Minden családban léteznek múltbéli traumák, amelyeket gyerekként majd felnőttként, tudva és tudattalanul is cipelünk magunkkal. Érzelmi örökségünk a modern pszichológia fontos témája lett, felülírja azt a hiedelmet, hogy amiről jótékonyan hallgatunk, az nem fáj, ugyanakkor segít válaszokat adni a mostban elszenvedett sérelmeinkre.
Alkalomadtán, ez a címe Légrádi Gergely új könyvének, amelyben egy család négy tagját ismerhetjük meg, az ő gondolataikon, belső monológjaikon és ritka, szűkszavú párbeszédeiken keresztül válik egyre világosabbá számunkra, hogy traumáik feldolgozatlansága, a „múlttalanítás”, ahogy az író fogalmaz, egyfajta védekezés a részükről, valami nagyobb tragédia elkerülése reményében. A szereplők érzelmi elszigeteltsége a történet vége felé tökéletes képet ad arról, hogy egy családban mindenki egyformán felelős a későbbi generációk sorsáért.
Felkavaró regényt írtál, az olvasása közben döbbentem rá, mennyire keveset tudok a nagyszüleimről és apámról, aki elég korán kilépett az életünkből. A te családodban volt olyan momentum, amiről nem illett beszélni?
Engem mindig nagyon érdekelt a családok viszonyrendszere, hogy milyen hatással van a jelen időre, a későbbi generációkra, ha valamit nem beszélnek meg, ha a sérelmeket nem dolgozzák fel. Különösen foglalkoztat ez a helyzet itt, Magyarországon, ahol még mindig tendálunk a múltat nem feltárni, nem kibeszélni. Számos esetben rácsodálkoztam, hogy más országokban mennyire bátran és nyíltan néznek szembe történelmük akár fájdalmasabb fejezeteivel, mi pedig inkább félrenézünk.
Ezt a nyílt szembenézést nem segítette a sokféle rendszerváltás sem, például a második világháború utáni kommunista rezsim is inkább a hallgatás irányába kényszerítette a nagyszüleinket. A kibeszéletlen sérelmek pedig átugranak generációkat, gyerekek, unokák, dédunokák viszik magukkal ezeket a terheket.
De, hogy konkrétan válaszoljak a kérdésre, ez a kötet nem életrajzi regény, nem a családom titkait fedem fel benne, de annyiban mindenféle szöveg önéletrajzi, hogy az írónak a saját életéről is hitelesen kell gondolkodnia és mélyre ásnia, miközben talál olyan szálakat, képeket, amelyek beszűrödnek egy olyan fikciós történetbe, mint amiről ez a regény is szól.
Ezek szerint te nem cipelsz transzgenerációs sérelmeket?
Az én családom, ahogy megéltem, megélem, alapvetően megbeszélő típus.
Én magam is szeretem kibeszélni a nehézségeket, de azt veszem észre, hogy az ember számos okból hallgathat vagy elhallgathat dolgokat. Például illedelemből, védekezésből, társadalmi elvárások miatt vagy azért, mert úgy hisszük, még nincs itt az ideje.
Micsoda probléma halmozódás jön létre a családban, amikor – akár generációkon átívelően – elhangzik az a mondat, amit mindannyian jól ismerünk, hogy: „ne a gyerek előtt beszéljük meg!” Azon túl, hogy ez egy szállóigévé vált, ha megnézzük a mögöttes jelentését, az arra utal, hogy bizonyos szenzitív kérdéseket ne most tisztázzunk, várjunk vele valameddig, esetleg épp addig, amíg a feledés homályába vész.
Ami pedig szintén nem kedvez a családi beszélgetéseknek, az a kilencvenes évektől jelenlévő urbánus pörgés, a multitaskingolás, hogy mindent sietve kell csinálni, nincs idő hosszas elmélkedésre, gyászra, örömre, emlékezésre.
Ez a felismerés és ennek felelőssége volt az egyik mozgatórugója annak, hogy ezt a regényt megírtam.
Ügyvédként dolgozol. Honnan jött az írás iránti szenvedély?
A Magyar Rádió Gyermekstúdiójában tanultam a nyolcvanas évek elejétől, ahol gyerekszínészeket képeztek. Ekkor találkoztam először szövegelemzéssel a helyzetgyakorlatoknál, illetve a szinkronizálások, a színpadi szövegek feldolgozása, elsajátítása során. Később, amikor gimnáziumban magyar fakultációra jártam, akkor drámaelemzést is tanultam, és a szöveggel való munka szeretete, a kíváncsiság, hogy mit lehet kezdeni az írott szóval, megmaradt az egyetemi évek alatt is. Hogy az írás szegődött-e mellém vagy én az írás mellé, már nem tudnám szétszálazni, de tény, hogy minden, ami szűkebb vagy tágabb értelemben foglalkoztat, azon szövegeken keresztül gondolkozom el.
