Gyermekkorunk óta tudjuk, hogy édesanyánk szeretetét mi sem fejezheti ki jobban, minthogy mai napig elkészíti kedvenc ételünket. Az etetés, az evés tele van érzelemmel, a gondoskodás vágyával, az elfogyasztott étel utáni megelégedettséggel, tehát bátran kimondhatjuk, hogy az életöröm egyik fontos eleme az ételünk iránt érzett öröm is.
Ha csak hármat emelhetnék ki, akkor nagyanyám bejglije, keresztanyám farsangi fánkja, édesanyám tökfőzelék-fasírt kombójának ízét máig fel tudom idézni, de nemcsak az ízek, illatok vésődtek be az emlékezetembe, de az ősbiztonságot sugalló hangulat is, ami a konyhát azokban az időkben körbe lengte.
Az étkezések rituáléja vagy azok hiánya meghatározza a gyerekkort és azt az örökséget is, amit magunkkal viszünk a felnőtt életünkre – legyünk akár konyhatündérek, bánatevők, kalóriaszámlálgatók vagy „gasztroperverzek”, hiszen enni kell. De hogy mindennapi betevőnk mit mondhat el rólunk, fogyasztókról, azt egy kellemesen fűszerezett beszélgetésben, Czecz Fruzsina, gasztropszichológus tárta fel előttem.
Egy szombat délelőtt épp a leveshez pucoltam zöldséget, miközben a rádióban arról folyt a szó, milyen személyiséget takar, ha valaki történetesen imád kézzel enni. Akkor döntöttem el, hogy megkereslek, mert a riportból az is kiderült, hogy szakterületed a gasztronómia és a lélektan egymásra hatása. Hol volt az a pont, amikor úgy gondoltad, a két területet összekapcsolod?
A bizonyos pont egy főzés volt, amikor álltam a konyhában, és elég nagy elánnal, több dolgot is csináltam egyszerre. Ahogy lejjebb vettem egy fazék alatt a tűzhely erősségét, átvillant az agyamon, hogy milyen sok mindent elmond rólam az, ahogy most éppen főzök, mennyi minden kiderül a személyiségemről a konyhában.
Ezek után elkezdtem felidézni magamban, hogy a körülöttem élők hogyan étkeznek vagy készítenek el egy ételt, és ez milyen jól használható megfigyelés arra, hogy közelebb kerüljünk magunkhoz és másokhoz.
Aztán ezt a felismerést jegeltem egy időre, akkoriban inkább gyerekekkel és szülőkkel foglalkoztam, majd elmentem az ELTE tanácsadó szakpszichológus képzésére, ahol diplomamunkát kellett készítenem. Azt már arról írtam, hogyan használható önismereti eszközként a pszichológiában a gasztronómia. A szakdolgozat bírálóktól csupa pozitív visszajelzést kaptam, bátorítottak a folytatásra, ami összecsengett a vágyaimmal is, így komolyabb kutatómunkába fogtam, és ma már tréningeket, csoportfoglalkozásokat tartok erre építve.
A napi munkádban használod az ételek nyelvét, mint szimbólumokat. Tegyük fel, megkereslek pszichológusként azzal, hogy rettentő nehezen döntök, kevés az önbizalmam. Ebben az esetben is kíváncsi lennél az étkezési szokásaimra?
Bármennyire is szeretem a gasztronómia témáját, azért nem szövöm bele minden beszélgetésbe (nevet). Az általad említett kérdésnél sem térnék rá rögtön az étkezésre, de mindenképp kíváncsi lennék rá, milyen keretek között élsz, milyenek az alvási, evési szokásaid. A közös munka szólhat „csak” beszélgetésről, de jöhetsz gyakorlati foglalkozásokra is, ahol kiscsoportban főzünk, és az éltelkészítési folyamat mentén figyelik magukat a résztvevők.
