„Mindannyian tudunk sérülékenyek és törékenyek lenni, csak nem olyan népszerű mindezt megmutatni. Korábban eszem ágában sem volt felfedni ezeket az érzéseket, még a legközelebbi ismerőseimnek sem, nemhogy olyasvalakinek, akivel eddig csak telefonon beszéltünk” – mondja Orsi, miután megtörölte könnyeit, amik az interjúnk elején törtek utat maguknak. Nem rejtette el, hogy aznap reggel a kiszolgáltatottságból fakadó frusztráltság kavargott benne.
Temesvári Orsit négy évvel ezelőtt érte súlyos baleset – elütötte egy autó, melynek következtében nagy százalékban elszakadt a gerincvelője, lélegeztető gépre került és két hónapon át feküdt intenzív osztályon. Túlélte a túlélhetetlent.
– Olyan, mintha nem is velem történt volna meg. Nincs arról emlékem, hogy rázuhanok az autó szélvédőjére, csak arról, ahogy a földön fekszem – idézi fel Orsi, akit az otthonául szolgáló, rehabilitációs intézményben töltött mindennapjairól kérdeztünk.
– Ma reggel kicsit frusztrálva és könnyek között érkeztem erre a beszélgetésre. Nehéz most bárhová eltennem, hogy milyen sok körülmény befolyásolja, hogy hogy vagyok.
Ma már a baleset következményeit élem, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok, és hogy mennyire nehéz azt kezelni, hogy más emberek időbeosztásától és jókedvétől függ az, hogy hogy érzem magam a bőrömben.
Kényelmes-e a ruhadarab, amit segítenek felvenni? Odaérek-e időben a programomra, megvalósul-e, amit terveztem? Amikor ennyire nincs nálad a kontroll semmiben… – meséli Orsi kendőzetlenül, majd rövid szünetet kér, hogy megbirkózzon könnyeivel.
Ahogy felvettük az interjú fonalát, Orsi arról is őszintén beszélt, hogy korábban sosem vállalta fel, ha szüksége volt néhány percre, „csak nyomta és nyomta kifulladásig”.
– Az a helyzet, hogy itt élek ebben az intézményben és olykor frusztrálttá vagy türelmetlenné válok,
azt tanítja meg nekem, hogy mindenkivel és minden körülményben próbáljak ember maradni…
Hálás vagyok, hogy a szobatársammal nagyon bizalmi a viszony, sőt olyan dolgok is vannak, amiket ő tud meg legelőször. Persze néha nehéz, hogy egy 20 négyzetméteres szobában vagyunk összezárva, de mindent meg tudunk beszélni.
Régi traumákhoz is elvezette a baleset feldolgozása
– Mostanában jövök rá, hogy ami a balesetem után jön, az sokkal-sokkal fontosabb, mint maga a baleset. Pár évvel ezelőtt teljesen véletlenül adtam a blogomnak azt az alcímet, hogy „Egy sérülés és minden, ami utána jön”.
Ma már a traumatudatossággal egy olyan szemléletmóddal tekintek az életre, hogy szeretnék tisztában lenni az engem ért traumákkal, amelyek nem maguk a történések, események, hanem az azokat követő érzések.
Emellett szerintem egy előremutató jelentése is van a traumatudatosságnak, alapot adva valamiféle fejlődésnek, növekedésnek. Sőt, lehet egy önreflexió is, hogy közelebb kerüljek saját magamhoz – fejti ki Orsi, aki a balesetével kapcsolatos traumákat pszichológusokkal együttműködve próbálta feldolgozni és mindez elvitte őt olyan régi, gyermekkori traumákhoz, amik korábban elnyomott folyamatokként kaptak helyet a lelkében.
– Hálás vagyok, hogy mindez rávezetett arra, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Nem azt mondom, hogy ezt az árat feltétlenül meg akartam érte fizetni, de ha már muszáj volt, akkor használni szeretném.
Nézőpontváltással a szüleit is jobban megérti
– Felismertem, hogy mindannyian mintakövető magatartást folytatunk, és amikor kisgyerekek vagyunk, a szüleink viselkedését mintázzuk, ami nagyon sok mindent meghatározhat a jövőre nézve. Megértettem azt is, hogy a szüleim sok dolgot azért csináltak úgy, ahogy, mert ők is kaptak valamit a szüleiktől. Például nem igazán volt megszokott, hogy érzelmekről kommunikáljunk, ám a szüleim hibáztatása helyett inkább igyekszem ránézni arra, hogy ők vajon miért reagálnak úgy, ahogy, és ebből a szemszögből sokkal könnyebb megérteni őket – mutat rá Orsi, aki úgy érzi, saját tapasztalatainak megosztásával – blogírással, podcastkészítéssel, vendégszerzőként, előadóként – már elérkezett egy határig, és ahhoz, hogy felelősséggel beszélhessen, szakmai tudást is szeretne szerezni.
A következő fejezet: továbbtanulás mentálhigiéné képzésen
– Senkinek sem akarnék ártani, nagy felelősségtudattal szeretnék írni, előadni. Így hát folyamatban van a felvételizés a Semmelweis Egyetem mentálhigiéné képzésére. Korábban pedig egy amerikai ösztöndíjat nyertem el, egy közösségi reziliencia modell elsajátítására. Próbálom folyamatosan képezni magamat – osztja meg lelkesen Orsi, aki éppen az interjúnk előtti napon tartott előadást egy középiskolában, ahol a diákok nagyon szabadon kérdezhettek tőle.
