A kommunikáció a még meg nem született kisbabánkkal bizonyítottan segít jobb szülővé válnunk – de vajon mindenki egyformán képes a ráhangolódásra a magzattal? Dr. Andrek Andrea, a téma szakértője azt mondja, mindenkiben ott van egy veleszületett mintázat, ami aktiválódik, amint édesanyává válik. Ezért sem mindegy, mi történt a családunkban a múltban.
Dr. Andrek Andrea pszichológus évek óta vizsgálja a korai kötődést, a magzati kommunikációt – egyedülálló módon nemcsak az anyák, hanem az édesapák szemszögéből is. Vizsgálataiból és tapasztalataiból sok minden kiderül.
Az ember azt gondolná, hogy az anya-magzat kötődésről automatikusan gondoskodnak a hormonok. Valóban így van, minden várandós édesanya képes megfelelően kötődni a születendő kisbabájához?
Ezt nagyon sok körülmény befolyásolja: velünk született és hormonális adottságok, tanult készségek. Mindenkiben megvan a veleszületett mintázat, de a körülményektől függ, kiben mennyire tud kibomlani. Igaz ez a későbbi, születés utáni kötődésre is.
Kimutatták többek között, hogy a hüvelyi szülés pozitívan hat a kötődésre; a kisbabával való összetalálkozás euforikus csúcsélménye, a háborítatlanul eltöltött egy-két „aranyóra” ideje, a módosult tudatállapot, az ilyenkor felszabaduló hormonok mind ebbe az irányba mutatnak.
Ebből automatikusan következik – ami ellen sok nő valószínűleg hevesen tiltakozna -, hogy a császármetszéssel szült anyák kevésbé kötődnek a kisbabájukhoz?
Nem, mert a kérdés nem ilyen fekete és fehér.
Rettentő fontosak ugyanis a tanult elemek is, hogyan készül a nő az anyaszerepre, milyen képzetek élnek benne az anyaságról, mit tapasztalt a saját családjában.
A császármetszéssel szült anyának is lehetősége van, akár már a műtőben, akár később a gyermekével való nagy „találkozásra”, és ugyanúgy fontos az együtt töltött bőr-bőr kontaktus, egymás megismerése.
Jósolhat a saját babakorunk
Befolyásolja a kapcsolatot, hogy a saját édesanyánk hogyan élte meg a várandósságát?
Számít, hogy az anya magzatként, majd kisgyermekként hogyan élte meg az anyai gondoskodást. Erről a korai időszakról ugyan nincsenek felidézhető emlékeink, de a zsigereinkben van egy mintázat, ami „aktiválódik”, amint édesanyák leszünk.
Mondhatjuk, hogy statisztikai jósló ereje van a nagymama-anya kötődés mintázatának. Ez nem mindig ismétlődést jelent, hanem sokszor éppen az ellenkezőjét: sok nő, aki rideg családi légkörben nőtt fel, már korán megfogalmazza, hogy ő másként szeretné csinálni, és fontos az önismereti munka is a valós változások eléréséhez.
Az elmondottak alapján az édesanyák felelőssége még nagyobb, mint gondoltam…
Nemcsak az anyáké, hanem az édesapáké is! Az „itt és mostban” ugyanis a párkapcsolat az a játéktér, ahol tudunk változtatni a kötődési mintánkon, ahol el tudjuk mozdítani a biztonság irányába.
Akkor kijelenthetjük, hogy azzal tehetünk a kisbabánkért a legtöbbet, már a terhesség alatt, ha koncentrálunk a kapcsolatunk minőségére?
Igen, még ha a tanult, tapasztalt mintái negatívak is, az anya a párkapcsolatában nagyon sokat tud tenni azért, hogy előkészítse azt az érzelmi minőséget, amire vágyik. Hogy áramoltassa a párjával azt a szeretetet, gondoskodást, amit át tud vinni majd az anyaságba.
Feltételezem, ez az apukáknál sincs másképp…
Sőt! A kapcsolati térben a legfontosabb tényező, ami befolyásolja, hogy az apa mennyire képes odafordulni a magzatához, ugyanaz, mint az anyáknál: hogy mennyire érzik gondoskodónak a párjukat.
Kimutatták, hogy minél erősebben érzi párja róla való gondoskodását a férfi a kapcsolatban, annál erősebben kötődik a születendő gyermekéhez is.
Szándékosan nem a szeretet szót, hanem a gyakorlatiasabb megközelítést használom, hiszen ide tartozik, hogy mennyire pontosan észleli és elégíti ki akár az elemi szükségleteit, mennyire törődik vele, de az is, mennyi gyengédséggel veszi körül a párja, megélik-e az érzelmi biztonságot, a meghittséget. Azoknak az édesanyáknak és édesapáknak, akik gyengéd, érzelmileg biztos kapcsolatban várják a gyermeküket, több testközeli, szenzitív odafordulásuk van a kisbabájuk felé, ezekre a kontaktusokra pedig nagy szüksége van a babának.
Felkészülés fantáziálással
Érdekes, hogy a munkásságában, a cikkeiben mennyi szó esik a kispapákról, pedig velük mintha nem foglalkozna eleget sem a közvélemény, sem a szakirodalom…
Valóban kevés kutatás vizsgálja őket, pedig egyre több a bevonódó édesapa, akiknél ugyanúgy megfigyelhetők például a magzathoz való kapcsolódás stádiumai. Ennek vannak „látványos” elemei, például az apuka simogatja a várandós anyuka hasát vagy beszél a születendő gyermekéhez.
