Egy különleges szerkezetű, finom szövésű történetben anya és kisfia fájdalmas egymásra utaltsága elevenedik meg az oldalakon. Mindannyiunk legbelső félelmeivel, a megfelelni akarással, az elfogadás és szeretet iránti örök vágyunkkal szembesülünk. Pápai Ildikó beszélgetett Légrádi Gergellyel legújabb, Falaink című regényéről.
Amikor körvonalazódott benned a történet, már akkor tudatos volt, hogy a kisfiúnak olyan karaktert adsz, aki a valóságot az átlagostól eltérően érzékeli, aki más, mint a többi?
– Teljes mértékig. Ha adott egy kisgyerek, aki más, mint a többiek, az már feszítő helyzet önmagában is.
Aki kilóg a sorból, valamilyen módon eltér egy adott társadalom adott helyzetben normálisnak mondott viselkedési mintáitól, annak a „szemüvegén” keresztül érzékenyebben, és egyszerre élesebben ismerhetjük meg a világunkat, sőt többet tudhatunk meg magunkról is. – mondja Légrádi Gergely.
– Ma már tudjuk, hogy ezek az emberek számos átlag feletti képességgel rendelkeznek, mást és máshogyan érzékelnek a körülöttük zajló világból, és gyakran zsenialitást súroló képességekkel bírnak, amit általában nem veszünk, vagy nem akarunk észrevenni.
Érdekelt a másságnak az a vetülete is, amelyet a valóságérzékelésünk relativitásának is nevezhetünk:
mi az, amit mi, a külső szemlélő látunk vagy észreveszünk, és mi az, amit az érintett a belső világában átél.
Ez a kettősség is foglalkoztatott. Én, aki magamat figyelmes embernek gondolom, amikor írok valamiről, akkor nem a megszokott vagy átlagos módon vizsgálom a körülöttem zajló történéseket,
oda világítok a lámpásommal, ahonnan merészebben, őszintébben, ha úgy tetszik, kegyetlenebbül tudom megmutatni az emberi viszonyokat. – avat be az író.
Nem nevezed meg, hogy a gyermeknek mi a baja, mégis az ő fájdalmai, „napkésekkel” vívott küzdelmei vannak a történet középpontjában.
– Nem fontos, hogy mi a diagnózis. Nevezhetjük ADHD-nak, az autizmus valamely spektrumán élőnek, teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy nem azon elvárás rendszerek szerint éli az életét, nem úgy reagál, mint amit átlagosnak gondolunk.
Én odáig szerettem volna elvinni a kisfiú karakterét, hogy az olyan viselkedési zavarokra, de még inkább élethelyzetekre is rezonáljon, amelyekkel nap mint nap találkozunk, és ráismerjen az, aki a regényt olvassa.
Ha egy gyerek ennyire „más”, akkor jellemzően kirekesztődik abban a közegben, ahol él, pl. az iskolában, de gyakran a családjában is, ezért épít maga köré egy sajátos világot, ahová visszahúzódik, mint a regény főhőse. Te a gyerekkorodból hozol ilyen élményt?
– Más jellegűt hozok, persze, de engem sokkal profánabb megkülönböztetés ért.
Elsősorban azért, mert gyerekszínész voltam, és ennek folytán sokat lógtam legálisan a suliból, és irigyek voltak rám a többiek.
Nem csupán több időt töltöttem nálam idősebbekkel, de számos olyan élethelyzetbe kerültem, amely a felnőttek világához tartozott, és ennek bizonyára lett lenyomata bennem, de olyan, amit a Falaink című regényben írtam, ahhoz hasonlatos nem történt velem.
Az anya is megküzd a saját démonaival, úgy érzi, soha nem volt elég jó a férjének, „mert nem tudtam egészséges gyereket szülni” – jegyzi meg az egyik fejezetben, biztosan ezért hagyta el őket. Neki a szerető társ, fiának az apa hiányzik, és ennek a hiánynak a megélése, ki nem beszélése emel köréjük falakat. Számomra ez azt sugallja, hogy a mai, multitasking világban nem adunk valódi figyelmet egymásnak.
– Az életünknek van egy felszínes rétege, például ahogyan bizonyos helyzetekben kommunikálunk egymással, de a mai világ ebből a szempontból sem jobb vagy rosszabb, mint a korábbiak, mert minden korban másképpen figyelt, kommunikált az ember a másikkal, és minden korban mást élt meg problémának ezzel kapcsolatban.
A gondok, a titkok, a vágyak elhallgatása is minden korban jelen volt, csak másképpen.
A regényben anya és fia monológ-dialógja követi egymást, mert válaszolnak egymásnak, reagálnak egymásra, de a legtöbbször gondolati kihangosítás formájában, befelé. A kisfiú az iskolai kirekesztésekkel és az apja hiányával küzdve mondja azt, hogy „Aki rossz, azzal rossz történik.”
