Tízévesen láttam egy filmet, amiben a főszereplőnő a kaliforniai tengerparton sétál a legjobb barátjával és annak kutyájával. Átfutott az agyamon, hogy egyszer majd én is így fogok élni. Egy röpke gondolat volt csupán, ami húsz évvel később jutott újra eszembe, az Atlanti-óceán partján. Másik part ugyan, de „a részletek nem érdeklik a végzetet”, ahogy a filmben is elhangzik. Mintha gondolataimmal megteremtettem volna a jövőm.
Hasonló érzés kerített hatalmába, amikor adásrendező szakos hallgatóként először léptem át az SZFE kapuját. Hányszor néztem áhítattal a 7-es buszról az Uránia mozi melletti kapubejárót, tudva, hogy egyszer oda fogok járni! Aztán másik épületben ugyan, színész helyett tévés szakon, de sikeresen elvégeztem az egyetemet. (Már megint a részletek. Hiába, pontosabban kell kívánni.) Mariann című diplomafilmem több nemzetközi fesztiválon is részt vett, és közülük az egyik fenekestül felforgatta az életemet.
Mexikóban a taxizáshoz is elővigyázatosság kellett
Sose felejtem, amikor éjjel a repülőről megláttam Mexikóváros fényeit. Mint egy hatalmas ékszerdoboz! Rékával – akinek filmjét szintén beválasztották a fesztivál programjába – egy filmrendező hallgatónál lettünk elszállásolva. Be kell vallanom, nem sokat láttunk a VII. Filmiskolák Nemzetközi Fesztiváljának egyhetes programjából, viszont annál többet igyekeztünk felfedezni Mexikóból! A taxcoi ezüstök; a teotihuacani piramisok; Xochimilco ladikjai; Zocalo, Mexikóváros főtere… Egyik nap Réka megemlítette házigazdánknak, hogy szeretne eljutni az óceánpartra – ha már ott voltunk a világ másik végén –, így másnap Hugo bemutatott minket egy barátjának, aki elvitt bennünket Acapulcoba. Így találkoztam Vele.
Hazaérve anyukám húsleveses, rántotthúsos vasárnapi ebéd mellett hallgatta élménybeszámolóm, és a sokkoló hírt, hogy öt nap múlva visszautazom Mexikóba, mert megismerkedtem valakivel. A novemberi kéthetes utat januári költözés követte. Tizenöt éves korom óta építgetett, főnököm szerint épp beinduló karrierem hátrahagyva új életet kezdtem az óperenciás tengeren túl. Igen, mint a mesében… azaz majdnem.
Két dolgot kellett gyorsan megtanulnom, hogy egyedül is boldoguljak, amíg barátom dolgozik: a spanyol nyelvet, és hogy hogyan legyek biztonságban az emberrablóktól.
Taxit tilos volt az utcán leinteni. Ha telefonon rendeltem, akkor a bediktált azonosítószámot egyeztetni kellett a szélvédőre ragasztott számsorral. Mindig volt nálam készpénz, ha esetleg valaki ki akart volna rabolni az utcán. Emlékszem, néhány héttel odaköltözésem után Mexikóváros legnagyobb tüntetésén másfél millióan vonultak utcára, hogy felhívják a figyelmet az egyre gyakoribb emberrablásokra. Ahogy nekik, nekem is mindennapjaim részévé vált az óvatosság.
Barátom régi álma volt, hogy étteremet nyisson, én pedig hiszek abban, hogy ha álmok megvalósításáról van szó, akkor megéri kockáztatni. Márciusban megnyílt Bangó nevű taco éttermünk és a Budapest cukrászda.
Sose gondoltam volna, de imádtam tortákat és sütiket készíteni. Nyár végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem megy az együttműködés az üzlettársunkkal. Lakásunk bérleti szerződése lejárt, autónk lerobbant, és minden jel arra mutatott, hogy itt az idő a változtatásra. Amikor megtudtuk, hogy barátom két egykori iskolatársa emberrablók fogságába került, nem volt maradásunk.
Madrid, ahol nem sikerült beilleszkedni
Odaköltözésünk előtt még sosem jártam Spanyolországban, mégis hatalmas önbizalommal szálltam be a reptéri taxiba, hiszen már beszéltem spanyolul. Azaz, azt hittem beszélek. Magabiztosságom percek alatt foszlott semmivé a Kanári-szigetekről származó taxisofőr akcentusát hallgatva. Egy szót sem értettem. Barátom munkaköre rengeteg, főként afrikai utazással járt, így az elkövetkezendő hónapokban sokat voltam egyedül.
Madrid felfedezésre várt, én azonban lassan egyre mélyebb depresszióba zuhantam. Amikor baráti társaságban voltunk, eleinte ugyan mindenki megpróbált angolul kommunikálni, de gyorsan elsodorta őket a megszokás, és ha spanyolul igyekeztem bekapcsolódni a társalgás menetébe, néha a mondatom közepén fordultak el tőlem, ráunva nyelvi hiányosságaimra.
