A múltból jövő traumák akár fizikai tüneteket is okozhatnak, hiszen test és lélek elválaszthatatlanok – erre irányítja rá a figyelmet Rubin Eszter Minek szenved, aki nem bírja című új regényében. A történet a transzgenerációs traumákból fakadó kívülállóság érzést, a nemzedékeken át hordozott konfliktusos anya-lánya viszonyt járja körül, szó esik nárcisztikus társról, és egy ma még kevéssé ismert állapotról, a hisztamin intoleranciáról is, valamint a boldogság lehetőségéről, az évtizedek alatt felgyülemlett sérülések árnyékában. Podcast.
Már a Barhesz című regényeddel kapcsolatban is rengeteg levelet kaptál. Az új könyv kapcsán írnak-e az olvasók, és megosztják-e veled a személyes élményeiket?
– A Barhesz központi témája a pozitív zsidó identitás volt és a zsidó konyha, akkor nagyon sokan kértek tanácsot, hogyan lehet ezt megélni, ha az embernek zsidó gyökerei vannak, de nem találja a kapcsolódásokat.
Az új könyvem, a Minek szenved… a transzgenerációs traumákra helyezi a hangsúlyt. A regényben a fel nem dolgozott, a magunkban cipelt különböző múltbeli traumákról van szó, úgyhogy most ezzel kapcsolatban keresnek meg. Holokauszt túlélők leszármazottai – ahogyan a regénybeli Hanga is – nagyon gyakran számolnak be rémálmokról. A kollektív tudattalanból jövő, általunk meg nem élt események jelennek meg az álmainkban, a bombázás, az üldöztetés, koncentrációs tábor…
Hanga betegsége, a gyerekkori köhögőrohamai is nyilván részben ide vezethetők vissza, de számos más ok is közrejátszik.
– Hanga mindig kívülállónak érezte magát, kamaszkorában nagyon nehezen tudott beilleszkedni. Mindig ott volt az agya egy eldugott, hátsó szegletében a kétség, valahogy marslakónak érezte magát mindenhol, mintha nem tudná belélegezni a Föld, számára idegen légkörét. Vera, az édesanyja cipeli orvostól orvosig, és közben képtelen azzal foglalkozni, hogy mi az igazi oka a betegségnek, még odáig sem jut el, hogy ezzel kapcsolatban valódi kérdései legyenek.
Minél rosszabb a helyzet, minél többet ártanak a kezelések, ő annál inkább viszi újabb és újabb orvosokhoz a gyereket, mintha mindannyiszor fejjel nekifutna ugyanannak a falnak, ezáltal nagyobb sérüléseket szerezne – csak éppen nem ő, hanem a lánya. Egyáltalán nem látja, hogy teljesen máshol gyökerezik a probléma, amit igazából neki kellene valahogy megoldania.
Ami egyébként szintén nagyon tipikus a másodgenerációs holokauszt túlélőknél, akik még abszolút nem tettek fel kérdéseket, talán féltették a szüleiket vagy féltek attól, amit hallani fognak, talán a szülők sem akartak erről beszélni.
És a harmadgeneráció, az unokák azok, akik mernek kérdezni, akiknek fontos, hogy visszataláljanak az identitásukhoz.
Ez az érzelmi lefojtottság látszik Verán, egyrészt a szülei irányába, másrészt a saját gyereke irányába, emiatt képtelen kezelni ezt a pszichoszomatikus betegséget és a lánya kamaszkori problémáit. Valójában képtelen a kapcsolódásra, az érzelmek kimutatására és a kommunikációra.
A főhősnő szakmájában örömét leli – tehetséges grafikus –, de az első két párkapcsolata komolyan megviseli. Mintha lefagyna, és nem tudná, mikor jött el az idő, hogy kilépjen a tarthatatlan helyzetekből…
– Valóban mindig nagyon későn kapcsol, de hát ezt sok ember megtapasztalja, ha egy párkapcsolatba, munkába, vagy bármi másba már nagyon sok energiát befektetett, amit nehéz otthagyni – magyarázza Eszter. Csabával Hanga a végletekig ragaszkodott a teljes család ideájához, hogy így neveli fel a kislányát, mivel megfogadta, soha nem fog úgy járni, mint az anyja, és soha semmit nem fog úgy csinálni, mint az anyja. Ragaszkodott ehhez az elképzeléshez még akkor is, amikor bántalmazóvá fordult a kapcsolat.
A másiknál pedig kicsit már elfogyott az ereje. Iván az évek során nagyon ügyesen húzta bele abba az érzelmileg bántalmazó, manipulatív helyzetbe, amelyből Hanga már nem nagyon látott ki.
Sok ilyen Iván létezik a valóságban, aki csak magára gondol és zseniálisan csinálja a „húzd meg ereszd meg” játékot: nyújtok egy kis szeretetet, de háromszor annyit veszek vissza… Sok szó esik manapság a nárcisztikus személyiségről, aki végtelenül vonzó és elbűvölő az elején, aztán szép lassan feslik fel a valóság, de addigra az ember annyira bevonódik, hogy csak nagyon nehezen ébred rá a valóságra.
Szerencsére Hanga ott is meghozza végül a döntést, kilép a kapcsolatból, és Árminnal már abszolút méltó és szeretetteli kapcsolatot tud megteremteni…
…Tudna megteremteni, ha a nő nem észlelné magán egy nagyon különös betegség tüneteit. Mintha mindenre és mindenkire allergiás lenne.
– Szerettem volna a hisztamin intoleranciát kicsit behozni a köztudatba, ezért fontosnak éreztem ennek a szépirodalmi interpretációját. De nem ez a betegség vagy inkább állapot, ami végigvonul a regényen, hanem a testnek és a léleknek az elválaszthatatlansága.
Mintha Hanga nem növesztett volna elég vastag bőrt, mintha ez a hiányzó családi háttér nem vonna köré egy megfelelő biztonsági hálót.
Közte és a külvilág között nincs védvonal, és így minden egyes élmény, minden egyes behatás azonnal szomatizálódik nála. Ez vezet oda, hogy végül egészen extrém tünetekkel reagál a civilizációs hatásokra, ami miatt ki kell költöznie a saját házából, és el kell bújnia egy kis faházba a természet közelségében…
A teljes beszélgetés meghallgatható itt a podcastban:
Fotó: Moravcsik Borka
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
