A fiam még halálában is segített – egy szervdonor édesanyjának küldetése

Fia tragikusan hirtelen elvesztését az a tudat segített feldolgozni Csikósné Kiss Irmának, hogy gyermeke szervei három ember életét mentették meg. A hazai gyakorlat szerint, ha életünkben nem tiltjuk meg írásban, a szerveink agyhalál esetén transzplantálhatók, de sok a tévhit ezzel kapcsolatban.

– Tizenegy éve, a 33 éves fiam egy reggel nem ébredt fel többé. A mentősöknek ugyan sikerült újraéleszteniük, de a kecskeméti kórházban az első perctől nem biztattak semmivel. Hirtelen szívleállás, mondták, „érthető” oka nincs… A fiam makkegészséges volt, focizott, soha semmi jele nem volt annak, hogy gond lenne a szívével, sőt, a családunkban sem volt szívbeteg – mesél Csikósné Kiss Irma a tragédiáról. – Még nyolc napig életben tartották, akkor mondták ki az agyhalál tényét. A főorvos behívott minket és feltette a kérdést: támogatjuk-e, hogy a fiunk szervdonorrá váljon a halála után?

Döbbenten álltunk a férjemmel, szinte fel sem fogtuk, miről kell döntenünk. „Asszonyom, hallja, amit mondok?”, kérdezte aggódva a főorvos, aki egyébként maga is kétgyermekes apa volt, átérezte, mennyire fájdalmas a döntés. Igent mondtunk, mert tudtuk, hogy már nincs visszaút.

Irma ma már könnyek nélkül beszél a döntésről, amely nemcsak családja életét változtatta meg.

– Bármennyire is fájt, a hatalmas gyászban mégis pozitív érzés volt, hogy a fiunk még halálában, odaátról is segít. Csiki – ez volt a beceneve – életében is önzetlen, jó szándékú volt, akinek tudott, segítségére volt– mondja. Mint utólag megtudta, a fia szervei három embert mentettek meg: a két veséje, a hasnyálmirigye és a mája is új esélyt adott valakinek a teljes életre.

„Mintha lehullottak volna rólam a bilincsek”

A gyászoló édesanya hősként tekintett elvesztett fiára, s egyre jobban megérett benne a gondolat, hogy róla és a hozzá hasonló szervdonorokról másoknak is tudniuk kell. Közben sorban érkeztek a jelek, hogy neki ezzel dolga van.

– A férjemhez például bejött egy régi ügyfele, aki látta, hogy gyászolunk. Elmondtuk neki, hogy ebben a helyzetben az nyújt némi vigaszt, hogy a fiunk szervdonor lett. Mire a férfi elsápadt és azt mondta: „Nem hiszik el, de én meg májtranszplantált vagyok! Jól vagyok, csak az hiányzik az életemből, hogy valahogy meg tudjam köszönni a névtelen jótevőmnek és a családjának, amit értem tettek – meséli Irma.

A végső lökést azonban az adta meg, amikor a fia egyik barátja elvitte a Fiumei úti temetőbe, az ismeretlen donorok kopjafájánál rendezett megemlékezésre.

– Nem tudtam, hova megyünk, csak ott, a temetőben szembesültem vele. Zokogni kezdtem, amikor odajöttek hozzám transzplantáltak és elmondták, mennyire örülnek, hogy – most először – a másik oldalról, a donor családokból is eljött valaki. Együtt sírtunk, s akkor hirtelen úgy éreztem, hogy a három éve szorító vasbilincsek lehullanak rólam. Bár nem tudom, ki kapta meg a fiam szerveit, de akkor vált valóságossá számomra, hogy a fiam tényleg él valakiben! 

A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet

A felszabadító, sorsfordító élmény után nem volt megállás. Elhatározta, hogy otthon, Kiskunfélegyházán emlékművet állíttat a szervdonoroknak. A városvezetés rögtön mellé állt, s 2018 szeptemberében, az újonnan épült ravatalozó oldalában átadták a méltó emlékhelyet, ahova minden évben számos gyászoló család látogat ki. A sorsközösség segít, ahogy Csikósné Kiss Irmának is segített kimászni a legmélyebb gyászból.

– A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet, fogalmazta meg egy gyászoló édesanya. Igaza van. De nem mindegy, hogyan éljük meg az életet! A fájdalom örök, de ha pozitív érzés is kapcsolódik hozzá, ha tudjuk, hogy valaki az életét köszönheti az elhunyt szerettünknek, az sokat segít – vallja Irma. Tudja, hogy nem mindenki éli ezt meg így: vannak, akik óriási fájdalmukban nem hiszik el, hogy ez a tudat valóban gyógyító, és nehezen indul el a feldolgozás útján, s olyan is, akivel – bár igent mondott a szervdonációra – beszélni sem lehet erről a témáról.

Ma már tudja, szinte nincs olyan szervátültetett, aki az életmentő műtét évfordulóján ne emlékezne meg egy szál gyertyával arról az emberről, akinek az életét köszönheti. Ahogy azt is, milyen kérdések kavarognak az érintettekben. – Ahogy a transzplantáltak kíváncsiak arra, kitől kapták az életmentő szervet, mi is elgondolkodunk néha, ki él tovább a fiunk szerveivel. Az anonimitás megtartása érdekében csak annyit árulnak el, hogy hány emberen és milyen szerveivel segített az elhunyt, de ennyi elég is. Így is érzem a hálát és töltődöm belőle.