A hivatásod gyakorlása nem kifejezetten munkaidőhöz kötött, van három gyermeked, mikor írsz?
Kétségtelen, hogy nem tudok úgy dolgozni, mint az igazi írók, akiknek van egy napi rutinjuk, amiben szigorú rendje van az írásnak. Nekem meg kell teremtenem rá az időt. Általában este, éjszaka írok, vagy hétvégén, de ha vakáción vagyok, akkor is igyekszem megtalálni a helyét.
De, az írásnak számtalan fázisa van, amit már előttem többen is megfogalmaztak, azaz az író nemcsak akkor ír, amikor leül a klaviatúra elé, hanem a legtöbb létállapotában. Mint amikor valaki anya vagy apa, mert ezt a létállapotot sem tudjuk leválasztani magunkról.
Ha az író készül valamire, akkor minden zsigerével benne él a történetben, erről gondolkodik (szinte) minden helyzetben. Például, ha a Női váltó oldalán meghallgatok egy podcastot, amiben valaki mond egy jó mondatot, az tovább gondolásra késztet, méghozzá abban a szövegtérben, ahol éppen vagyok azokban a hetekben, hónapokan. Vagy este, ha fáradtan is leülök a készülő anyaghoz, visszaolvasom, szikárítom, akkor ez a technikai munkának induló dolog gyakran átfordul flow-ba, alkotó írásba.
A gyerekek nevelésében neked mik a fókuszpontjaid?
Alapértékekben gondolkodom, mert nekik kell majd megtalálniuk a saját hangjukat, különösen a kamaszkorban, amiben már kettő benne is van. Azt szoktam nekik mondani, hogy lehetőség szerint próbáljanak meg minden szituációban gondolkodni, – ami furcsán hangzik, hiszen folyamatosan azt tesszük -, pontosabban legyenek tisztában a tetteik, mondataik következményeivel.
Vállalják a felelősséget akkor is, ha valami elcsúszik. Azt például semmiképp nem szeretném, hogy ők az én beteljesületlen vágyaimat valósítsák meg.
Andris, a legfiatalabb szereplő azt mondja, hogy az ő családjukban mindenkinek „saját” csendje van, és apjával való kapcsolatában sem a közös beszélgetések, de az egymás mellett olvasás jelentette a kohéziót. Neked van olyan apa-fia élményed, amit át szeretnél adni a gyerekeidnek?
Édesapám már nincs közöttünk elég régóta sajnos, de ő egy igazi self-made-man volt. Gondolkodó, elemző alkat, mindent a nulláról ért el, és időnként váltott, hogy újra felépítsen valamit a rajttól. Gyakran mondta, hogy „fiam, a pihenés is egy programpont”. Ezt tizenévesen egyáltalán nem értettem.
Persze a nyolcvanas években még senki nem gondolt arra, hogy ekkorát változik a világ, és a pihenésre jut majd a legritkábban idő, de édesapám már sejthetett valamit. Arról nem beszélve, hogy jól ismert engem.
Én abban hasonlítok rá, hogy sok mindent szeretek párhuzamosan csinálni, miközben a tevékenységeim jórésze a figyelemre és a csendre épülnek, ami már így magában csapdahelyzet. Miközben úgy látom, hogy ez a mai virtuális ezerarcúság, a „legyünk ott mindenhol” érzése, a „mutassunk magunkból minél többet attitűd” megfoszt minket attól, hogy elmélyüljünk, figyeljünk, szintetizáljunk és múlttá dolgozzuk fel a jelent.
Arra gondolsz, hogy másoknak próbálunk inkább megfelelni, mintha meg akarnánk úszni a saját magunkkal való szembenézést?
Azt tapasztalom, hogy valóban kevés a „csendünk”, ritkán gondolkodunk magunkról őszintén, ami persze másik végletként átfordulhat önmarcangolássá, szóval nincs könnyű dolgunk. Édesapám sportolói létéből talán a ritmusváltásai ragadtak rám, ő futó- atléta volt, még Gyulai Istvánnal (atléta, olimpikon, Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt) szerepelt váltóban, négyszer százason magyar bajnokként is.
Ő sokat profitált a sportból, ami fegyelmezettséget, fókuszáltságot adott számára. Nehezen tudnám listázni, mi mindent tanultam tőle, de ahogy édesanyámtól is, aki még szerencsére közöttünk van.
Keresem is az alkalmat, hogy beszélgessünk, hogy elleshessek tőle néhány dolgot.
