És itt átértünk a következő kényes területre. Ahol már tényleg nem szabadna több dolgot a táskákba tenni, mint amennyit a gyermek össze tud pakolni egy iskolai nap végén.
Emlékszem, amikor én voltam elsős, nagymamám áhitattal nézte a rengeteg iskolai tanszeremet, és mondta, milyen hálás lehetek, hogy ilyen sok mesés holmim van, mert neki bizony csak egy palatáblája és egy olvasókönyve volt. Matekórán számoltak a táblán, olvasáson olvasták a könyvet, íráson írtak a táblára, és folyton krétásak voltak.
Már a kislány énem is azt gondolta akkor, hogy szeretne inkább csak két dolgot a hóna alá csapni, és szaladni a suliba, mint minden nap rendet tenni egy száz részes tolltartóban, bepakolni hat tantárgynyi cuccot a táskába, és emlékezni, hogy melyik magyar füzetbe is kell még egy díszítő sort írni, hogy szép legyen a füzet, ha majd a gyerekeimnek meg akarom mutatni, miképp tanultam én írni.
Bárcsak lenne bármi túlzás abban, amit írok. Bárcsak lenne bármi egyszerűsödés felé való változás most a jelenben. De nincs. Négy gyermek egy évnyi tancuccai is helyet esznek, és a rendberakásuk után kábé két nappal már újra hatalmas káosz arcukat mutatják. És a fénymásolatokról nem is beszélek, amiket kapnak kiegészítésképpen. A gyerekek számára rendben tarthatatlan a mennyiség. Négy gyerek után pakolni meg talán lehetséges lenne, ha megkapnám a fizetést azért az időért, amit azzal töltök. Igen.
Mert mindezzel nem hiszem, hogy gond lenne, ha igaz lenne az a fogalom az országban, hogy főállású anya. Mert van egy ilyen státuszom, csak hát ez havi 23000 forint bevételt jelent a családnak, ami nem fedezi a napi 5 órányi háztartásvezetésem “költségeit” – ha a munkaerőpiaci viszonyokat néznénk. Márpedig kellene, főleg akkor, amikor ezt a helyzetet megcsavarja a karantén, és hirtelen helyet kell teremtenem reggelizésre, főzésre, három gyerek tanulására napi tesi órával együtt, és egy gyermek játszására, hogy ne zavarja a többit.
Fejlődtem én az elmúlt húsz évben a rendalkotási képességeimben, de valahogy a terhelés is úgy nőtt – és nő -, hogy csak kapkodom a fejem. (Nem kifejezetetten a gyermekeim száma miatt). Már két évnyi kinőtt tankönyvet és füzetet kerülgetek sajgó szívvel. Mert látom, hogy anyukámék padlásáról tényleg előkerült az elsős füzetem…
A tér pénz. Nézegetem a házakat, és 400.000 forint alatt már nincsenek négyzetméter árak. Tehát a konyhapultom, ami kb 5nm-t foglal el, eleve több mint 2 millió forintot foglal el az életemből. Milyen gazdag vagyok. Elképesztő.
Vagy épp milyen pazarló, mert egy sereg, az én értékrendemmel furcsa feszültségek árán összeegyeztethető dolgoknak adok teret azért, hogy a gyermekeim szocializációs folyamatai harmonikusak legyenek abban a világban, amiben én a sok kijárt iskola után sem találom a helyemet, ahogy a tárgyakét sem.
Fotók: szerző felvételei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
