Ha gyermekként rosszul működő családban nőttél fel, majd később felnőttként azt veszed észre, hogy viselkedésedre gyermekkori tapasztalataid is hatnak, akkor a környezet általában támadó állást vesz fel és ilyeneket mond: „Már felnőtt vagy, ne a szüleidet hibáztasd”, vagy „Vállalj magadért felelősséget!” netán: „A múlt nem számít.” Hibáztatni nem, de elismerni el kell, hogy a személyiségünk alakulására hat a környezet, és ezért a múlt igenis számít. A jó hír az, hogy van belőle kiút.
Maksó Andrea viselkedéselemző és önismereti tanácsadó írása.
Hány olyan ismerődöd van, akiről tudod vagy szóbeszéd alapján hallottad, hogy alkoholisták a szülei? Valószínűleg sokkal kevesebbről, mint ahányan valóban érintettek Magyarországon. Mert az alkoholizmus és különösen annak családra gyakorolt hatása ma is tabuként kezelendő.
Alkoholizmus a családban a gyermek szemével: ne beszélj, ne érezz, ne bízz!
Az első dolog, amit egy alkoholbeteg mellett megtanul egy gyermek az az, hogy: „Ne beszélj! Ne érezz! Ne bízz!” A gyermek szeretne az otthoni problémákról beszélni, de nem mer és talán nem is tud. Szeretné, ha minden csak elmúlna magától, de persze ez nem fog megtörténni.
Egyre növekszik benne a feszültség, kevésbé lesz képes koncentrálni.
Kifelé mutatnia kell, hogy minden rendben, hiszen a családot nem lehet szégyenbe hozni. Az egész helyzet egy maszkot kényszerít a gyermekre, mely arra szolgál, hogy őrizze a családi titkot. A titkot, amit mindenki tud, de senki sem beszél róla, mert nem illik.
Pontosabban beszélnek, de a pletyka szintjén, és sokszor nyoma sincs a tágabb környezet részéről a tényleges segíteni akarásnak. Magára marad a problémával. Nem érti, hogy mi történik, miközben sokszor magát okolja a szülők hangulatingadozásai miatt. Később, akár felnőve is szégyellni fogja szülei alkoholizmusát és e titok őrzése szépen el is szigeteli majd a külvilágtól.
Társfüggőség: gyakori az alkoholista, zűrös családok felnövő gyermekeinél
Aztán ezek a gyerekek felnőnek és jönnek majd a problémás párkapcsolatok egymás után. Gyakran a lelepleződéstől való állandó félelemben élnek. Mi lesz, ha igazán megismeri őket valaki?
Mivel gyakori a negatív önértékelés, az önbizalomhiány, hajlamosak azt gondolni, ha fény derül a korábbi családi titokra, vagy megmutatkozik igazi énjük, akkor senki sem fogja elfogadni és szeretni őket.
Hogyan is gondolhatnák máshogyan, amikor a diszfunkcionális családokban gyakori, hogy a szeretetet (legalábbis, amit annak vélnek) és figyelmet teljesítményhez kötik?
Ha a gyermek a szülők kedve szerint viselkedik, akkor szeretik, elfogadják, de ha nem, ha nem képes teljesíteni a felé támasztott sokszor irreális elvárásokat, akkor a figyelem megvonásával, csenddel, vagy érzelmi eltávolodással büntetik. Ezzel akár meg is ágyazva a társfüggőség alapjainak.
Az egyik ilyen elvárás lehet, hogy a gyermek generációsan egyenrangú félként vegyen részt a család életében. Belekényszerítődik a szülő szerepébe a parentifikáció (szülősítés) által. A szülők esetleges viszálya gátolja a gyermek érzelmi fejlődését. Ez a folyamatos bizonytalanság hatása. A gyermek koraéretté válik, belekeveredik a szülők vitájába, ahol gyakran állást is kell foglalnia egyik szülő mellett tehát a másik ellen.
A gondviselői szerepet megkaphatja nyíltan, amikor az alkoholista, gyámoltalannak mutatja magát és a gyermektől vár segítséget, vagy amikor a nem alkoholista szülő saját problémáit az ehhez nem megfelelő életkorú gyermekével osztja meg. A szerep rejtetten is ráragadhat. Ilyenkor ő a házasság összetartója, stabilizátora, aki túlzó odafigyeléssel támogatja a gyengébb szülőt, vigasztalja a szomorút.
Gyakori, hogy felnőve a párkapcsolatban is egyféle gondviselő szerepet kell betölteniük. Problémás párt választanak, akik elsőre gyámoltalannak tűnik, akiről gondoskodni kell, és úgy érzik, ha ezt megfelelően teszik, akkor a gondoskodásért a másik szeretni fogja őket.
A másik ilyen elvárás lehet, hogy a gyermek legyen minél észrevétlenebb. A „jó gyerek” szerepe, aki szenvedései ellenére csöndes és viszonylagos rendet teremt a sok szempontból szervezetlen családban.
A „jó gyerek” nem haragszik, nem dühös és ezért nem tanulja meg, hogy a saját érzéseihez joga van, hiszen érzéseit gyakorta a környezet elvárásaihoz kell igazítania.
Később a párkapcsolatokban sem fognak tudni hangot adni igényeiknek, saját határaikat kevésbé tudják majd meghúzni.
Tanácsadás – saját élményeken alapulva
20 év elteltével is tisztán emlékszem azokra a pillanatokra, amikor a környezet gyermekként megszégyenített azért, mert az édesapám alkoholbeteg volt. Pedig erről én nem tehettem.
Néha azt gondolom, – ha végignézem kívülről az életét – , hogy talán az apám sem, csak nem voltak meg a megküzdéshez szükséges eszközei. Ma már tisztán látom azt is, hogy a későbbi életem folyamán sokáig miért törekedtem arra, hogy kontrollálni tudjak mindent.
Már tudom, hogyan verődött belém észrevétlen a kisebbrendűségi érzés, és azt is, hogyan tanultam meg elfogadni önmagam.
Emlékszem, amikor mások beszámolóit hallgattam, hogy hálásak korábbi nehéz életkörülményeikért, akkor mindig csak mosolyogtam magamban, hogy ez csak duma, jól hangzik, de ilyen nincs. Most elmondhatom, hogy néha érzek már hálát is az apám alkoholbetegsége miatt, de azt biztosan érzem, hogy már nem haragszom rá.
Mert általa is lettem az, aki ma vagyok, és furcsa módon, ami korábban a keresztem volt, az ma a zászlóm.
Hallgatva a hozzám fordulókat, a saját történetem által sokkal jobban érteni vélem az övékét, és ha meg tudom mutatni, hogy hogyan tudnak ők is előnyt kovácsolni a korábban elszenvedett sérelmekből, akkor úgy érzem, hogy bennem is minden a helyére került végre.
Maksó Andrea, viselkedéselemző, önismereti tanácsadó
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
