Anno 150 ezres példányszámban adták el az Állítsátok meg Terézanyut, a belőle készült filmet pedig még többen látták. 2009-ben jött a folytatás, Nesze Neked Terézanyu címmel, Rácz Zsuzsa azonban nemcsak ezzel a két bestsellerrel véste be nevét a köztudatba, de azzal is, hogy egy itthon még egyedülállónak számító kezdeményezéssel, a nők megbecsülésének ügyét új dimenzióba emelte. Húsz évvel az első példányok után, a napokban jelenik meg a Terézanyu jubileumi kiadása, és a Kéki Kata rajongóknak jó hír, hogy már előkészületben a folytatás. Erről is beszélgettünk a szerzővel.
A könyv megjelenésekor kétéves volt a kisfiam, és jól emlékszem, hogy a délutáni és esti altatások után alig vártam, hogy beszippantson Kéki Kata sorsa, amin felszabadítóan nagyokat nevettem. A történet sikerét többen, többféleképpen fogalmazták meg, de tény, hogy az intim és rendkívül szórakoztató hangvétel rengeteg tabut ledöntött. Te miben láttad akkor, miben látod ma a népszerűségét?
Én is csak a visszajelzések fényében látom, hogy mi lehetett az, ami ennyi nőt megszólított, de így húsz év után már egyértelmű: nagyon sokan tudtak azonosulni azzal, amivel a főhős, Kéki Kata küzd, magával a terézanyusággal; vagyis azzal, hogy nőként hajlamosak vagyunk mindenki igényeit a magunké elé helyezni és mindenáron gondoskodni, és ez nagyon erős elvárás is a nők felé, de mi is elvárjuk ezt magunktól. Ahogyan a cím is elárulja, ez ellen küzd a főhős, lázad és tesz fel olyan kérdéseket, amellyel megkérdőjelezi a hagyományos férfi-női szerepeket. És persze mindezt olyan stílusban teszi, csípős humorral, szarkasztikusan, ami vonzó, nem pedig taszító.
A „szingliregénynek” definiált történet második része, Nesze Neked Terézanyu címmel, hét évvel később jelent meg, és több interjúban mesélted, hogy megszámlálhatatlan levelet kaptál nőktől, akik a könyveid hatására úgy érezték, hozzád fordulhatnak segítségért. A sors akaratából Terézanyu lettél, még klubot is alapítottál, ahol életre szóló barátságok is születtek.
A Terézanyu pályázat életre hívását az a több ezer olvasói levél inspirálta amit már képtelen voltam megválaszolni, ekkor jutott eszembe, 2010-ben, hogy legyen pályázat, ahova mindenki megírhatja a saját történetét, egyes szám első személyben. Minden évben olyan témát dobtunk fel, amely a női lét valamely tabu témájára kérdez rá, például a család és a munka összeegyeztethetőségére (ha van ilyen egyáltalán), a saját magunkra fordított idő lehetőségére – vagy inkább lehetetlenségére -, a gyermekvállalás vagy éppen a gyermektelenség nehézségeire, a párkapcsolat csapdáira, vagy épp az anya-lánya kapcsolatok kihívásaira.
Évről évre több száz nő írta meg a történetét, és nagyon nehéz volt kiválasztani azt a 12- 13 írást, amelyet végül díjaztunk, mert elképesztő erejű és nagy tehetséggel megírt pályázatok érkeznek mindig. Sebezhetőségünk nyílt felvállalása és az ítélkezés hiánya az, ami összekapcsolja azokat a nőket, akik hozzánk tartoznak – a pályázat mögött álló klubban nincs tabutéma, nagyon sokan találnak elfogadásra, sorstársakra. Ez is a cél, egy támogató közösség működtetése.
Így a 10. pályázat előtt azt látom, több százan ismerték meg egymást érdemben az elmúlt években, és születtek barátságok, szövetségek. Egy valódi hálózatnak, networknek éppen ez a feladata, küldetése, és nagyon örülök, hogy ez nyilvánvalóan már nélkülem is működik, a tagok számíthatnak egymásra, ez nagy szó, szerintem.
Egyedülálló módon két olyan „brandet” hoztál a köztudatba, amely a nők társadalmi meg- és önbecsülését kívánta fókuszba helyezni, ilyen volt az Aranyanyu és az előbb említett Terézanyu díj. Tisztában vagy ennek a jelentőségével?
Ennek a jelentőségére még csak mostanában ébredtem rá, most esik le, hogy hány nő van szerte az országban – több ezer -, akik a Terézanyu vagy Aranyanyu díj kapcsán kerültek velem és egymással kapcsolatba és valódi változást hozott életükben ez a fajta elismerés. Az Aranyanyu díj, mellyel teljesen egyedülálló módon az egészségügyben, oktatásban és a szociális szférában dolgozó nők sokszor emberfeletti teljesítményét ismertük el, és 7 éven át került kiosztásra. Idén lenne 10 éves, 2017-ben ítéltük oda utoljára – a támogató hirtelen kilépése miatt szűnt meg. Most a 10. évforduló alkalmából egyik Aranyanyunk, Börcsök Klára mindenkit megkérdezett, hogyan alakult az élete a díj átvétele után – a közel száz díjazott mindegyike élete legfontosabb és legszebb elismerésének tartja. Ez egyfelől boldoggá tesz.