– Egyikőjük, miután mindenki elment, privátban is szeretett volna feltenni néhány kérdést. Van egy testvére, aki egy kisebb testi fogyatékossággal él. Hirtelen nagyon megilletődtem, mert ez már túlmutat rajtam.
Azt próbáltam neki átadni, hogy teljesen normális mindenféle érzés, ami benne kavarog, és talán próbálják meg azt kommunikálni a családban, hogy minden ember a fizikai állapotától függetlenül értékes, hordoz magában értéket. Könnyek között beszéltünk, ez még mindig dolgozik bennem.
„Könnyen éreztem magam értéktelennek”
A blogírásra és a különböző magazinoknak készített cikkekre visszaevezve, megkérdeztem Orsitól, hogy az írás számára inkább egy belső folyamat miatt fontos vagy főként a segítői szándék vezérli?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez csak rólam szól, mert nagyon jól esik, amikor mások visszajeleznek, hogy milyen jó olvasni, mennyi erőt ad nekik.
Benne van egy „meg akarom menteni a világot”, hasznos akarok lenni, segíteni akarok érzés is. A baleset után nagyon könnyen éreztem magam értéktelennek, semmirekellőnek, amikor csak feküdtem egy kórházi ágyban és nem csináltam semmit…
De arról is szól, hogy magam felé hogyan tudok szólni.
Nem titok, hogy Orsi a telefonja mikrofonjába diktálva alkot szöveget, így az írást sokszor terápiás beszélgetésként éli meg. – Volt olyan, nem is egyszer, hogy annyira a hatásom alá kerültem, annyira megérintett, hogy meg kellett állni, mint ahogy a pszichológusnál is kell néha egy rövid szünet, akár csak sírni egyet.
Ez egy izgalmas utazás.
Beszólás helyett megmutatni, milyen is ez a világ
A szövegalkotós formátum mellett Orsi TikTok videókkal is kísérletezni kezdett az elmúlt néhány hónapban. Bevallása szerint, mindig is érezte, hogy az egész világhoz nem tud egyszerre szólni, főképp a fiatalokat érte el kicsit nehezebben.
– Az volt a csúcspont, amikor egy bevásárlóközpont liftjéből való kiszállás közben két 12 év körüli srác majdnem átesett rajtam és nem tudták kezelni a helyzetet. Úgy éreztem, hogy ahelyett, hogy beszólnék, megpróbálom megmutatni, hogy milyen ez a világ, és milyen hozzáállás lehet szerencsés.
Így indult el a TikTok csatornám. A tartalomgyártás persze nagy kihívás, sok időt elvesz. Például amikor a barátaimmal találkozom, nem az az első, hogy 15 videót felvegyünk a következő hetekre. Azt is be kell vallanom, hogy több olyan visszajelzést kaptam, ami elkedvetlenített – néhány anonim, gonosz komment rosszul esett.
„A barátaimból ne legyen gondozó”
Orsi legfőbb támogatói a családja és a barátai. Tudja és érzi, hogy a balesetével kapcsolatos traumák bennük is mély sebeket ejtettek. Édesanyjáról például azt mesélte, hogy nagyon félti őt, hiszen még nem beszélte ki az érzéseit.
– Nem is tudom, hogy hogyan tud minden reggel felkelni, erőt meríteni és csinálni a dolgát. Nem beszélte ki a baleset traumáját, „csak” teszi a dolgát, mert tudja, hogy segíteni kell nekem… Ő a biztos támaszom minden szempontból.
A barátaim is szuper csapatot alkotnak, velük is sok mindent meg tudok osztani. A Covid elején például, amikor lezárták az intézményt és se ki, se be nem lehetett jönni, sőt csomagot sem fogadhattunk, tartottak egy nagy bevásárlást és feltöltötték az éléskamrámat. Ha elmegyünk egy kiállításra vagy bármilyen programra, akkor is szó nélkül segítenek, és úgy tervezzük az útvonalat, hogy az nekem is jó legyen.
Nagyon rugalmasak, ám a határokat is szeretném megtartani, hogy mindenki a saját szerepében maradhasson, tehát ne csússzanak át egy gondozói feladatkörbe.
Örülök, amikor lesegítik rólam a kabátot, de ne ők legyenek azok, akik elkísérnek a mosdóba – emeli ki Orsi, akit végül, de nem utolsósorban arról kérdeztem, hogyan éli meg mostanában a nőiességét, milyen kihívásokkal találja szemben magát ezen a téren.
Szeretni, fizikai állapottól függetlenül
– Sok kétség van bennem, ez egy nagyon nehéz kérdés. Hogyan lehetek vonzó, csinos? Ki akarna velem lenni, a párom lenni ilyen helyzetben? Igazából nem a visszajelzések hiánya a gond, mert az akad, hanem hogy képes vagyok-e azt elhinni. Miért nem hiszem el, hogy engem fizikai állapottól függetlenül lehet szeretni? A következő lépés az az, hogy összeszedjem magamat, és ne kételkedjek abban, hogy igenis lehetek értékes és vonzó akkor is, ha székben ülök!
Fotók: M. Benkő Fanni
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
