Szeptember elsején fogadta el Terézváros képviselő-testülete a javaslatot, hogy az önkormányzati cégeknél havonta egy extra szabadnapot kaphassanak azok a nők, akiknek fájdalmas a menstruációja. A téma és a döntés is megosztó, ám van, ami egyértelmű: a szenvedés és fájdalom, amit rengeteg nő átél havonta, miközben megpróbálnak helyt állni a munkahelyükön. Hogyan látja ezt egy érintett?
Gergely Anna Jázmin írása
Hétfőn megjött. Már másfél hete éreztem, hogy közeledik. Féltem tőle, mint általában. Éppen a tanév és ezzel együtt az én pedagógusi pályafutásom kezdetekor. (Pályakezdő vagyok, ugyanis.) Természetesen a gyengeségem ellenére bementem.
Első napon általában csak mérhetetlen fáradtság ül rajtam és deprimáltság, más problémám nincs. Nálam a második és a harmadik nap a mélypont, bár úgy tudom, ez sokunkkal így van. Ilyenkor kiszámíthatatlan hullámokban tör rám a fájdalom. Ha éppen megtehetem, becsukom a szemem, mély levegőket veszek, szorítok egy párnát vagy a fogaim közé teszek valamit.
A mélyrehatoló fájdalom érzékelésén kívül megszűnik minden más érzés és gondolat. A jelenség ellen általában tiltakozom, mert tudom, nem szabad megállnom csak azért, mert menstruálok. Számítanak rám, mindenki más is be tud menni ilyenkor és nem szól senkinek, hogy hogy érzi magát. Nekem is menni fog.
Ugyan állni ilyenkor nem tudok, mert a lábamba is kisugárzik valami különös, bizsergető fájdalom, de én azon szerencsésebbek közé tartozom, akiknél egészen jól működik egy erősebb fájdalomcsillapító. A gyengeségen, az érzékenységen, a hangulatingadozáson, a láthatatlanság utáni vágyon nem segít ugyan, de a fájdalom tompa lesz tőle.
A kedd reggel éppen olyan volt, mint az általános „második napjaim”. Reggel be is vettem egy gyógyszert, hogy ráhangolhassam magam a napra. Kb. négy órával később, mikor már muszáj volt munkába indulnom (délutános vagyok) bevettem még egyet. Nagyon megijesztett a gondolat, hogy a gyerekek előtt leszek rosszul, hogy így kell látniuk engem, mikor még alig ismerjük egymást.
Nagyjában 15 perc után éreztem, hogy furcsa íz van a számban, kicsit zsibbad a kézfejem, émelygek. Ezek az érzések, és az aggodalom, amit az észlelésük kiváltott, elkezdett elvágni a külvilágtól. Út közben igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy ezeket a tüneteket minden bizonnyal csak beképzelem, és ha elterelem a figyelmem, elmúlik.
Időben beértem, leültem a tanáriban, ott elkezdtek beszélni hozzám, mikor én már furcsán izzadtam is és elkezdtem homályosabban látni, nehezen fókuszálni. Nem nagyon tudtam megszólalni, végül sikerült kimondanom, hogy rosszul vagyok. “Talán a gyógyszerektől. Ritkábban szoktam bevenni.” Aztán elkezdtem könnyezni, így eltakartam inkább az arcom.
Szerencsém van, mert a kollégám nagyon figyelmesek és kedvesek. Felkísértek az egyik kisterembe és mondták, hogy dőljek le nyugodtan. Nagyjából 40 perc után jobban lettem, már csak a szédülés maradt. Lesétáltam és mondtam, hogy már jobban vagyok, jöttem dolgozni.
Harmadik nap reggel tele voltam szorongással. Nem tudtam, mitől félek jobban. A gyógyszer lehetséges mellékhatásaitól vagy a fájdalomrohamoktól, amit sokak előtt kell majd átélnem.
Az egyik kollégám előző nap emlékeztetett rá, hogy jobb, ha hallgatok a testem jelzéseire. Végül úgy döntöttem, hogy otthon maradok.
Borzasztó nehéz volt eljutni idáig. Engem erre nem tanított meg senki. „Akkor maradunk otthon pihenni, ha lázunk van.”
Eszembe jutott az első menstruációm.