Mert ez idő alatt összesűrűsödnek olyan jellemző tulajdonságok, amelyek párhuzamot mutatnak a hétköznapi élet, a viselkedés és a főzési stílus között.
A gasztronómiai fogalmakat vagy az ízekhez kapcsolódó emlékeket sokszor szimbólumként használom a munkám során. Nagyon képszerűek ezek az ételekkel kapcsolatos hasonlatok, meglepően kifejezőek. Ha te például azt mondod, hogy a hangulatod jó ideje olyan, mint a krumplipüré vagy egy tál friss gyümölcssaláta, akkor magyarázat nélkül is megértjük, hogy érzed magad a bőrödben, és ezt a képet tovább tudjuk elemezni.
Láttam, hogy Amerikában a Center of Nutritional Psychology, magyarul Táplálkozáspszichológiai Központban is tanultál, mesélj erről.
A táplálkozáspszichológia annak a területnek az összefoglaló neve, ami azzal foglalkozik, hogy a különböző tápanyagok hogyan befolyásolják a hangulatunkat, a lelkiállapotunkat és testi egészségünket.
Hogyan tudunk például az étrendünk segítségével mentális jóllétre szert tenni, hiszen ma már ismerjük, hogy a bélrendszerünk a „második agyunknak” tekinthető.
Olyan kurzusokon vettem részt, amik ezeket az összefüggéseket kutatják, elemzik, és ami igazán különleges, hogy ez a tudományterület Amerikából indult, miközben gyakran úgy sztereotipizáljuk azt a világot, mint az egészségtelen ételek Mekkáját. Pedig komoly tábora van az egészséges életmódot kutatóknak, befogadóknak is.
Az agy-bél tengely kapcsolatáról valóban sokat hallani, de lehet depresszió „ellen” táplálkozni?
Igen, talán épp a depresszió a legkutatottabb téma a lelki egészség területén, és ugyan még mindig él a köztudatban, hogy lehangoltság ellen a csokoládés fiókot és a fagyis bödönt kell kiüríteni, ami ugyan rövidtávon hatásos, és persze néha fontosabb a rövidtávú, azonnali megoldás,
de igazán a zöldségek, kimondottan a zöld színűek a befutók, és a mediterrán étkezés. Zöldségek nyersen, alig párolva, sovány, grillezett húsok, kevés teljes kiőrlésű gabonaféle, hidegen sajtolt olajok, és minimális édességfogyasztás.
A mediterrán életérzés csúcspontja nálam egy felejthetetlen olaszországi nyaralás során érkezett el, amikor négy baráti család, összesen 5 gyerekekkel ültünk le vacsorázni, és a rendeléstől az ételek eltüntetéséig úgy zsibongtunk, mint egy osztálykiránduláson. Eközben a mellettünk lévő asztalnál egy középkorú házaspár étkezett, szó szerint gyertyafénynél, és amikor mi két óra után felálltunk az asztaltól, ők akkor kérték ki a kávéjukat, este kilenc óra volt. Irigyeltem azt az intimitással átszőtt nyugalmat, azt a rituálét, amit az a két ember megteremett magának. Meg lehet adni az étkezéseinknek ezt a módját?
Ha nem is minden étkezésnek, hiszen előfordul, hogy be kell kapni egy pogácsát útközben, mert épp csak arra van idő. Sokakban bűntudatot kelthet, hogy megint a Kossuth és Batthyány tér között ebédeltek a metrón. Ez teljesen természetes a rohanó hétköznapokban, ne érezzük rosszul magunkat miatta. De tény, hogy több étkezésünknek lehetne nagyobb teret adni. Nem várni azt az évi két ünnepnapot, amikor elővesszük a szép abroszt, az új étkészletet, amikor meghívjuk a családot, a barátokat és előkerülnek a kristálypoharak is.
