Megállni, pihenni, gondolni egy kicsit magunkra is. Ez az utolsó, amit mi anyák megteszünk. Nem volt ez másképp harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt sem. Csak akkor még senki sem ismerte azt a szót, hogy énidő. A dolgok változnak, de vajon változunk velük mi is? Megengedjük-e magunknak a kényeztetést? Davida elmeséli, hogy látja az anyukáját és hogy saját magát. És azt is elárulja, hogyan készül az anyák napjára.
Édesanyám 1992-ben volt annyi idős, mint én most. Abban az időszakban, amikor a faluban még mindig nem hittük el, hogy nem csak egyféle tej vagy vaj létezik a világon, és a hirtelen a boltokban ránk szakadt kínálatból a biztonság kedvéért továbbra is csak az ismerős árukat vettük meg. Ekkor tettük magunkévá azt is, hogy a piac már nemcsak a helyi kofákat és a KGST-t jelenti, hanem egy speciális marketingfogalmat takar, ahogy azt is, hogy a vörös nyakkendő relikviaként sem ér már semmit.
Nehéz időszak lehetett ez édesanyámnak, mégsem láttam rajta soha a kiborulás jeleit. Pedig változásból és nehézségekből is bőven kijutott neki: három lánygyermeknek egyengette az útját édesapámmal együtt, és közben gondoskodott mindkét nagymamámról és az egyik öccséről is.
Olyan sok dolga volt, hogy magára nem is igen jutott ideje. Neki volt a legkisebb szekrénye a családban, és a mai napig négy nagyon keskeny polcon elférnek a ruhái.
Azt hiszem, rendesen lelkifurdalást élt át, amikor végre megengedte magának, hogy az akasztós részbe is pakoljon egy-két fekete kosztümöt és az imádott kendőit.
Édesanyán nagyon szép most is
Szinte soha nem festette magát, mert – ahogy ő mondta – nem ért hozzá, de szerintem csak kishitű volt. Emlékszem, egy dobozkában tartotta a kék szemhéjfestékét és az aputól kapott rúzsát. Rémlik, hogy talán szempillaspirálja is volt, de hiába biztattuk kicsiként és később nagyként is, valahogy nem akaródzott sminkelnie. Pedig édesanyám nagyon szép volt fiatalon, és nagyon szép most, bőven hetven fölött is, mégsem engedte meg magának soha azt az érzést, hogy ragyogjon, mint egy filmsztár.
Ő mindig is a családdal és a tanítványaival törődött. Soha nem tartott énidőt, hiszen azt sem tudta, hogy létezik olyan. Egész életemből két alkalomra emlékszem, amikor elutazott valahová pusztán azért, hogy kikapcsolódjon, kiránduljon, és nem azért, mert családi ünnep vagy iskolai kirándulás volt. De soha nem panaszkodott, az ő élete így volt és így kerek most is: a kertjükkel, ahol a világ legszebb virágai nyílnak, ahol rengeteg madárfaj talál magának élelmet, és az utcával, ahol mindig van, akinek segíteni tud. Mert édesanyám ilyen.
Egy pillanatra sem áll meg, és hiába kutatok az emlékezetemben, az étkezéseken kívül szinte soha nem láttam ülni. Talán csak mostanában, amikor élete nagy luxusát, az újságolvasást, vagy néha egy-egy filmet engedélyez magának.
Ideje egy kicsit megállnunk!
Fiatalon értetlenül néztem rá: miért jó az neki, hogy mindig csak mással törődik; hogy nincs hiányérzete, amiért nincs meg mindene; hogy nem járta be a világot, és hogy nem próbált ki mindent, amit csak lehetett volna.
Csak mostanra értettem meg őt. Most, amikor annyi idős vagyok, mint ő volt 1992-ben, és szintén három gyermeket nevelek.
A ruhásszekrényem éppen akkora, mint az övé, és az én piperecikkeim is elférnek egy pici neszeszerben. Én azonban már ragaszkodom az énidőhöz, mert tudom, hogy – bármit is mondjon édesanyám – neki is szüksége lett volna rá. Ezért tudatosan készülök az anyák napjára: az övére és a magaméra is. Ám ezúttal nem virágokban gondolkodom – azt szerencsére a kert megadja –, hanem kényeztetni szeretném magunkat.
Olyan kényeztetést szeretnék adni, amilyet soha nem enged meg magának, és én is csak ritkán. Pedig elérhető és igenis szükséges.
Megértünk a kényeztetésre
Azt szeretném, ha végre mindketten azt látnánk a tükörben, amit már jóideje látnunk kellene: a szépséget, a nőt, a ragyogó édesanyát. Itt az ideje, hogy végre megünnepeljük magunkat, és itt az ideje, hogy végre minden édesanya és nő is velünk tartson ebben!
A nők erősek, a nők elszántak, a nők kitartók, és sokkal többet kibírnak, mint azt bárki hinné. Hát kényeztessük magunkat legalább olyan termékekkel, amelyek elérhetők, mégis a luxus élményét adják meg nekünk.
Nyitókép: Freepik.