Új küldetésre talált

Irma új küldetésre talált a gyászban: lesújtott hozzátartozóból a donorcsaládok közösségének motorja lett. Fia egy pszichológus barátjával csoportot alakított a donorok hozzátartozóinak és létrehozta a Szervdonor Családokért Alapítványt. Sokan segítik; volt, aki fotókiállítást rendezett a szervátültetésről, más kisfilmet forgatott, hogy minél több emberhez jusson el az ügy fontossága, és mindkét oldalnak segítséget nyújtson. Most éppen tájékoztató füzetet készít társaival, amelyet a kritikus percekben, a kórházban megkaphatnak a leendő donorok hozzátartozói.

– Tudom, hogy ott és akkor milyen módosult tudatállapotban van az ember: fájdalmában és tehetetlenségében szinte lebeg a sötétségben. Szeretnénk segíteni abban a helyzetben, amit mi is átéltünk, ahogy abban is, hogy kevésbé legyen tabu a szervdonáció!

„A legnagyobb ellenségünk az idő”

S hogy valóban tabu-e a téma? Dr. Mihály Sándor, az Országos Vérellátó Szolgálat transzplantációs igazgatója szerint igen: bár a megkérdezett magyarok háromnegyede vallja, hogy halála esetén felajánlaná a szerveit, maguktól kevesen gondolnak erre.

Magyarországon jelenleg – ahogy Európa legtöbb országában – az úgynevezett „feltételezett beleegyezés elve” van érvényben, ami azt jelenti, hogy ha az elhunyt életében nem tiltotta meg írásban, a szervei (felnőtt esetében természetesen) transzplantálhatók. Ez azonban kevés: fontos lenne, hogy ha ez is a véleményünk, a családunk is tudjon a szándékunkról – ezzel egy hirtelen, nem várt tragédia esetén komoly terhet veszünk le a szeretteink válláról. A szervdonáció tényét ugyanis nehéz elfogadni, mert bár ilyenkor az agyhalál már visszafordíthatatlanul beállt, a szív még egy ideig dobog.

– Tudni kell, hogy szervadományozásra agyhalál esetén van lehetőség, például egy végzetes agyvérzést követően. Ilyenkor, ellentétben a halál esetén gyakoribb szív- és légzésleállással, az agy működése szűnik meg először. Ha nem lenne lélegeztetőgép, rögtön követné a légzés, majd a szív leállása is, kórházi körülmények között egy bizonytalan ideig fenntartható a keringés mesterséges lélegeztetés mellett, „életben” tartható a beteg. Ezért, bár az agyhalál végleges és visszafordíthatatlan, sokan nem tudják hirtelen elfogadni ezt haláltényként – avat be dr. Mihály Sándor a szervdonáció orvosi hátterébe. Hozzáteszi: ebben az esetben is legfeljebb néhány napig lehet az átültethető szervek működőképességét fenntartani, transzplantáció szempontjából azonban az orvosok legnagyobb ellensége éppen az idő… Az egészséges szervek állapota ugyanis az agyhalál beállta után óráról órára romlik. A szervkivételt követően rövid idő áll rendelkezésre az átültetésekre, szervenként eltérő mértékben. A vese bírja a legtovább, legfeljebb 24-30 óráig, a májat és a hasnyálmirigyet 8-12, a tüdőt 6-8, a szívet 4-6 órán belül be kell ültetni. 

Beszéljünk róla – legalább egyszer!

A szakember szerint az időfaktor mellett az információhiány a kritikus pont. „Amikor egy felfoghatatlan tragédia után a kórházban felmerül a szervdonáció kérdése, szinte természetes az ösztönös tiltakozás a hozzátartozók részéről. Ennek hátterében sok esetben a bizonytalanság, az információhiány áll, például nincs elég ismeretük az agyhalál fogalmáról, vagy nem tudják, hogy a szervek eltávolítása a kórházi műtőben, a kegyeleti szempontok maximális tiszteletben tartása mellett történik, s utána természetesen helyreállítják a test egységét, azaz nem lesz több külső nyoma a beavatkozásnak, mint egy hétköznapi műtétnek. Nagy a felelőssége az orvosoknak abban, hogy tájékoztassák a családot minderről, s minden felmerülő kérdésre választ adjanak”, mondja dr. Mihály Sándor. Már csak azért is, mert ritkán ugyan, de előfordul, hogy a kórház, bár a jogszabály szerint nincs joguk megtiltani a transzplantációt – figyelembe veszi a családtagok határozott tiltakozását.

Éppen ezért fontos, hogy – legalább egyszer az életünkben – beszéljünk arról, mi a véleményünk a szervadományozásról! Bár soha ne legyen rá szükség, egy esetleges tragédia esetén ezzel nagy terhet veszünk le a szeretteink válláról, hiszen felszabadító lehet, ha tudják, mi hogy döntöttünk.

Fotók: Adobe Stock, Freepik, Pomaranski Luca

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.