„Néhány évig váróteremben éltem. Kijöttem a kórházból, vártam, hogy mi lesz a rehabilitáción. Kijöttem a rehabról, vártam, hogy mi lesz abban az intézményben, ahol most is élek. Aztán elkezdtem várni, hogy milyen lesz a leendő, hosszú távra szóló otthonom. Rá kellett döbbennem, hogy nagy szabadság van a kezemben, és nem a gombhoz kell kabátot vennem, hanem fordítva. Ahelyett, hogy függönyszínekről álmodozom, arra fókuszálok, hogy hogyan akarom érezni magam abban az életben, amivel elégedett lennék” – mondja Temesvári Orsi, aki először indított úgy évet, hogy melankólia helyett pozitív lendület lett úrrá rajta. Ennek hátteréről mesél most.
Éreztél már szorítást a mellkasodnál, izomfeszülést a válladban, vagy nem túl kellemes pillangókat a gyomrodban? A krízisek és stresszhelyzetek során jelentkező testérzetek és érzelmek megfigyelése, tudatosítása az origója annak, hogy visszataláljunk abba az egyensúlyi állapotba, ahol mindezt kezelni tudjuk.
Orsi a saját bőrén tapasztalja, hogy a megfelelő eszközökkel és gyakorlással akár néhány pillanat alatt meg tudunk nyugodni ezekben a kiélezett, szorongató szituációkban.
Stresszreakcióink is emberi mivoltunkról árulkodnak
– Tavaly tavasszal, egy ösztöndíjas képzés keretében ismertem meg a Community Resiliency Model (CRM) eszközalapú programot. Már szerte a világon elérhető, és reményeim szerint hamarosan Magyarországon is egyre szélesebb körben ismertethetjük meg az emberekkel.
Célja, hogy megtanítsa az egyéneknek, illetve kisebb közösségeknek, hogy teljesen emberi dolog, amikor egy stresszreakció szokatlan viselkedést vált ki.
A CRM emellett segít egy reziliens, traumatudatos, trauma-informált közösséget alkotni. Ahelyett tehát, hogy furcsán nézünk egymásra, képesek vagyunk tudatosítani, ha valakinek időre vagy segítségre van szüksége – mutat rá Orsi, aki a TraumaAmbulancia Egyesülettel együttműködve szeretné minél többeknek megmutatni a CRM erejét. Tréneri szerepben már egy januári pilot workshopon is kipróbálhatta magát, ahol fontos visszajelzéseket kapott a szűk csapattól.
Temesvári Orsi: Miért nem hiszem el, hogy engem fizikai állapottól függetlenül lehet szeretni?
Temesvári Orsival a közelmúltban már beszélgettünk, a traumatudatosság kulcsszó akkor is fel-felsejlett. Az idő előrehaladtával pedig egyre megszilárdultabban érzi Orsi, hogy ami a balesete után következett, az sokkal-sokkal fontosabb, mint maga a baleset. Közel öt évvel ezelőtt történt, hogy Orsit elütötte egy autó, amelynek következtében nagy százalékban elszakadt a gerincvelője, lélegeztetőgépre került és két hónapon át feküdt intenzív osztályon.
– Április 17-én lesz a balesetem ötödik évfordulója.
Már sem a dátum, sem a helyszín nem ráz meg. Szerintem már nem azt kell értékelni, hogy „Orsi milyen ügyes, mert lejött a lélegeztetőgépről és él”, hiszen sokan élnek kerekesszékben, hanem azt kell értékelni, hogy minden nehézséggel együtt hogyan tudok ambiciózus maradni, dolgozni, mit tudok tenni a közösségért.
Ez már rég nem a balesetemről szól – fogalmaz Orsi, akiből (a dátummal és a helyszínnel ellentétben) a mentőautó szirénája képes sokféle kellemetlen reakciót, például összerezzenést vagy gyomorgörcsöt kiváltani, pedig nincs emléke arról, hogy a balesetkor szirénázó mentőautó szállította-e kórházba, de valószínűleg a belső memóriája megőrizte.
Gyakran észre sem vesszük a traumáinkat
A Community Resiliency Model egy keretrendszer, amiből mindenki ki tudja választani a számára legjobb, legkönnyebben alkalmazható eszközöket. Rávezet minket arra, hogy alaposabban megismerjük a saját testünk és lelkünk jelzéseit, hogy újra összekapcsolódjunk saját magunkkal. Orsi szerint a rohanó, túlterhelt, teljesítménykényszeres életmód rengeteg stresszt és nyomást szül, ami azt eredményezi, hogy eltávolodunk önmagunktól, és gyakran észre sem vesszük, hogy mennyi és milyen mély traumákat élünk túl.
– Nekem a balesetem traumája és az utána következő sok-sok évnyi terápia kellett ahhoz, hogy ezt megértsem. Lehet, hogy évtizedekig önmagamtól távol töltöttem az életemet, és nem is tudtam, hogy mi a bajom. Egyre többet próbálok erről tanulni, szervezett formában és autodidakta módon is. Ezen a téren szeretnék másoknak is segíteni.
Mivel személyes tapasztalatom is van, talán még hitelesebb tudok lenni. A misszióm, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy a trauma bármelyikünk életében jelen lehet, és ez nem egy ciki dolog, teljesen oké segítséget kérni!