Nagyon jól kiemelhetők lennének a hétköznapokból ezek az étkezések, és ha már a rituálét említetted, gondoljunk csak bele, hogy gyerekkorunkban a vasárnapi ebéd a húsleves, rántott hús, krumplipüré volt zömében, és ha akkoriban már untuk is, ma már nosztalgiával gondolunk rá. Nem csörögtek mobiltelefonok, nem fotóztuk magunkat, a kutyát, egymást, vagy a tányérunkat az Instára. Vélhetően az egész ország dél és kettő között asztalnál ült és egymásra figyelt.
De miért ne alakíthatnánk ki a saját hagyományainkat manapság? Például lehet „pizzapéntek”, amikor a család, a hétvége előszobájában együtt süti a pizzát, és addig sem nyomogatja senki az aktuális kütyüjét.
Az étel szimbólum is, mint mondod, és felvetődik bennem a kérdés, hogy a mi családunkban egy bejgli vagy halászlé csak karácsonykor kerül asztalra, valahogy nem jut eszünkbe, hogy máskor is lehetne. Vajon miért?
Él bennünk, hogy ezek annyira ünnepi fogások, hogy miért készítenénk egy szimpla szombaton? Tény, hogy általában sok macerával járnak, ez is visszatartó erő lehet… Pedig olyan jó a hagyományainkat frissíteni, kimozdulni a komfortzónánkból ezen a téren is. És szerintem bejglit enni még jobb is egy átlagos februári napon, mint karácsonykor, mert az ízzel visszajön az „ünnepi” hangulat is.
Nagyanyám hét gyerekre főzött, anyukám kettőre, én egyre, és remélem nem vetnek az olvasók a mókusok elé, ha kimondom, időnként nekem ez is teher. Főleg akkor, ha számos más feladatom lenne, például egy jó cikket összerakni, anyagot gyűjteni. Hiszen ki kell találnom, mi legyen, mert ha kérdezem, itt azt mondják, mindegy, csak sült hús, és akkor meg kell vennem, elő kell készítenem, mindenki tudja, nem ragozom. Az egész folyamat még mindig jobbára a nők feladata. Mit gondolsz, miért?
Azt gondolom, itthon még tartja magát a klasszikus munkamegosztás, és valljuk be, az anyák jellemzően ragaszkodnak is hozzá, hogy jót főzzenek a családnak, hiszen bennük van az ősi ösztön, hogy „életben kell tartani” a gyerekeket. Persze, mindez sok munkával jár, de meg vannak győződve róla, hogy ha ők készítik, akkor lesz a legfinomabb, és ha ezt kivennék a kezükből, azt hiánynak élnék meg. Erről egyébként kutatások is szólnak. A nő szeretetnyelve gyakran az, hogy táplál, gondoskodik, ő a családi tűzhely, és lehet, hogy a gyerek már negyvenkét éves, de akkor is megfőzi a kedvencét, és ha jön, még csomagol is neki, nehogy éhen haljon.
Férjem szerint borzasztó, hogy órákat kell eltölteni egy ünnepi vagy hétvégi ebéd elkészítésével, már rég feltalálhatták volna a pörkölt-pirulát, bár ezen akkor elmélkedik hosszasan, amikor megkérem, hogy segítsen. Ugyanakkor számtalan főzős műsor van, amiben férfiak állnak a pult mögött, és a hivatásos séfek többsége még mindig férfi…, számomra ez egy paradoxon.
Ebben az is benne lehet, hogy a vendéglátás, mint munka, hivatás, borzasztóan kimerítő. Egy étteremnek a konyhájában éjfélig helytállni nem annyira családbarát és fizikailag is megterhelő, ezért lehet ez ma is férfiközpontú. De, ha egy kis történeti visszatekintést is ide csempészünk, az archaikus társadalmakban máig jellemző, hogy a férfiak nem főznek. Viszont a modern társadalmak éttermeiben a séfek és szakértők többsége férfi.