Másfelől pedig a szívem szakad bele, hogy éppen most, a pandémiában, ezekben a hivatásokban, ahol világszerte elsősorban nők dolgoznak, hazánkban is több százezren, nincs méltó módon elismerve az orvosnők, nővérek, ápolók, pedagógusok szociális munkások heroikus teljesítménye. Természetesen egy ilyen díj nem oldja meg a társadalmi megbecsültség hiányát, de legalább az Aranyanyu díjjal kicsit láthatóbbá vált, ezek az emberek mi mindent tesznek nap mint nap azért, gyakran erejükön felül, hogy működjön az életünk. A nők munkájának megbecsülése, beleértve az otthoni, fizetetlen munkát is, magától értetődő kellene legyen – ettől nagyon messze vagyunk.
Az elmúlt két évtizedben két kislányod született, nőket díjaztál, írói alkotóműhelyt hoztál létre, ahol már több szerzőnek is megjelent könyve. Büszke vagy rájuk?
Elmondhatatlanul. De, az alkotóközösség iránti vágy is a Terézanyuk igényeként vált valósággá, nem akarták elengedni egymás kezét, még több történetet akartak írni egymást inspirálva, és így született meg 2018-ban a storycoaching, az alkotói folyamat rendszeres támogatása, a motiváció ébren tartása, és mellette fontos szerepet kap a közösség összetartása is. Az első kollégáim közül már többen íróvá váltak, és örömmel sorolom fel őket: Cziffer Vera, Fiala Borcsa, Kóbor Barbara, Köves Béláné Anna, Mátrai Szilvia, Mészöly Ágnes, Pápai Ildikó, Somogyi Eszter, Törteli Eszter, Várfalvy Emőke.
Terézanyu története hogyan folytatódott?
Hát leginkább nem folytatódott, vagyis nem írtam, mert a “nőügyesség” és persze a gyerekeim születése mellett még legalább napi plusz 24 órára lenne szükségem ahhoz, hogy alkotni is tudjak. Ezért is határoztam úgy, hogy az Állítsátok meg Terézanyut 20. szülinapját komolyan veszem, mert megérdemli, és én sem leszek fiatalabb – jövőre 50 -, és szeretnék visszatérni az íráshoz. Azt tervezem, hogy 2022 őszére megírom a már családos, dolgozó nő, Kéki Kata kalandjait. Ha lehet, az anyai és feleség létet még több tabu övezi, szinte bármilyen irányba indulsz, azonnal elvárásokba ütközöl. Mindenki tudni véli, milyen egy jó anya, milyen egy jó feleség, hogyan kell élnie egy nőnek, ha már családos – pláne ha gyerekeid vannak.
Valóban nagyon komoly belső-külső feltételeket kell teremtened, hogy maradjon valami abból a nőből, saját magadból, aki azelőtt voltál, mielőtt többes számban zajlott az életed. Nekem gyakorlatilag határtalan a szabadságvágyam, ennek megjelenítése valószínűleg szintén nagyon vonzó az első regényemben. Az alkalmazkodás a családi léthez finoman szólva nem ment könnyen…
Tizennégy éves a nagylányom, ha valaki azt mondja a születése előtt, hogy 15 évig alig fogok utazni, ha valaki azt mondja, évente, kétévente egyszer jó, ha eljutok valahova belföldre 2-3 napra kettesben a férjemmel, ha valaki azt mondja, hogy éveken át nem fogok tudni rendesen aludni míg kicsik, viszont 24 órában szolgálatot teljesítek – valószínűleg nem hiszem el, és még el is küldöm a francba. A családos léttel akkorát változik az ember élete, amely egy valódi metamorfózis, lehetetlen felkészülni rá és nem is könnyű elfogadni – nekem. Már csak azért sem, mert a rengeteg elvárás sokszor bénítólag hat, és könnyen megutálja magát az ember, ha úgy érzi, nem felel meg az ideálnak, amit viszont mindenhol nyomatnak az igásló teherbírásával vetekedő, konyhatündér, minden megoldó, szuper képességekkel megáldott anyákról.
Én sajnos nem vagyok szuperanyu, szakácsnak is pocsék vagyok, imádom a két lányunkat, de a házimunkát például mindenestül utálom, és ezzel együtt azt gondolom, hogy a nők túlnyomó többsége valóban szuperhősként áll helyt a mindennapokban, és még csak nem is tudja ezt magáról. Ráadásul az életedben zajló változásoknak a nagy része tabu: mintha lenne egy – természetesen nemzetközi – összeesküvés arról, hogy ne mondjuk el, mivel jár a családos lét, a gyerekvállalás, mert nem illik, nem szokás, csak az jöjjön, aki bírja. Hát én ezt az összeesküvést szeretném leleplezni az új regényemben. Ez most úgyis divatos, mármint a nemzetközi összeesküvések emlegetése… A regény jelenleg a ‘Kovácsné kivan’ munkacímet viseli. Szerintem ez már sokat elárul, miről fog szólni, és remélem, uralkodó hangneme mindenekfelett a humor marad, még ha sírva röhögős is.
Fotók: Bulla Bea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