2009 október 1. 13 éves vagyok. Különös hasfájással ébredtem, amilyet nem éreztem korábban. Anyukám Londonban volt, a nagymamám vigyázott ránk. Azt mondta majd biztosan elmúlik, egyek valamit. Az első óra után már nagyon fájt. Nem tudtam, kihez forduljak. Szóltam az osztályfőnökömnek, aki elküldött a tanáriba. Ott a titkárnő megkérdezte mi a bajom. „Nagyon fáj a hasam”. Mire mosolyogva azt válaszolta: „Biológia dolgozat?”.
Végül megengedték, hogy hazamenjek a nagyszüleimhez. Nehezen, de odaértem valahogy. Egy fájdalomcsillapító ringatott álomba. Hosszú órákon át aludtam mozdulatlanul. Mikor felébredtem életemben először találkoztam a méhemből kimosódott vérrel. Persze akkor még nem értettem, ez hogy történhet, de titokban örültem neki, mert tudtam, hogy van barátnőm, aki ezen már átesett, és hogy ez azt jelenti, hogy nem vagyok már gyerek. Másnak éreztem magam, mint előtte. Természetesen másnap is iskolába kellett mennem, hiszen nem volt lázam.
Szóval itt a harmadik napomon, 26 éves koromban, pályakezdőként, a 156. menstruációm közepén, miután rosszul lettem a magas dózisú fájdalomcsillapítóktól rájöttem, hogy nekem soha, senki nem tanította meg, hogy tisztelnem kell a testem szükségleteit.
És tudom, hogy ezzel nagyon sokan vagyunk így. (És sajnos azt sem tudom elég régóta, hogy hiába érinti az erős menstruációs fájdalom a nők nagy részét, mégsem számít egészséges jelenségnek és hogy igenis: foglalkozni kell vele.)
Délelőtt kisütött a nap. Egyenesen be az ablakomon át az ágyamra, én pedig eldöntöttem, hogy leszarom az önromboló, jól betanult belső monológom, ami arról szól, ki, mit gondol rólam, hogy hétköznap láz nélkül csak fekszem a napon, és inkább megdicsérem magam azért, hogy ma így döntöttem.
Nem vettem be gyógyszert és nem tiltakoztam a menstruációm ellen.
Így most először megérezhettem, mik is ennek a fájdalomnak a határai, hogy mettől meddig tart. Hogy milyen érzés, ha teljesen ráfókuszálok es csak lélegzem és figyelem, miközben megmelegíttetem magam a Nappal. Egy kis idő után már a “legnyersebb” valóságban éreztem magam. A fájdalom, a légzésem ritmusa, a Nap, aminek a fénye átszűrődött a szemhéjamon, és Én voltunk csak jelen.
Nem szenvedtem. Inkább olyan volt, mint kiemelkedni a valóság egy magasabb dimenziójába. Inspiráló volt. Megnyugtatott, hogy ez történik velem, ha nem tiltakozom és nem akarok úgy tenni, mintha most más lenne a feladatom, mint ez. Felismertem, hogy a menstruációm most lehetőséget biztosít arra, hogy egy mélyebb rétegemmel kerüljek kapcsolatba és hogy jobban megismerjem a fájdalom természetét. Hogy kiismerhetem, és ha ismerem, nem kell félnem tőle.
Rá kellett jönnöm, hogy én mélyen azt gondoltam, tanultam, hogy a felnőtt ember olyan, aki képes a kötelességeinek élni, aki akkor is bemegy dolgozni, ha éppen nem tud járni a fájdalomtól (hiszen erre való a fájdalomcsillapító).
Azt, hogy a felnőtt ember a kötelességeit tartja szem előtt, most is gondolom. Csak hogy az első számú kötelességem nem lehet a munkahelyi feladatom kielégítése. és végképp nem lehet a másik embernek való megfelelés. Sokkal inkább: önmagam tisztelete.
Szerencsém van, mert egy olyan helyen dolgozom, ahol ebben egyetértenek velem. Kivételes vagyok. Nekem szükségem van havonta minimum egy munkaszüneti napra, ha a menstruációm mélypontjai éppen hétköznapra esnek és azt gondolom, hogy ez az igényem nem túlzás.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