Ez inkább nyilvános terep, a pénz és presztízs „főzése” és/vagy szórakoztatás, ha jönnek a haverok, apa kötényt köt és grillez. Van néhány étel, amit stabilan férfiak szeretnek elkészíteni, például egy jó bableves vagy halászlé, és ha a férfi főz, akkor fél napra bezár a konyha, nem lehet a közelébe menni. Ha azonban a hétköznapi táplálást vesszük alapul, azt még mindig nők végzik, hiszen ezzel szereznek örömet a családnak, és az otthonosság érzését is ezen keresztül teremtik meg.
Ha már itt tartunk, étkezési szokásokból lehet következtetni a szexuális életre?
Sok életterületre lehet, akár erre is. Ha nem is kőbe vésett dolgokat, de ráutaló jeleket el lehet csípni. Például azt, hogy valakinek milyen a temperamentuma, mennyire nyitott az újdonságokra, az extremitásra? Keresi-e az újat az ízekben, a főzési technikákban vagy inkább marad a biztonságos, jól ismert keretek között? Improvizál-e, vagy minden receptet az utolsó grammig betart? Mennyire engedi át magát az élménynek és érzékeinek?
Nem véletlenül találták ki a főzőrandikat, hiszen a főzés, az evés annyira ösztönös tevékenység, aminek során nem sokáig tudunk „viselkedni”, hiszen bekapcsol minden érzékszervünk, ezek sokat elárulnak rólunk.
Jellemez minket a konyhánk?
Igen, és itt nem a méretére gondolok elsősorban, mert lehetnek az életünkben átmeneti időszakok, amikor nem pont akkora konyhában főzünk, amekkorában szeretnénk. De hogy milyen jelentősége van nálunk az étkezésnek, vagy milyen értékeket tartunk fontosnak, azt a konyha felszereltsége is mutatja. Nyitottak vagyunk-e új, modern kellékekre, és meg is vásároljuk-e azokat, vagy inkább a nagymama idejéből ránk maradt eszközökkel dolgozunk ma is a legszívesebben.
A kamránk is jellemző lehet: van-e otthon mindig egy karton liszt és néhány konzerv, „biztos, ami biztos”, vagy csak annyit vásárolunk, amennyire épp szükségünk lehet. Az is kiderül, hogy központi szerepe van-e a táplálásnak vagy a konyha csak egy kis sziget, ahol teát főzünk vagy éppen 12 főre tudunk teríteni, mert szívesen hívunk vendégeket.
Fontos, hogy milyen érzések kötődnek a saját konyhánkhoz, hiszen az lehet a véget nem érő munka, a káosz terepe, de lehet az öröm, a feltöltődés, a meditáció helye is.
Szerintem minden családban akadnak „gasztroperverzek”, nálunk nagybátyáim imádták a pálpusztai sajtot, aminek a szagától csak kereszthuzattal lehetett megszabadulni, unokatestvéreim annak idején a zsíros kenyér tetejére baracklekvárt kentek, úgy mentünk le a térre, a fiam pedig ketchuppal eszi a lángost. Nyugtass meg, ugye nem kell attól tartani, hogy az extrém-evő/nem evő gyerek évekig így marad?
Amikor azt mondom, hogy az étel egy kommunikációs eszköz, ez a gyerekekre is igaz lehet. Kevés területet tudnak még az életükben kontrollálni, az evéssel legalább befolyásolni, hatni tudnak.
Ha nincs egészségügyi akadálya, aminek következtében esetleg valami hiányállapot léphet fel, akkor miért ne engedjük meg Gyurikának, hogy minden nap vajas kalácsot reggelizzen? Ez biztonságot ad neki egy adott időszakban, de később valószínűleg nyitni fog az új ízek felé.
