Alma a világ legédesebb kislánya. Négy éves. Az anyukája Anett, tanítványom volt közel húsz évvel ezelőtt. Mindig közel álltunk egymáshoz, sokszor kérdezett meg az élete döntési helyzetei előtt, alatt, közben. Anett meglátogatott nemrég. Jött a húga is, akit szintén tanítottam, és Almát is elhozták. Alma ugyanis utálja az óvodát. Otthon szeret lenni, otthon játszani az ovis barátokkal, de nem az óvodában. Játszunk, beszélgetünk, figyelem őket, hátha kisütünk valamit.
Kecskeméti Zsuzsanna írása.
Halkan beszélgetünk, Alma nem szereti a zajt. Kiskorában is csak teljes csendben aludt el, és mivel egyedüli gyerek volt, és Anett sem egy harsány nő, ez nem jelentett problémát. Otthon szeretik a csendet, apa is beszélgetős, nem megy mindig háttérzajnak tv.
Alma szereti nézni a meséket, de szeret rajzolni, babázni, főzőcskézni is. Beszélgetni is szeret. Ellenálhatatlan a szőke fürtöcskéivel és a nagy kék szemével, ahogy kérdez, és várja a választ. Alma nem neurodiverz. Egy csendes, kicsit visszahúzódó, okos, introvertált személyiségű kislány. Az óvodában sokan vannak, hangosak, és ő elfárad.
Alma az oviban délelőtt játszik, ebéd és egy nagy szunya után boldogan megy az udvarra, és aztán haza. De valami mégsincs a helyén.
Beszélgetünk, Alma el is mondja, hogy nem szereti, hogy a fiúk szaladgálnak, kiabálnak, elveszik a főzős játékból a káposztát és golf labdának használják, és ő nem tud főzni töltöttkáposztát, csak teát. És közben igazán fájdalmas a tekintete, amitől nekem mosolyognom kell. Kérdezem, mit szeret az oviban, kik a barátai, mi a kedvence. És egy igazán jó helyzet vázlódik fel.
Évi óvó néni az állandó, vele egy hullámhosszon vannak, délután érkezik Zsófika vagy Fannika néni, akik szeretik megfésülni a haját. Szereti, hogy mindig a macis polc mellé teszik az ágyát. Szereti elpakolni az asztalról a poharakat ebéd után.
Az óvó nénik mosolygósak, nem kiabálnak, nekem úgy tűnik, igyekeznek kedvezni a szokásainak, hogy állandóságot biztosítsanak. A gyerekek hasonló helyzeteket produkálnak időnként, mint amit elmesélt a káposztáról, és bár Alma mindig nagyon fájdalmas képet vág, de érezhetően nem bántják egymást, agresszív gyerek, direkt bántás nincs az oviban.
Akkor mi van?
Az van, hogy jó lenne, ha a kedves, empatikus szülők mellett is állna valaki, aki jól ismeri a gyereket és a családi folyamatokat, segítene a szülőknek eligazodni a hasonló helyzetekben.
Alma ugyanis nem utalja az óvodát, csak nem olyan könnyű neki alkalmazkodnia. Kellene valaki, aki elmondja az anyukának, hogy semmi baj. Kicsit beszélgessünk az óvó nénivel, mit javasol, és jó lenne, ha valaki elmondaná neki – nyilván jelen esetben én megteszem – hogy a gyerekek nem egyformák, és egy könnyen nevelhető gyermeknél is adódni fognak nehézségek, például a csendes gyermekek befelé fordulása, tipikus nehézség lesz nagyobb korban.
Ebből megint azt látom, hogy sajnos egyszerűen nem állnak rendelkezésre a társadalmi mikro folyamatokat menedzselő idősebb nőrokonok. Alma és családja teljesen rendben van. Nagymama is van, igaz másik városban, aki segít ha kérik. Őt viszont erről nem kérdezték meg. Én azért kaptam meg a feladatot, mert „szakember” vagyok, és nyilván a fiatal anyuka megbízik bennem.
De hol van a mostani 30-as korosztály anyukája, és annak biztos tudása a világról?
Tudom, hogy a mamák dolgoznak, vagy épp önmegvalósítanak. Azt is tudom, hogy jó ideje nem divat bevonni a nagyszülőket a nevelésbe, és inkább „szakemberekhez” szaladgálunk. De azt a szokást azért mindenképp meg kellene tartani, hogy legalább a saját tapasztalatokat megoszthassák egymással a generációk. A nagymama biztos el tudná mondani Anettnek, hogy ő is ilyen volt, és lassan szokta meg, hogy sokan vannak és hangosak.
Egy introvertáltabb gyereknek ez bizony fárasztó, de nem tudja még megfogalmazni. Vagy sír hangosan, vagy ha olyan típus, elcsendesedik és szomorú lesz.
Tudom, hogy ez furcsa, manapság nem nagyon használjuk ezt a szót, de a gyerekek el tudnak szomorodni.
Mondok valamit: nem baj. Mert jelez. Olyan szépen megmutatja, mi történik. Csak megijed tőle egy fiatal édesanya. Erről neki senki sem szólt. És a következtetés is hibás. A gyerek szereti az ovit. Nem szereti a tömeget és a zajt, elfárad a túl sok ingertől.
Mert újra mondom, hogy nem minden négyéves egyforma, és ez pont ezt jelenti.
Szóval én indítani fogok egy mozgalmat: Nagyik előre! Most meg is hirdetem.
Beszéljünk sokat arról, hogy merjük elmondani a gyerekekeinknek, hogyan is volt ez korábban. Tudom, hogy most inkább az a trend, hogy majd azt ők tudják. És én is azt javaslom, ne is a képernyőidőt és a mesterséges intelligencia használatot próbáljuk megmondani. Az is jó lenne persze, de abban a nagyiknak tényleg nem lesz tapasztalata.
Abban viszont, hogy egy csendesebb vagy épp egy intenzívebb gyerek hogyan működik, mit érez, sokat számít a tapasztalat.
Gyerünk nagyik, légyszi segítsetek a gyerekeiteknek! Jobbak vagytok ebben bárkinél.
Nyilván a gyerekeknek is el kell ezt fogadni, de kérlek ne adjátok fel akkor sem, ha idegesítőnek tűntök, mert ti tudjátok, hogy a gyereketeket tanítgatni kell az életre, és ti már végig csináltátok egyszer, többször, ők pedig még nem. Emlékeztek, milyenek voltak ezek az anyukák, apukák tininek? Biztosan idegesítő volt, de azt is meg tudtátok ugrani! Ebben pedig még nagyobb segítség kell, mert nem csak hiperaktív, ordibáló ovisok vannak, akiknek szakember kell.
Sok-sok semmilyen problémával nem küzdő, csak kicsit magára maradt ovis van a rendszerben, ahová kellene a nagymamás tapasztalat.
Alma széles mosollyal konstatálta, hogy elutaznak a hétvégén a nagyihoz. A nagyi ugyan meglepődött mikor Anett felhívta, de nagyon örült. Megint egy elképesztő tapasztalat, hogy szólni kell: a családtagok támaszkodhatnak egymásra. Hú, nagyik, van mit bepótolni! Hajrá!
kiemelt kép: AI fotók
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
