Hol a legnagyobb a kiégés veszélye? Nyilvánvalóan a segítő szakmákban. De hiba lenne csak így gondolni mások támogatására. Takács Hajnal tudja, hogy a bántalmazott áldozatok felkarolása nemcsak nehéz, de hihetetlen sok erőt adó folyamat is.
Polcz Alaine, aki többek között a magyar hospice rendszert alapította, írta a Macskaregényben, hogy: „Sokszor azt gondolom, hogy azért szeretek úgy örülni és boldog lenni, hogy élni tudjak. Az én munkámhoz – hogy bírni lehessen – hátország kell, de nekem nincsen hátországom: bennem van egy ország.”
Sokszor jut eszembe ez a mondat, amikor mások sajnálkoznak, hogy milyen nehéz a segítő hivatás. De az igazság az, hogy a bántalmazás témájának nehézségét leszámítva ez az egyik legszebb misszió, amit ember teljesíthet. Ezernyi történetet tudnék mesélni, amelyek tanítottak és erőt adtak. Rengeteg túlélő történetét hordom a szívemben, és mind nagyon becses számomra. Egy dolog mindben közös: újra és újra bizonyságtételt adnak arról, hogy a lehetetlen nem létezik, és hogy mindenkiben létezik egy ország.
A karácsonyról írt cikkemnél kaptam egy levelet. Egy volt bántalmazott írta, akivel személyes kapcsolatom is volt, elkísértem rendőrségre is, és a segítésemért halálos fenyegetést kaptam a bántalmazójától. Azt írta a levélben ez a nagyszerű nő, hogy nem meri elolvasni a cikkeimet, mert még mindig fél a témától, és különösen mély sebeket szakít fel benne már a cím olvasása is. Ezt a cikket viszont elolvasta többször és sírt. És hogy eddig utálta a karácsonyt, de most várja, hogy megajándékozhassa a szeretteit valami olyannal, amivel a bántalmazása előtt soha, és amire azelőtt képtelen is lett volna, mert sosem tudta, hogy tud ilyet is.
A kreativitás, mint a női erő felébresztője
Az említett nő a bántalmazó kapcsolatból való kilépése után hirtelen ötlettől vezérelve ecsetet és papírt vett magához. Festett. Festményt készített.
Emlékszem, hogy az első pár darabot félve mutatta meg nekem. Ő azt hitte, hogy gyermeteg festékhalmaz, én meg tátott szájjal bámultam. Nem hittem el, hogy ilyen elragadó képeket tud festeni valaki úgy, hogy előtte soha semmilyen képzésben nem részesült. Pedig ez volt a valóság.
Nem tanult sohasem festeni, de valahogy a túlélési ösztön, és az, hogy az életének újra értelmet adjon, olyan kreativitást ébresztett fel benne, amire azt szoktuk mondani, hogy nem a vele történtek miatt, hanem éppen annak ellenére mutatkozott meg.
Emlékszem, hogy mindketten tágra nyílt szemekkel bámultunk egymásra; ő azért, mert le voltam nyűgözve, én meg azért, mert lenyűgözött.
Sírtam a meghatódottságtól, amikor karácsonyra megajándékozott egy direkt nekem készült festményével. Azon nyomban felszögeltem a falra a bekeretezett képet, és közben azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb „fizetség”, amit embert kaphat: látni a feleszmélt erőt egy festményben, amit egy olyan valaki készített, aki pár hónapja még erőtlen kétségbeesésében kért segítséget.
Az elmúlt években nem ez volt az első esemény, ami igazolta, hogy jó út mások segítése, de kétségkívül azok közé tartozott, amelyek erőt adnak továbbmenni egy olyan területen, ahol köztudottan a legnagyobb a kiégés és frusztrálódás veszélye.
Rengeteg traumán átesett ember kezd kreatív elfoglaltságba – sokszor nem tudatosan. A kreativitás segít kikapcsolni az agyat, egyfajta mindfulness élményt hoz létre, így az agyi áramkörök újrarajzolódnak, és a gyógyulás gyorsabban megindul.
Bántalmazottak mentsvára: erőt meríteni egymásból
Van egy mondás, mely szerint „ha egy nő meggyógyít magában egy sebet, akkor az összes többi nő sebét is gyógyítja”.
Amikor tapasztalom egy áldozat megerősödését, egy jobb életre való újjászületését, akkor én is mindig vele emelkedem. Mert az ő tragédiája az én tragédiám is, így hát az ő megerősödése az én erősödésem is.
Minket nőket évszázadon keresztül lefojtottak, tárgyiasítottak, elnyomtak. Ez nem feminista duma, hanem történelmi tény. Amikor egy nő visszaveszi uralmát a saját élete felett, akkor reményt ad a többinek is, hogy ezt meg lehet csinálni. Nem ördögtől való ez, hanem az élet törvénye maga: a méltó élet mindenkinek jár.
Oké, de hogyan tovább a bántalmazás után?
Fontos leszögezni, hogy a bántalmazó kapcsolat nem pofonnal kezdődik, és nem is a különválással van vége. Minden mérgező kapcsolatnak ára van, és veszteséggel jár. A kérdés az, hogy mennyit veszítünk? A mielőbbi kilépés ezért is lényeges, hogy minél kisebb legyen az elkerülhetetlen veszteség.
Olyan szép lenne azt mondani, hogy a bántalmazó kapcsolatból való menekülés után minden rózsaszín, a lábunk alatt a föld kivirágzik, és semmi egyéb dolgunk nincs, csak diadalittasan vonulni tovább.
De ez nem igaz.
Az igazság az, hogy nehéz. Nagyon nehéz. És van, hogy az ecsetet sírva fogjuk meg, és a festékbe könny is keveredik. De valahogy az, hogy határozunk a továbblépésről, nemcsak csodálatos festményeket szül, de a festményeken keresztül mi is újjászületünk minden ecsetvonásban. És mindannyiunknak megvan a saját „festménye”.
Hogy miért írtam le mindezt? Mert az a hátország, ami a segítőket megtartja, ugyanolyan hátország, ami a bántalmazottat túlélni és végül élni segíti: a bennünk élő ország. Az az ország, amit nem hagyhatunk elpusztítani.
A bántalmazottaknak soha nem szabad elfelejteni, hogy ez az ország az övék. És minden segítőnek az a dolga, hogy erre emlékeztessen, és hogy az ehhez vezető térképet velük együtt megrajzolja. Ezt a hátországot nem veheti el tőlünk senki: mert bennünk van, és igazán a miénk.
Fotó: Freepik.
Hasonló történetekről ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