Én, aki gyerekkorom óta a tárasaság közepe voltam, szerepeltem és szórakoztattam a körülöttem lévőket, magamra maradtam.
Arra gondoltam, segít, ha találok olyan területet, amit legalább annyira élvezek, mint egykor a médiát. Elvégeztem egy stylist és divatfotós mesterkurzust és egy neves divatcégnél kaptam állást. Rengeteg érdekes és híres vevő fordult meg a luxusüzletben, a spanyol arisztokrácia tagjaitól kezdve, a francia futballválogatott sztárjáig. Élveztem a velük való társalgást, hiszen mindig is érdekeltek az emberek. Minden egyes alkalom olyan volt, mint egy-egy mini talkshow: csevegés utazásról, divatról, napi eseményekről.
Egyik nap épp leltárra készülve számoltam a nyakkendőket, amikor eljutott hozzám, meghalt Puskás. Gyászolt Spanyolország, gyászolt a Real Madrid, belőlem pedig kitört az újságíró. Ott akartam lenni a Bernabeu Stadionban és tudósítani az eseményekről. Lenéztem a kezemben lévő nyakkendő címkéjén lévő feliratra: „Magabiztosság”. A fantázianév elgondolkodtatott.
Nem értettem, mit keresek ott, és hova lett az a talpraesett csaj, aki mindig a saját feje után ment és szabadon alakította az életét. Fojtogatni kezdett a luxustáskák birodalma. Még hónapokba telt, de végül felmondtam.
A következő állomás egy multinacionális cég marketing asszisztensi pozíciója volt. Rugalmas munkakör, utazások, vacsorák és rendezvényszervezés, ami mindig is közel állt hozzám. Talán ez lesz az – gondoltam. Megismertem a spanyol nagyvállalatok 8-6-ig rendszerét hosszú reggeli kávézással és két óra sziesztával a nap közepén –, de nem tudtam beilleszkedni. Hiába kedveltem a kollégáim, hiába volt a jó fizetés, a biztos előmenetel, bezárva éreztem magam. Amikor aláírtam a hat hónapra szóló szerződést, az első dolgom az volt, hogy bejelöltem a naptárban, mikor jár le a fél év. Tudtam, az lesz az utolsó napom ott.
Miami, Spanyolország, majd újra Miami
Szinte napra pontosan fél év múlva költöztünk Amerikába, barátom új munkahelyének köszönhetően. Én főállású feleség lettem. Az otthon, a család mindig is a legfontosabb része volt az életemnek, és tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy hányan cserélnének velem. Nem kellett dolgoznom, aggódnom. Legnagyobb dilemmám az volt, hogy mit főzzek ebédre és hogy a kutyánk ne hempergőzzön rohadt kókuszdióba, amikor a tengerparton sétáltatom. Olyan volt, mint egy nyaralás. De a nyaralás akkor élvezhető, ha van mihez viszonyítani. A semmittevés akkor édes, amikor kreatív, aktív időszak után nyújt pihenőt. Munkavállalási engedély nélkül is lett volna rengeteg lehetőség az ígéret földjén, de én már nem is kerestem őket. Minden ideiglenesnek tűnt. Úgyis hamarosan megint költözünk, nincs értelme semminek nekifogni – gondoltam. És valóban.
Férjem munkakörében újabb változás történt, mi pedig visszatértünk Madridba. Az otthonos érzés nem segítette megszüntetni a szorongást, hogy már nem tudom, ki vagyok, miben vagyok tehetséges. Csak a férjem maradt, mint életem központi része. Nem tudtam, ki vagyok nélküle, elbizonytalanodtam a legalapvetőbb dolgokban is. Feloldódtam benne, és felhígult énem már nem rántotta össze akarat.
Aztán megszületett a fiunk, és napról napra lassanként visszatért megingott határozottságom. Anyaként meghozott döntéseim segítettek abban, hogy visszanyerjem az önbizalmam és kiálljak magamért. Alig volt négy hónapos, mikor úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Floridába és ez alkalommal maradunk. Férjem otthagyta a munkahelyét és saját céget alapított. Befizettük lakáshitelünk kezdőrészletét. Letelepedtünk.
Egy barátnőm javaslatára elmentem a Miami Acting Studióba. Az apró színpad gyerekkorom Földessy Margitnál töltött szombat délelőttjeit juttatta eszembe. Visszatért életembe a kreativitás, a nevetés, az alkotás. Teremtő közösséget és barátokat találtam, akik egy év múlva már egyfelvonásos darabjaimban játszottak a Microtheater konténereiben. Éreztem, végre otthon vagyok. Nem Amerikában, nem a lakásunkban, hanem belül, a lelkemben vagyok otthon, és bármi történjék is, már nem veszítem el ezt a belső stabilitást.
Bármi történjék is…
Férjemmel végül elváltunk, egykori otthonunkat is eladtuk, és én ismét újrakezdtem. Illetve folytattam, amit legjobban szeretek: az írást. Fiamnak mesélt történeteimből nemrég megszületett első mesekönyvem. Megtaláltam az Utam.
Nyitófotó: Diane Choi.
