A fagyos téli nappalok után végre előbújt a nap, kinyílt az ég, és még a piac poros szürkesége is ragyogóan vakított a fényben. Otthon jól felöltöztem, sapka, sál, télikabát került rám, így beöltözve nézelődtem a pultok között.
– Nincs melege? – szegezte nekem hirtelen a kérdést egy fiatalos, negyvenes férfi a mézescsupros pultja mögül. – Nekem így is melegem van! – és megmozgatta mellkasán lenge ingét, amit csak egy mellény takart.
„Csini fiú!” – volt az első gondolatom.
De aztán megdermedtem. Most mit is válaszoljak? Röpke pillanat alatt gyorsteszten futtattam át testrészeimet, kiabáltak-e a hőségtől, de választ nem kaptam. Eddig a zöldségek, gyümölcsök kavalkádjában merültem el, árakat kalkuláltam és néniket kerülgettem – fogalmam sem volt, hogy mi a helyzet velem.
Esetleg a kérdésével a fel-feltörő hőhullámaimra gondolt?
Utalt volna ezzel a koromra, hogy ilyenkor már meg kell küzdenem nemcsak a külső, de a bentről feltámadó tüzes hővel is?
Talán azt vélte, hogy észre sem veszem, milyen melegen süt a nap, és a realitásérzékem hagyott cserben? Mert már, ugye, ez is cserbenhagy… A látásom, hallásom, ízületeim után? Talán finoman jelezte, hogy a legjobb úton haladok az olyan piaci nénivé válás felé, akik rossz vérkeringésük miatt mindig is melegebben öltöznek?
Mit válaszoljak?
Áruljam el, hogy egyszerűen ez volt a fogason elöl, és gondoltam, a piacra jó lesz? Hogy ezt még össze tudom gombolni a kardigán felett? Mondjam-e el azt, hogy reggel 6-kor, amikor a kutyákat kivittem, még fagyos volt a levegő?
Részletezzem, hogy jobban jár a világ, ha sapkában lépek ki az utcára, így eltakarva szégyenletes frizura-helyzetemet?
Mindez végigfutott az agyamon. Most tényleg, mit is mondjak? Derűs arcán látszott, hogy minden hátsó szándék nélkül, őszintén szaladt ki a száján a kérdés. Talán még kedves gesztusnak is szánta, hogy beszélgethessen velem.
Mit tudta ő, hogy egy ötvenes nőnek, ha megszólítják, mennyi démonnal kell leszámolnia, hogy egy ilyen egyszerű kérdésre választ adhasson!
– Nem, köszönöm, nincs melegem – feleltem végül, egy mosollyal a szájam szélén. Hiába, csak aggódott értem, milyen kedves… A csini fiú…
– További szép napot, viszontlátásra! – tettem még hozzá és elléptem a pultjától.
Már el is felejtettem, hogy mennyiért adta a mézes csuprait…
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
