Vajon miért vágyik egy városi lány faluba? Budapesten végülis minden megvan. A kérdés, hogy szükségünk van-e erre a „mindenre”? Kell-e a zaj, a zsúfoltság, a bezártság? Hogy nem látod az eget, hogy messze kell menni egy kis zöldért? Vagy merjük követni az álmainkat, ami a zsigereinkből jön? Mi az utóbbit választottuk, és fejest ugrottunk, ám előbb mindent gondosan megterveztük, hogy ne betonra essünk.
Egy ideje tervezem, hogy írok erről, nemcsak ódában, hanem kicsit konkrétabban: hogyan váltottunk a férjemmel, Tomival és négy gyerekünkkel vidéki életmódra Budapestről? Hátha valakinek éppen most kell a bátorítás, a kezdő lökés hasonló terveihez. Most, lassan két évvel a költözés után úgy érzem, már van miről írnom, vannak tapasztalataink.
Erős késztetés egy új életmódra
Szerencsés helyzetben voltunk abban a tekintetben, hogy nem kötött már semmi a városhoz, nem ragaszkodtunk ott már semmihez, szabadon döntöttünk arról, hogy hova költözzünk, így végül szerelemből választottunk. Szerintem fontos, hogy egy belső, erős vágy legyen az új hely és életmód iránt.
Nagyon vágytam a csendre, egy természetközelibb, emberibb életmódra, hogy túrhassam a földet, növényeket nevelhessek, állatokat gondozhassak.
Iszonyúan kikapcsol, nagyon sok örömöt rejt megteremteni valami, ami ráadásul hasznos is. Legyen az bármi, egy szem paradicsom vagy akár egy tyúkól. Emellett a gyerekeknek is szabadabb és biztonságosabb falun felnőni.
Bátorításként azt is elmondom, hogy nem nagyon volt tőkénk, de egy kis házat így is meg tudtunk venni hitelből. Bár a felújítás elég rizikós volt, szerencsére már túl vagyunk rajta. Akinek van eladó ingatlanja, tőkéje, természetesen könnyebben válogathat a kínálatból, hiszen még régiónként is nagy különbségek vannak az ingatlanárak terén. A nyugati országrészben és a nagyvárosok környékén átlagosan drágábbak a házak, mint keleten.
Mintha Csipkerózsikát ébresztettük volna fel álmából
Annyiból előnyös régebbi házat venni, hogy ott általában van egy élő kert, nagy fákkal, bokrokkal, virágokkal, esetleg melléképületekkel. Míg egy újonnan parcellázott telek valószínűleg kopár. A mi kertünk leginkább egy őserdőhöz hasonlított, mert évek óta nem lakták, és nem törődött vele senki, így sok munka volt lecsupaszítani. Ám voltak benne termő gyümölcsfák, egy magas fenyőfa, egy gyönyörűen hatalmas, öreg diófa, ami körül meghagytuk a bodzabokrokat – kész is a gyerekparadicsom, igazi bunker.
Alacsony a törzse, vastag ágaira könnyű felmászni, a gyerekek egyből birtokba is vették. Romantikus volt az elején, ahogy a házat befutotta a vadszőlő, mintha Csipkerózsika bent aludna, s mi ébresztenénk fel álmából. A 100 méter hosszú kert végébe eljutni kész dzsungeltúra volt. A gyerekek csapásokat vágtak az embermagasságú csalánba, örömmel fedeztük fel az értékes fákat, amiket persze meghagytunk, amikor a felesleges növényzettől megszabadultunk. Nagyobb fákat is vágattunk ki, azoknak a törzsét és vastagabb ágait megtartottuk, jó lesz ülőkének és tűzifának a bogrács alá.
Egyensúlyt találni a munka és a kert között
Nem mertünk tapasztalat és tudás nélkül, a semmiből belevágni a teljesen önellátó életbe. A gyerekek neveléséhez, a hiteltörlesztéshez és egyéb kiadásokhoz pénzre is szükség van, úgyhogy elsőre annyit vállalunk a kerttel kapcsolatban, amennyit munka mellett is el tudunk végezni. Van zöldség, gyümölcs és néhány állat is, mi pedig szépen megtanuljuk hogy mi mennyi munkával, mennyi idővel jár. Ami engem illet, kertes házban nőttem fel a külvárosban, volt konyhakertünk is, szóval láttam már ilyet közelről. Tomi pedig egy alföldi faluból származik, gyerekkorából szintén van némi tapasztalata, emléke.
Vidéki életünk kialakításáról a következő cikkben olvashattok.
Nyitókép: A szerző felvétele.