Ami a világban zajlik ma, az a kollektív felelősségvállalás kérdését is felveti, mintha a regényhősökhöz hasonlóan mi sem mondanánk ki azokat a dolgokat, amitől az emberek többsége szenved.
A jelenség három, négy okra vezethető vissza, szerintem. A világ és a környezetünk egyre individualistábbá válik, mindenki szeretne jobbra-többre jutni, és egyre több dolog arra motivál, sőt ezért jutalmaz minket, hogy az egyéni érdeket a közösségi elé helyezzük. Ez az individualista attitűd nem kedvez annak, hogy összefogással közös célért menjenek együtt az emberek. A politika pedig kihasználja ezt, hiszen az egyéni érdekek, a megosztottság kedvez annak, hogy ne álljanak össze társadalmi- és érdekcsoportok.
A szerves fejlődés az elmúlt száz-százhúsz évben számtalanszor megbicsaklott Magyarországon, és számos rezsimváltásra került sor, így nem alakult ki a társadalmi szolidaritás kultúrája. És erre még rájön a magyar néplélekben élő „velünk mindent meg lehet csinálni” attitűd, egyfajta beletörődés abba, hogy úgysem változtathatok rajta, akkor jobb, ha csak kertem végéig megyek el.
Ahol pedig egy nagyobb, bátrabb csoport hangja megszólalna, azt a politika a saját eszközeivel szétporlasztja. Ugyanakkor olyan gyorsasággal alakul át a világ gazdaságilag, technikailag, ökológiailag, amelyet az emberi természet csak jóval lassabban tud lekövetni, így nehezen is tud értékelhető választ adni rá. Mindezek miatt azt hiszem igazad van, amikor arra utaltál, hogy hiátus van a kollektív felelősségvállalás terén.
És akkor még egy szót sem ejtettünk a pandémiáról, a klímaválságról, a globalizáció okozta sérülékenységünkről vagy éppen a háborúról a szomszédban, amiről senki nem gondolta volna, hogy megtörténhet. Úgy tűnik azonban, hogy az embereknek a történelmi tudás, egy bizonyos idő után kevés, el kell mennie addig, hogy a saját sebezhetőségét és gyarlóságát újra és újra megtapasztalja.
Létrehoztad a Magyar Színházakért Alapítványt, aminek célja többek között, hogy az előadásokat megörökítse, és az eSzínház platformmal pedig minél több emberhez eljuttassa. Miért fontos ez neked?
Gyerekkorom jórészét a színpad közelében és a színpadon töltöttem, játszottam például a Játékszínben, a Madáchban Ádám Ottó is rendezett, és amikor elvégeztem a gimnáziumot egyszerre jelentkeztem a jogra és a színművészetire, és míg az utóbbinál a harmadik rostán estem ki, előbbire felvettek. Az egyetemnek volt egy saját színpada, (nem a Szkéné), ahol több darabot is csináltunk, sőt amikor államvizsgáztam, jelentkeztem rendező szakra is, ahol szintén az utolsó forduló nem sikerült.
Az erős kötődésem azonban megmaradt a színházakkal. Amikor úgy hozta az élet, hogy megint lett lehetőségem színházcsinálókkal beszélgetni, kirajzolódott az igény egy alulról építkező közösségre, ahol a színházszeretők és -alkotók – függetlenül az aktuális politikától -, létrehozzanak egy olyan platformot, ami megpróbál magánmecenatúrából működni, és így jött létre ez az alapítvány, aminek a kuratóriumában többek között Kováts Adél, Mácsai Pál, Oberfrank Pál és más igazgatók is benne vannak.
Valamikor a királyi tévé nagyon szépen adózott a színházi emlékezetnek, rengeteg felvétel készült, de mára ez a tevékenysége majdnem teljesen eltűnt. Az Alapítvánnyal elkezdtünk magas minőségben előadásokat felvenni, az ország számos színházában. Amikor jött a pandémia, az emberek bezárkóztak, a színészek viszont játszani szerettek volna, és így indult az első, fogyasztói igényekre rezonáló, itthon elsőnek számító olyan platform, amivel új műfajt is teremtettünk.
A Katona József Színházzal közösen például megcsináltuk Nádas Péter: Találkozás című drámáját, amelyet kizárólag nálunk, az eSzínházban tudsz megnézni. Hasonló módon szoros az együttműködésünk a Radnótival és az Örkénnyel, de jónéhány vidéki társulattal is, így hozván létre online-stream-re optimalizált tartalmakat. Ez nem igazán színház, de még nem is film, viszont ezzel a technikával még az iskolai irodalom órákra is be tudunk jutni, ahol a tanár akár a Tartuffe egy fontos monológját vissza is tekerheti.
Kiemelt kép: Rácz Gabi
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
