Tulajdonképpen ma alhatnék sokáig, ha úri kedvem úgy tartaná – morfondírozom az ágyban az egyre fényesedő ablakot figyelve. Az óránál is korábban ébredek, pedig hatra állítottam be. Neki kell állni, mielőtt égető sugaraival begorombul a nap – magyarázom magamnak elvetemültségem okát. A láthatáron már emelkedik hatalmas korongja a szántóföld hullámzó lankái mögött. Messze ellátok a szobámból. Megnyugtat. Fodros felhők tarkítják a végtelen eget. Néhány szállingózó szomszéddal baktatunk a sarki boltba friss kenyérért. Utána úgyis földes-sáros leszek, jobb most kiszaladni mindenekelőtt. Csendes az utca. Itt autók is ritkán járnak.
Rövidke társadalmi élet után lábamon kertész bakancs, kezemen kesztyű, fejemen sapka. Persze ez nem ilyen speckó bakancs, csak egy régebbi cipőm, amit nem sajnálok, viszont elég erős, hogy bírja a strapát. Nem is reggelizek, sietek kifelé.
Valami hajt… annyi mindent terveztem mára, és legszívesebben mindent is csinálnék egyszerre, mint egy kiéhezett kölyökkutya, aki beszabadulva a kamrába hirtelen azt sem tudja, hogy mire vesse rá magát. Így én is.
Előbb ássak, vagy gyomláljak, vagy paradicsomot karózzak? Ez már függés. Komolyan. Függő vagyok, egy megszállott – ízlelgetem magamban a szavakat, ahogy határozott léptekkel célba veszem a konyhakertet, és már most sejtem, hogy nem is fog beleférni egy napba, amit felsoroltam magamban.
Azért ez ilyen jóféle függés mégiscsak.
Mint egyik este, amikor csak nyolc után jutottam ki, és elszántan gazoltam, amíg rám nem sötétedett, s már alig láttam.
Nem vagyok mindig ilyen lelkes, sokszor belefáradok, és csak vonszolom magam, hogy legalább egy órát csinálj valamit! Azzal is haladsz! – aztán általában mégiscsak ott ragadok.
Mert tudom, hogy utána ott az igazi jutalom: az elégedettség. De nem is kell túlbonyolítani, egyszerűen jó növényekkel babrálni, kint lenni, figyelni a burjánzó növekedést, gyönyörködni tökéletes szépségükben, rácsodálkozni minden évben a természet csodájára, hogy az apró magok mi hatalmas növényekké alakultak, és szüretelni egyre több terményt, ahogy haladunk bele a nyárba.
De most nem kell nógatás.
Az éhes kiskutya sorrendje is kialakul: elvetem a zöldbabot, előtte felásom a maradék részt, gyomlálás, gyomlálás, gyomlálás, fűnyírás, kaszálás, felszedni a borsót – a helye nem teljesen üres, időközben ültettem a sorok közé, a maradék területre pedig vethetnék répát, rukkolát, spenótot, káposztát, salátát – ami mag akad még itthon, ezeket még ilyenkor is lehet.
Alszik a falu. Pihennek lakói apró házaikban az egész heti munka után, az elmém is pihen a csendben. Regénycsend – ahogy Vámos mondja.
Ugye a nem igazi csend, mert sosincs úgy igazán teljesen mértékben csend.
Gazdag, apró neszek körülöttem: lépteim surrogása, apró reccsenések, ahogy a földbe nyomom az ásót, és elvágja a tarackok gyökerét, halk szuszogásom, az utcáról újabb boltzarándokok beszűrődő beszélgetésfoszlányai, kutyánk lihegése, macska osonása, enyhe szellő suhintása, rovarok tánca, az az idegesítő légy a fejem a körül, és madarak, madarak – van-e rá elég szavam, hogy le tudjam írni, ahogy füttyögnek, trilláznak, csivitelnek, hurrognak, vijjognak. Csak a kakukkot ismerem fel hangjáról.
A kerten végiggördülő harangszóból tudom, hogy hét óra. Még van időm. Kivételesen nem is fárasztó annyira az ásás, a zöldbab is a földbe kerül.
De addigra már egyre nyilvánvalóbban követeli a szervezet a magáét, esik a vércukor. Forró édes csokiskávé csorog a torkomon, életre kelti a sejteket, bekerül a véráramba, a test felélénkül, új erőre kap. Édes szünet. A fiúk szerencsére még alszanak, így a reggeli drága idő megmarad a kertre.
Halad a gyomlálás, s közben ébrednek a fűnyírók a közelben.
Napközben majd én is becsatlakozom színes szimfóniájukba vagy kakofóniájukba – ha úgy tetszik, reggeli és ebéd készítés között, amikor újra kijutok a kertbe, és ha már túl sok a nap és a hajolás, szinte pihenésnek hat a fűnyíró tologatása ezek után. (Ekkor még nem tudom, hogy önhittségem eredménye másnap az lesz, hogy reggel alig bírok majd megmozdulni.)
A nap egyre magasabban jár.
Lassan nem lehet majd elviselni a meleget, súlyos izzadságcseppek gördülnek bőrömön. A teraszon is előbukkan az első éhes gyerekfej, ideje bemenni reggelit készíteni, mosást betenni, elindítani a napot. De előtte körbenézek: hatalmas cukkinibokrok, szaladó uborkák, erős száron himbálódzó paradicsomok, új hajtásokat hozó eper, sűrű burgonyamező, erősödő fokhagymaszárak, burjánzó egészséges céklalevelek alatt vörös gumók, fodrosodó petrezselyem és csend.
Regénycsend.
Fotók: Merát Anikó felvétele, Freepik.
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