Aztán elkezdi személyiségjegyekkel felruházni a magzatot, elképzeli, milyen lesz, fantáziál róla. És persze ott vannak az olyan gyakorlati lépések is, mint a babaágy összeállítása – ez mind-mind segíti a ráhangolódást a gyermekére.
Az úgynevezett „fantáziálás” segít jobb szülővé válni?
Igen, mert bár nem így gondolunk rá, de amikor a szülők találgatják, hogy a magzat egy-egy mozdulata mit jelenthet, milyen hangulatban lehet a baba, az egyfajta – még tét nélküli – gyakorlás, „alapozás” arra, hogy rá tudjunk hangolódni a gyermekünk vágyaira, szükségleteire.
Említette, milyen fontos befolyásoló tényező az édesanya saját korai gyermekkora. Mi akadályozhatja még a kötődést?
Ha egy édesanya sok teherrel érkezik meg az anyaságba, például gyermekkori bántalmazás vagy abúzus traumájával, vagy depresszióval, az akadályozhatja a saját gyermekére való ráhangolódást, még akkor is, ha várja és szereti a kisbabáját. Ilyen akadályozó tényező a mély gyász is, például egy közeli szerettünk elvesztését követően, vagy a várandósság időszakában megélt válás, amely szintén egy gyászfolyamat.
Nehezíti az egészséges kötődést a kóros mértékű szorongás is, bár nehéz definiálni, mi tekinthető már annak. Hiszen az aggódás egy bizonyos szintig természetes folyamat, hozzátartozik az anyai szerephez.
Baj akkor van, ha az aggodalom olyan erős, hogy elveszi a várandósság örömét, akadályozza a kapcsolódást a magzathoz, ha az anya a szorongástól „nem látja a babát”, és nem marad lelki tere a gyerekre.
Bizonyos esetekben tehát nem elég várni a kisbabát, hanem nagyobb fokú tudatosságra van szükség?
Annál is inkább szükség van a tudatosságra és a segítségre az ártó tanult tényezők elengedéséhez, mert azok nemcsak a saját gyermekünkhöz való kötődést befolyásolják, hanem a következő generációkra is hatással vannak! Ugyanis minden gyermekvárásnak generációkon átívelő története van, a korábbi élményeink is befolyásolják a hozzáállásunkat.
Gyakori például, hogy úgy tűnik, a nő már „helyretette magában” és látszólag feldolgozta az átélt bántalmazást vagy abúzust, gyermeket várva azonban újra felszínre törnek az emlékek. Nem mindig tudatos formában, hanem például a szülésnél.
A várandósság alatt ugyanis, amikor az egész testünk fellazul, a kötőszövetektől a szalagokig, minden olyan probléma is a felszínre kerülhet, amely a testünkkel kapcsolatos. Ezért jó, ha a szülésznő tisztában van az átéltekkel, és ha kellően képzett, tud segíteni egy esetleges elakadásnál. Egy pozitív élményként megélt szülés viszont gyógyító hatású egy trauma után.
Érdekes különbségek
Meglepődve olvastam a tanulmányában, hogy a magzati, babakori kötődés mértékében bizonyos téren mekkora különbség van a nők és a férfiak között…
Érdekes például, hogy csak az apáknál figyelhető meg, hogy a többedik gyerek születése előtt kisebb a kötődés mértéke, mint az első babánál, az anyáknál nincs különbség. Az édesapák figyelme ilyenkor valamiért a nagyobb gyerekekre koncentrálódik, míg a kicsi az anya fókuszában marad.
Eltér a korábbi veszteség, vetélés vagy halva születés feldolgozása is: az apáknál a traumát követő gyermek várásakor alacsonyabb szintű a kötődés, mint előzőleg, míg a nőknél ebben sincs eltérés.
Tudjuk, miért van ez így?
Több lehetséges magyarázat van. Én úgy gondolom, amellett, hogy a magzat a nőben fejlődik, ami felülírja a gyászt, a nők több erőforrással rendelkeznek a veszteségek feldolgozásában.
A férfiaknak kevesebb lehetőségük van kibeszélni, megosztani valakivel a fájdalmukat, részükről tehát egyfajta önvédelmi mechanizmus lehet, hogy addig nem kötődnek erősebben a magzathoz, amíg nem biztos a megszületése.
Ez a tény felhívja a figyelmet arra, hogy az apákra is oda kell figyelni egy ilyen veszteség után! Hogy saját jogon is „járjon” nekik a gyász, s ne csak a nőket támogató társként tekintsünk rájuk.
Sokat megtudtunk öntől arról, mennyi minden befolyásolja a korai kötődést. Lehet változtatni a múltból hozott, akár generációkon átívelő mintákon?
Mindig lehet változtatni! Nemcsak a várandósság alatt, hanem a gyermekkel való kapcsolat minden pontján.
A szülői szerep folyamatosan alakul, s ahogy a kötődési mintánknak van egy stabilitása, úgy van rugalmassága is.
Ebben pedig el lehet mozdulni a biztonság irányába, ha szükséges, segítséget kérve, hiszen egy pszichoterápia vagy párterápia segíthet megteremteni azt az érzelmi hátteret, amire a párnak és a gyermeküknek szüksége van.
Fotók: Bulla Bea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
