Szeretem a negyvenes éveimet. Tapasztalatok már vannak dögivel, a prioritásaim is egyre inkább a helyükre kerülnek, egyre több dolgot tudok elengedni, nem érek rá a lényegtelenre – de ami a legszebb, hogy egyre mélyebben megértem a múltam és önmagam. De valami a mai napig bosszant: miért csak utólag jutnak eszembe a frappáns válaszok? Ha már fiatalon kiálltam volna magamért, más irányt vett volna az életem is. Önazonosabbat.
SZ.S.V. írása.
Néha bizonyos élethelyzetek – vagy akár a gyerekeimmel történő napi események – eszembe juttatnak egy-egy szituációt a korábbi életemből. Ilyenkor megengedem magamnak, hogy elmélázzak rajta, vajon mit válaszoltam volna az embereknek a különböző élethelyzetekben. Akkor vagy nem jutott eszembe semmi, mert lefagytam, vagy egyszerűen nem mertem felvállalni magam. Most bezzeg eszembe jut, mit kellett volna tennem…
Például már első osztályban elküldhettem volna melegebb éghajlatra azt az erőszakos lányt az évfolyamról, aki minden áldott nap zaklatott a buszon hazafelé.
Hangosan rászólhattam volna a két férfira a buszon, akik tizenegy éves koromban a vállamat simogatták és vihogtak.
Megmondhattam volna apámnak, hogy téved: nem azért megyek ki a kertbe, mert ő éppen bejön (ő úgy vélte, hogy el akarom elkerülni őt, ezt ő maga mondta), hanem mert egyszerűen pont akkor jutott eszembe kimenni. Megmondtam volna neki, hogy fogadja el: nem tudom még, mi akarok lenni. Hogy nem én borítottam fel a karácsonyfát; hogy nem érdekel a jogi egyetem, mert inkább festeni szeretnék… Hogy szorongást okoz, hogy minden lépésemet figyeli; és hogy szeretem őt, de nem vagyok képes kimutatni – talán mert ő sem képes rá.
Kidobhattam volna az összes megalázó, a lényemet oly kicsire összehúzó, hűtlen kapcsolatomat akkor, amikor mélyen éreztem, itt az ideje – de kerültem a konfrontációt és azt, hogy elveszítsem az illetőt, mert mindennél rémisztőbb volt az „egyedül maradni”.
Szó nélkül kellett volna lelépni a sráctól, aki más lányok ruháit szárította a fregolin, és attól is, amelyik szex közben leugrott rólam, és bekapcsolta a tévét, mert elkezdődött a kedvenc műsora.
Jelenthettem volna a lányvécében terrorizáló két lányt, felvilágosíthattam volna a beszólogatós osztálytársam, aki szerint fura voltam, hogy nem, nem vagyok fura, csak csendes, de basszus, én sem zaklatom őt azzal, hogy ő meg miért beszél lyukat mindenki hasába.
Szólhattam volna az eladónak, hogy mocskos kézzel rakta a papírra a sült húst. Az orvosnak, hogy durván nyúl belém. Jelezhettem volna az altatóasszisztensnek császár előtt, hogy mekkora bunkó egy kiszolgáltatott emberrel, a szomszédnak, hogy ne másszon az arcomba, ha hozzám beszél, és a sorban elém tolakodónak, hogy én álltam ott előbb, ha nem tűnt volna fel.
Milliószor kimondhattam volna, hogy elég, hogy nem akarom, és hogy egyedül akarok lenni. Sokkal több „fáradt vagyok”, „kérlek, segíts” és „ez sok nekem” kellett volna.
Nemet mondhattam volna a nem kívánt együttlétekre, a nem kívánt találkozókra, a toxikus emberekre és méltatlan helyzetekre.
Kimondatlan szavak, el nem varrt szálak, fel nem vállalt gondolatok, elnyomott érzések. Mennyi tapasztalás, lehetőség és élmény elől zárták el az utat!
Igen. Ha kiálltam volna magamért, talán más irányt vett volna az életem is. Önazonosabbat. Őszintébbet, stresszmentesebbet és gazdagabbat.
De tekintetemet előre kell fordítanom. Ugyanis arra megyek. A múlton nem változtathatok. Nem muszáj hagynom, hogy a „mi lett volna, ha” típusú fantáziálások végtelen pörgetése nyomorúságot okozzon.
Mert akár fényt is vethet az előttem álló útra: életem új szakaszára, ahol végre kinyitom a számat, és igent mondok – magamra.
nyitókép: Adobe Stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
