Mi történik, ha egyetlen tételt nem nézünk át az érettségi előtt? Akkor Murphy törvénye kegyetlenül lecsap, és biztosan azt húzzuk ki. Így járt Kumin Viktória is, aki a biztos bukás tudatában elengedte a félelmeit, és egy utolsó ütközetre készült a magyar irodalom kiemelkedő költőjével. Közben viszont arra gondolt: ha már el kell esnie a csatamezőn, legalább stílusosan teszi mindezt. A küzdelem során azonban megtörtént a váratlan: Balassi Bálint és Viki végre egymásra találtak…
Emlékszem, hogy a legfrissebbektől kezdtem a magyar tételek tanulását, onnan haladtam, amilyen gyorsan csak tudtam, visszafelé mind a témákban mind az időben. Arra is emlékszem, hogy így szerettem volna legalább minimális élvezetet csempészni a magolásba, mert a kortársakat vagy a nem olyan régieket és műveiket jobban szerettem, jobban értettem. Egész egyszerűen közelebb álltak hozzám, mint az ősrégiek, akiket minimum értelmező kéziszótárral, de legalábbis magyar–magyar szótárral kellett olvasni.
Ma már persze mást gondolok minderről, de akkor – 14 és 19 éves korom között –, híján az élettapasztalatnak, az elegendő tudásnak, esetleg nyitottságnak is, kevéssé szóltak hozzám ezek a régi(es) nyelven megfogalmazott alkotások. Pedig ma már szintén tudom, hogy pont ez az egyik legizgalmasabb bennük, az, hogy ezer évvel ezelőtt is pont úgy tudott fájni egy összetört szív, mint ma, és még sorolhatnám.
A színház illata
Az első tétel Balassi Bálint volt. Soha nem felejtem el… ugyanis nem jutott rá elég időm…
Persze feltehetnétek a kérdést, hogy mégis mi egyéb dolga lehet egy érettségire készülő diáknak, mint az érettségire készülni és átvenni a tételeket, de ne kérdezzétek. Sok és szerteágazó elfoglaltsága lehet ugyanis egy 18 év körüli gyereknek/fiatal felnőttnek. Én például esténként kiszöktem, és 20 forintos állójeggyel a Katona József Színházban néztem az előadásokat. Mindegyiket. Az összeset. Újra és újra.
A kedvencem a Platonov volt, Balkay Gézával. Kívülről tudtam. Később elmentem jegyszedőnek is a Katonába, hogy ne csak az előadásokat láthassam, hanem a főpróbákat is. Elképesztő kis csapat jött össze, mind irodalom- és színházimádó egyetemista lányok, akik az egyetemi óráik végeztével 6-ra már a színházban voltak. Szerettük még a színház illatát is. A napi fizetésünket legjobb indulattal is mindössze jelképesnek mondanám, körülbelül egy szelet puncstortára volt elegendő a büfében, de nem is azért csináltuk.
Csak én és Balassi
Szóval egyetlen magyar tételre nem maradt kellő időm, az egyes számúra, Balassi Bálintra. Az összes többit alaposan bemagoltam. Szerintetek mi történt? Balassi Bálintot húztam. Elsötétült a világ, amikor megláttam a lapon a tételcímet. Nyilván volt tudásom Balassiról, de nem elég rendszerezett, vajon mire lesz az elég? A legnagyobb bajt a verselemzés jelentette… és bár az alkotás gyönyörű volt, fogalmam nem volt, hogy mit ír pontosan a tankönyv, hogy mégis mit kell gondolnom és mit kell éreznem arról a konkrét versről.
A legrosszabbtól tartottam, hogy meg fogok bukni. Akkor azonban arra gondoltam, hogy egy úrinő nem bukik meg csak úgy! Ha már ennek be kell következnie, akkor azt stílusosan teszem. Nincs tét most már, akkor viszont élvezni akarom minden egyes percét! Szárnyalhatok, rásimulhatok a verssorokra, érezhetem őket, beengedhetem a szívembe, és megnézhetem, hogy mi történik, ha ennyi évszázad különbséggel Balassi és én találkozunk.
Remegve mentem ki az érettségi bizottság elé. Az elnök nagy levegőt vett: Vegyük a verset! – mondta. Láttam, hogy a magyartanárnő aggodalma nőttön nő, teljes joggal, hiszen ezt a szöveget, az enyémet, nem olvashatta sehol. Az elnök lehorgasztott fejjel hallgatott, a kezével babrált, és amikor éppen a II. világháborúval hoztam valamit párhuzamba, már felemelte a fejét és figyelni kezdett.
Hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb párhuzamokba és gondolatokba bocsátkoztam, repkedtek az önálló gondolatok, hiszen más nem nagyon volt. Csak én és Balassi. Meg az elnök. Eltűnt az érettségi bizottság, megszűnt az idő, csak két irodalomszerető ember ült ott, akiket Balassi kötött össze.
Életem legnagyobb élménye volt egy ilyen sziporkázó eszmecserében részt venni, ahol egyrészt az elnök egyenrangúnak kezelt, és még a merészségemet is díjazta, a tudásomat pedig értékelte. Alig tudtuk abbahagyni a feleletet, mert kiderült, Balassi egyáltalán nincs is olyan messze tőlünk, mint ahogy azt a tankönyv alapján gondolná az ember.
A jegyek kihirdetésekor lehorgasztott fejjel álltam, hogy mi lesz ebből.
Sorsfordító pillanat
Dicséretes ötös.
És mindez nem csak a dicséretes ötösről szólt számomra. Ha az embernek szerencséje van, akkor adódik az életében egy-két sorsfordító pillanat. Nekem ez határozottan ilyen volt. Erőt, hitet adott a jövő(m)be, megnyugvást, hogy nem vagyok egyedül, és hogy lehet gondolkodni, sőt szabad is, továbbmegyek: megéri.
A most érettségiző diákoknak azt kívánom tiszta szívből, hogy találkozzanak legalább egyvalakivel, aki meglátja bennük a tudást, a szorgalmat és legfőképpen a különlegességüket, az egyediségüket, és azt a szikrát, amely minden bizonnyal ott van minden egyes gyerekben, diákban, fiatal felnőttben. Arra a szikrára nagyon kell vigyázni!
(Én pedig Tamás Ferenc irodalomtörténész, költő, író, magyartanár, érettségi elnöknek hálásan köszönöm!)