A furcsának tűnő ételpárosítások pedig lehet, hogy csak nekünk számítanak ehetetlennek. Érdekes megfigyelni, hogyan reagálnak a szülők, ha a gyerek zsíros-lekváros kenyeret szeretne enni. Tiltják, kifigurázzák, vagy azt mondják, megkóstolhatja, és majd ő eldönti, ízlik-e. Ez a kommunikáció és hozzáállás mennyire jellemzi őket máskor, amikor nem evésről van szó? Hogyan viszonyulnak az újdonságokhoz, a sajátjuktól eltérő véleményhez, ízléshez? Tehát az, hogy egy család hogyan bánik egy étkezési helyzettel, informatív lehet a rendszerszintű működésükről is.
Neked milyen, ételekhez fűződő élményeid vannak, amik máig benned élnek?
Van egy olyan étel, amit mindig megrendeltem a nagymamámtól, ez volt a „karis hús”, ami igazából a curry átváltozott neve, de ne kérdezd, honnan jött, mert egyáltalán nem volt benne ez a fűszer. Sertéssült, nagyon sok fehér-és sárgarépával, jó sok szafttal, rizzsel, csodálatos ízekkel. Le is írattam vele a receptet, de még nem sikerült azt az ízharmóniát produkálnom.
Nagy vonzódásom van a kelt tésztákhoz is, szeretem őket készíteni is, enni is. Kislánykoromtól van olyan élményem, hogy ott állok nagymamám és anyukám mellett a konyhában. Anyuval mai napig nagyon szeretek együtt főzni.
Két fiad van, nyitottak az újdonságokra, tudsz kísérletezni vagy inkább a megszokott ízekre szavaznak?
Három pasival lakom együtt, akik szerencsére nyitottak mindenre, és hálás közönség is, nem nehéz nekik főzni. Nemrég költöztünk haza Amerikából, ahol két és fél évet töltöttünk. Ott elég sok minden hiányzott a megszokott alapanyagok közül, gyakran kreatívkodni kellett, ha valami hazai ízt szerettünk volna kóstolni. De lehet tőlem újat is rendelni. Szívesen belevágok ismeretlen dolgokba, beleteszem az időt, energiát és legfeljebb menet közben módosítok, hogy ehető legyen a végeredmény…
Gasztropszichológiai csoportokat is tartasz, mi történik ott?
Ezeknek több formája van, az egyik, amikor hat alkalommal, hat hónapig online találkozunk és csak beszélgetünk az ízekről, nem főzünk együtt.
Önismereti gyakorlatokkal kerülnek közelebb magukhoz a résztvevők, a házi feladatok között néha van főzés is, amit otthon kell megcsinálni, és ezeket együtt megbeszéljük. Ebben az ország minden tájáról, sőt külföldről is vannak jelentkezők, szinte csak nők.
A másik, az egynapos, intenzív foglalkozás, amikor a beszélgetés mellett, különböző szempontok alapján kell a résztvevőknek főzni, és a végén elemezzük, hogyan jelenik meg az életük más területein az, ahogyan a konyhában működtek, és ez miként segíti az ő fejlődésüket. Emellett indulnak tréningek kifejezetten a gasztronómiában dolgozók számára is – nekik más, az átlagosnál intenzívebb a kapcsolatuk az ételekkel.
Ha a gasztronómiát az önismert eszközeként használjuk, akkor te milyen embernek írod le magad?
Szerintem alapvetően jellemző rám, hogy abból igyekszem kihozni a legtöbbet, ami éppen kéznél van. Ez igaz a főzésre és igaz az életem más területeire is. Elég nagy lendülettel ugrok bele új dolgokba, és nem félek menet közben változtatni. Néha azt gondolom, hogy bizonyos helyzetekben vissza kéne fognom a lelkesedésemet és jobban megtervezni, előkészíteni a dolgokat.
Főztél ma már?
Nem, de már tudom, mit fogok készíteni. Van a hűtőben tejszín, sonka, talán egy kis gomba is akad. A szekrényből sok tésztának el kellene fogynia, úgyhogy ezekből egyszerű, de finom ebéd lesz. Pont illik az előbb említett mottóhoz, hogy abból próbálok kihozni valamit, ami éppen elérhető.
Fotó: Czecz Fruzsina
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