A válaszok viszont ott vannak magunkban. Mi vagyunk a saját életünk legnagyobb tudorai, mi fogjuk tudni kitalálni, hogy mi lesz jó nekünk egy adott helyzetben, még akkor is, ha ez sokszor fájdalmas vagy nehéz – hangsúlyozza Orsi, aki korábban pikk-pakk bele tudta pörgetni magát egy negatív spirálba, amit nem tudott megállítani. Mára azonban – a CRM eszközök rendszeres gyakorlásával – elérte, hogy rövid idő alatt a kellemes testérzetekre tudja terelni a figyelmét, és vissza tudja nyerni az irányítást az aktuális helyzet felett.
A személyes erőforrásunk szinte bármi lehet
Példaként egy tavalyi előadását idézi fel.
– Ott álltam a Forbes egyik tavaszi rendezvényén, a backstage-ben. A főszerkesztő épp Szabó Győzővel beszélgetett a színpadon, aki példátlan humorral nevettette a közönséget. Ezzel szemben én a traumáról készültem beszélni. Úgy vert a szívem, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Eszembe jutott, hogy van módszerem arra, hogy hogyan tudok megnyugodni.
Kvázi erőforrásként felidéztem magamban azt az érzést, amikor megbizonyosodtam arról, hogy mennyire sokat jelent számomra a TraumaAmbulancia Egyesülettel való közös munka. Megtaláltam a helyemet a csapatban, és felkértek elnökségi tagnak. Az abban a pillanatban érzett érzések felelevenítésével néhány pillanat alatt alábbhagyott az izgalmam. Nyugodtabban és magabiztosabban tudtam színpadra lépni.
A személyes erőforrás ilyenkor bármilyen külső vagy belső tényező lehet: egy nagyon jó élmény, egy szép emlék, egy másik személy, vagy épp egy csésze kávé. A fő, hogy bármilyen nehézség vagy változó körülmény közepette találhatunk örömteli pillanatokat, lehetünk tudatosak, lendületesek.
„A baleset nélkül valószínűleg nem tartanék itt”
A tudatosság természetesen nem csak a CRM eszközök gyakorlásával kapott egyre nagyobb szerepet Orsi életszemléletében, hanem a baleset óta abszolút ez jellemző rá, ennek megszilárdításáról szólt az elmúlt időszak.
– A baleset nélkül valószínűleg nem tartanék itt. És ezért nagyon hálás vagyok…
Az évkezdés például nekem mindig soha véget nem érő, melankolikus borzalom volt, de az idei évre ez egyáltalán nem igaz. Pozitív, lelkesítő, és újdonsággal teli hetek vannak mögöttem, és az egész év ilyennek ígérkezik.
Most nem töltöttem ki semmilyen évtervező füzetet, nem írtam le konkrét célokat sem, egyedül fókuszokat határoztam meg. Középpontban a fizikai és mentális egészségemmel, a karrieremmel, valamint az otthonteremtéssel, annak a környezetnek a kialakításával, ami hosszú távon az enyém lesz. Éppen a legutóbbi interjúnk után álltam neki albérletet keresgélni. Aztán fel kellett ismernem, hogy volt bennem egy erős gát, és elkezdtem azon dolgozni, hogy ez feloldódjon.
Egyelőre tehát nem a költözés dátuma, hanem az odavezető út számít, ami egyedül magamon keresztül lehetséges. Amíg ezt nem járom végig, addig akárhány lakáshirdetést megnézhetek.
Visszautasításból értékes tapasztalat
Mindeközben Orsi kitartóan segít másoknak saját tapasztalatainak megosztásával: blogírással, podcastkészítéssel, vendégszerzőként, előadóként rengeteg embert inspirál. Azt azonban már az első interjúnk során is elmondta, hogy elérkezett egy határig, és ahhoz, hogy felelősséggel beszélhessen, szakmai tudást is szeretne szerezni. Éppen ezért felvételizett a Semmelweis Egyetem mentálhigiéné képzésére, ahol egyszerre szerzett visszautasító és bátorító tapasztalatokat.
– A sikeres írásbeli után egy tartalmas szóbeli felvételi következett, ahol elmondtam, hogy ért egy nagy trauma, ám ebből elrugaszkodva másoknak is szeretnék segíteni, amihez ez a képzés szerintem közelebb tudna vinni. Nem vettek fel. Levélben először azzal indokolták, hogy számomra fizikailag nagyon megterhelő lenne ez a képzés, és nem mindig tudják garantálni az akadálymentes helyszínt, valamint a pszichodráma –, ami fontos része a tananyagnak – fizikai mozgással jár, amire csak segítővel lennék képes, de őt nem engedhetnék be a zárt csoportba.
Válaszul megkértem őket, hogy beszéljünk, mert tudni szerettem volna a valódi indokokat.
Nyitottak voltak, és elmondták, hogy annak ellenére, hogy empatikusnak és önreflexívnek tartanak, még sokkal inkább szólna ez az egész az én gyógyulásomról, mint mások valódi segítéséről. Sokat adott ez a gondolat, és be kellett ismernem, hogy ez így van.
Az nem volt elég motiváció, hogy szakmai tudást szerettem volna szerezni a személyes tapasztalataim mellé. Szerintük néhány év múlva készen állhatok a képzésre, amikor már teljesen a segítséget kérő szemével fogom látni az adott krízist, problémát. Ha belegondolok, az én segítőim is éppen ilyenek.
Fotók: LaFemme
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
