Ha az ember negyven felett lesz anya, az nem csak azt jelenti, hogy a gyerek nagyanyjának fogják majd nézni az iskolában. Ezzel a gondolattal még együtt is tudok élni. Ami sokkal jobban kicsinál, azok a bölcsődei vírusok, az egyik betegségből a másikba esés, a segítség hiánya, és leginkább a mindezekből fakadó totális tervezhetetlenség. Vagyis a sorozatos újratervezés.
Negyven előtt – vagyis az életem markáns részében – a szabadság édes mámorában éltem. Voltam kicsit férjnél huszonévesen, de ezt leszámítva laza kapcsolatokban, munka- és utazásmániás szingliként megszoktam, hogy a terveim útjában maximum én állhatok. Na de jött a kislányunk tavaly nyáron és az élet örökre megváltozott. A mi csodaokos és csodaszép másfél éves kislányunk beragyogja a mindennapjainkat – és egy füst alatt fenekestül fel is forgatja azokat.
A valódi gondok négy hónapja kezdődtek, amikor az akkor nem egészen 14 hónapos gyermek végtelen boldogan belépett a bölcsi ajtaján, én pedig még nála is boldogabban beütemeztem a bölcsődés délelőttökre a klienseim személyi edzéseit és a megyei sportiroda csoportos óráit.
De még arra sem volt időm, hogy kicsit meghatódjam a gyorsan megtelt google naptárom felett, ugyanis a remekbe szabott terveimen pár nappal később gyorsvonatként rongyolt át a gyerek első bölcsis vírusa. Aztán a következő. Meg a következő. És a következő.
Habár az aprótestű az esetek többségében egy-két nap alatt kirúgta magát, mint az angol szövet, engem a kétéveseken edződött rohadt kis vírusok szabályosan letaroltak. Átlagosan két hét alatt épültem fel egy betegségből, hogy aztán megtaláljon egy másik vírus.
Mondjuk a norovírus (aka fosóshányós), amiről nem is akarok beszélni… A gyerek sormintaszerűen járt be: két nap bölcsi, négy nap itthon, mert ugye a COVID-nak hála, 48 óra tünetmentesség a feltétele annak, hogy vihessük újra.
A matek elég egyértelmű: ebben a négy hónapban többet voltunk itthon, mint bölcsiben, én pedig több edzést mondtam le már egy hét alatt, mint életemben összesen.
A kliensek persze megértőek, hogyne, kisgyerekes anyuka, értjük, ez ilyen, de őszintén… meddig?
Ha én személyi edzőt fogadnék, nem tapsolnék örömömben a harmadik lemondás, vagy épp megbeszélt élő helyett állandósuló online edzések miatt. Ja mert azt nem említettem, de edzőként igencsak szigorúan kell magamra vonatkoztatni a COVID előírásokat, vagyis ha akár egy tünetem van (és egy tünetem mindig van), akkor már nem tarthatok edzést, hacsak nincs negatív tesztem. Mondanom se kell, havonta megyek a walk-in városi tesztközpontba, és szabályos készletet halmoztam fel itthonra antigén tesztből.
Őszintén, rég voltam ennyire kétségbeesett, és még most sem látom a kiutat. Értem én, hogy a beszoktatás, az első hónapok az ilyen mindenkinek, de más hogy csinálja? Mármint mindenki lemondja a klienseket? Vagy fizet horrorösszegeket a bébiszitternek (aki egyáltalán nem biztos, hogy beteg gyereket random, adjuramderögtön, bevállal), vagy beletörődik, hogy nem tud dolgozni?
Túlzás nélkül mondom, hogy egyfolytában jár az agyam azon, hogy mi lenne a jó megoldás, de semmi ötletem nincs. Azon kívül, hogy a szabad perceimben kutatom az atom immunrendszer titkait.
Ez most egy happy end és megoldás nélküli cikk. De bármilyen ötletet boldogan fogadok kisgyerekes, külföldön élő vállalkozóanyukáktól. SOS, valaki segítsen…
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
