát, sablonját a tanítványának adta, az okítás végeztével pedig elköszönt a citerakészítéstől.
Az első 3 citerát azonban, amelyet Laci bácsi készített, a mester is leellenőrizte még: “Ez a citera csörög, csinálj vele valamit” – hangzott az igen velős jó tanács.
A mester nem bocsátkozott részletekbe, nem mondta meg, mi és hol csörög, ezzel pedig nem kevés fejtörést okozott Laci bácsinak.
Ő azonban nem volt egy feladós fajta, és előbb-utóbb rá is jött a hiba okára: az egyik húr a pengetésnél hozzáért a bundhoz, az adta ki a csörgő hangot.
Miután a hibát kijavította, visszavitte a citerákat a mesterhez, aki úgy megdicsérte, mint még soha: „Olyan jók, mintha magam készítettem volna”. – Ezzel a mondattal indult el a citerakészítőkarrierem – emlékszik vissza Laci bácsi, aki olyan gyönyörűen és ízesen beszél, hogy azt mindenkinek hallania kellene.
Történt egyszer, hogy egy olasz forgatócsoport tévedt Laci bácsi műhelyébe azzal a szándékkal, hogy filmet forgassanak róla és a mesterségéről. Csináltak is egy remek videóriportot, amelynek a legvégén pár magyar népdal is felcsendült. Majd, hogy meglepje az olaszokat, eljátszotta nekik az ‘O Sole Mio-t. Annyira tetszett a filmeseknek az előadás, hogy azonnal meghívták magukhoz Olaszországba, egy uniós turisztikai kiállításra, ahol élőben kellett citerákat készítenie. Ezen a kiállításon megénekeltette az olasz közönséget is egy rögtönzött kis koncerttel.
“Addig dolgozok, ameddig ki nem esik a kezemből a szerszám!”
Laci bácsi, bár lassan 70 éves, egy percig sem áll le, folyamatosan gyűjti a faanyagot. Nemrég vett eperfát (ami a citera feje lesz), márványmintás japán akácot (amiből a fogólap készül),
de még 5 év száradás kell ahhoz, hogy ezek az alapanyagok felhasználhatók legyenek.
Mindig nyitott szemmel járja a várost, és ha megtudja, hogy új faanyag érkezett a fatelepre, azonnal odasiet.
– Minden citerámra élettartam-garanciát adok, mert nem engedhetem meg, hogy a nevemen ’sár’ keletkezzen, és különben is azt vallom, az elvégzett munka minősíti készítőjét.
Régen lúdtollal pengettek a zenészek, de azzal mindig kikaparták a citera faanyagát a húrok alatt. Ezért tettem be a citeráimba egy plusz elemet is, aminek a mintája mára már a védjegyem lett – mosolyog Laci bácsi, aki 13 év kitartó munka eredményeként meg is kapta a népi iparművész címet, amivel az országban csak 4-5 citerakészítő büszkélkedhet.
– Addig dolgozok, ameddig ki nem esik a kezemből a szerszám! – nevet, de mostanra azért már megvan az utódja is. Egy beatzenész, aki amúgy német szakos tanár és kitanulta már az asztalos szakmát is. Vizsgamunkának — nem meglepő módon — egy citerát készített, amit a szakmai bizottság először nehezen fogadott el. Laci bácsi utódja azonban azt mondta a bizottságnak: „Mit gondolnak? Ha egy citerát meg tudok csinálni, akkor egy széket is, igaz?”
Laci bácsinak gyerekkorában nem volt könnyű élete, de úgy érzi így közel a hetvenhez, hogy már letett valamit az asztalra. Nagyon büszke a családjára, a feleségére, a két gyermekére. Mindenki szépen él és teszi a dolgát. Mottója, hogy holnap is keljen fel a nap, és én meg álljak egyenesen.
Fotók: Pálóczi Zsolt – Páló Photo
Még több fotóért látogass el Pálóczi Zsolt Mesterségek és foglalkozások Facebook-oldalára, és ha már ott vagy, érdemes őt be is követned.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