Ezért kifelé sokszor hallgat, és a legtöbb esetben inkább csendben marad, mert azt érzi, kevesebb bántódás éri, ha szó nélkül kivárja a dolgok végét.
Azaz védekezik, kivár és figyel. Ami persze csak még furcsábbá teszi a külvilág előtt, hiszen a körülötte lévők ezt nem tudják dekódolni.
„Ketten a senki földjén”, mondja az anya, amikor azt latolgatja, hogy vajon mi lett volna, ha nem megy el az apa? Statisztikák mutatják, hogy a sérült gyereket nevelő családokban jellemzően az anya magára marad. Foglalkoztatott ez a jelenség, hogy kettejük magányosságát vetíted ki, és mantrázod bele az olvasó fülébe?
– Tudtam, hogy ez jellemzőbb, mint a fordított eset, hogy az apával marad a gyerek. Mégsem akartam sem sztereotípiát, sem generális állításokat megfogalmazni,
de afelett sem akartam szemet hunyni, hogy zömében az anyák maradnak magukra sérült gyermekük nevelésével, és még több olyan család létezhet, ahol az apa ugyan jelen van fizikailag, de érdemben nem vesz részt a mindennapokban.
Ezt a fajta egymásra utaltságot akartam bemutatni, ráadásul több szemszögből, bele-belezoomolva a képbe, megmutatva a történések okait, részleteit és következményeit. Amelynek a mai világ, ha úgy tetszik a társadalmunk nem kíván megfelelő figyelmet szentelni.
Sőt, ha lehet, inkább elfordítjuk a fejünket, és ezzel adunk álmegoldást a helyzetre.
Nem vagyok elég jó, mit tehetnék, hogy szerethetőbb legyek? Ezek a kérdések kerülnek elő újra és újra anya és fia monológjaiból. Íróként nem adsz választ ezekre a kérdésekre, és nem adsz feloldozást az olvasónak sem.
– A két főszereplő számtalanszor érzi, mondja, hogy ő rontott el valamit, mert aki sérült vagy sérült helyzetben van, egy olyan úton megy végig, ahol először önmagában keresi a hibát.
Úgy gondolom, hogy ilyenkor csak valódi feldolgozással érhető el a megnyugvás. A feldolgozást pedig mindenki másképp végzi el, így az anya és a gyerek a történetben, sőt a gyerek sokkal hamarabb megteszi a saját, másságából fakadó, különleges eszközeivel.
A feloldozás, az újrakezdés reménye azért benne van a regényben. De ami ennél is fontosabb, remélem, hogy az olvasó a saját falairól gondolkodik majd el, ha letette a kötetet.
Benne van, de addig a pillanatig én úgy éreztem magam, mint akit egy székhez kötöztek, rettenetesen haragudtam az apára, az anyára, a tanítónőkre, és én is olyan magányos voltam, mint a főszereplő kisfiú.
– Ha nem haragudtál volna, akkor én íróként rossz munkát végeztem volna.
Úgy éljük le az életünket, hogy folyton belső monologizálunk, beszélgetünk önmagunkkal, naponta több ezer gondolatot futtatunk át az agyunkon, és gyakran bennünk marad a hiány, hogy akkor és ott, nem mondtuk meg, amit meg kellett volna, és ezzel elszalasztottunk egy lehetőséget. A Te életedben volt hasonló helyzet?
– Alapvetően azt mondom, amit gondolok de, mivel önreflexív ember vagyok, és gyakran végzek önvizsgálatot, szerintem nincs olyan nap, hogy ne lennék elégedetlen, és ne figyelmeztetném magam, hogy ezt nem így vagy nem úgy kellett volna mondanom, akár még a mostani interjú során is.
És apaként?
– Szülőként még több kételyem van, mert minden nap új szituációt és kihívást hoz, miközben nem csak mi, azaz a szülő és gyereke, de a világ is gyorsan változik.
Az apaszerepben sok az érzelem, az elvárás, a szorongás, és ezek átszínezik a döntési helyzeteket.
A mindennapok pedig azt mutatják, hogy ezekre a kételyekre megfelelő kommunikációval és kapcsolódással lehet valamiféle megoldást találni. Ahogy valójában a Falaink című regény egyik fő témája is a kapcsolódási vágy. Az, hogy mindenki azt szeretné, hogy meghallgassák, hogy megértsék, hogy figyeljenek rá.
A másik pedig a szeretetéhség, hiszen mind arra vágyunk, hogy elfogadjanak minket úgy, ahogy vagyunk, hogy szeressenek, és ha ezt nem kapjuk meg azoktól, akikhez a legjobban kötődünk, abból fakadnak az élethosszig tartó sérülések.
A könyv megrendelhető ITT.
nyitókép: Falfirka – Irodalom a szerzők hangján Facebook oldal.
További képek: Pápai Ildikó és Légrádi Gergely Facebook oldal
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
