Nagyon szerettem volna otthon szülni, de amikor végre elérkezett a pillanat – már idős állapotos nőnek számítottam a 36 évemmel – nem volt bátorságom hozzá. Kellett a kórházi körülmények biztonsága. Lehet mégis meghitten, fölösleges beavatkozások (ballon, oxitocin, gátmetszés) nélkül, biztonságos környezetben szülni? Ez volt minden vágyam. Amit mégis átéltem, az akkora traumát okozott, hogy évekig csak zokogtam, ha szóba került. Dr. Siklós Nóra szavait hallgatva most mégis úgy döntöttem, hogy nyíltan beszélek az én traumatikus szülésélményemről. Legyenek valós kapaszkodók azoknak, akikre most vár ez az csodás esemény és remélhetőleg – támogató környezetben .
Későn találtam meg azt az embert, akinek szívesen szültem volna gyermeket. 36 évesen hoztam világra az első fiamat. Addigra már sokat olvastam az alternatív szülésekről, az otthonszülésről, láttam Rist Lilla újságíró Nórák című dokumentumfilmjét, amiben nők meséltek a szülésélményeikről és arról, hogy mennyi fölösleges beavatkozás történik szülés közben – sokszor csak azért, mert az kényelmesebb az orvosnak, a szülést kísérő csapatnak, vagy –, hogy hamarabb „túl legyenek” a nők az egészen. Mint egy kellemetlen incidensen.
Szerencsém volt. Gyorsan, három hónap alatt teherbe estem, pedig készültem rá, hogy nem lesz egyszerű menet.
A terhességem zavartalan volt, rendszeresen jártam a szülésfelkészítő előadásra, kismamatornára, elkerültem a neten keringő rémtörténeteket az orvosom tanácsára. Így lett, hogy a 38. héten a szokásos rutin vizsgálaton azt mondta a szülész-nőgyógyászom, hogy itt még nem lesz gyerek egy hétig biztosan, ami nem is baj, mert ő nagyon fáradt, kemény napjai voltak és lesz pár nehéz szülése a következő napokban. Buzgón bólogattam. A fiam azonban nem így gondolta.
Nagyon szerettem a dokimat, aki jó humorú, nagyon tapasztalt, meddőségi klinikán is dolgozó orvos volt. Persze egész nap voltak enyhe menstruáció-szerű görcseim, de ha a doki azt mondta, hogy még van időm, akkor az biztosan úgy van – gondoltam. Este 7 körül értem haza a rendeléséről. 8-kor már biztos voltam benne, hogy rendszeresek a fájásaim, de nem akartam elsietni a kórházba indulást. Végül a nyákdugó távozása után nem sokkal, jó kedvvel, izgatottan, optimistán indultam be a férjemmel a kórházba, mert biztos voltam benne, hogy csodás szülés vár rám. 11 után, 4 perces fájásokkal indultunk, szerencsém volt, az idős, tapasztalt választott szülésznőm ügyeletes volt éppen, és már jó pár ujjnyira ki is voltam tágulva.
Kádas, saját szülőszobát kaptunk szülőfotellel, ami műtőággyá alakítható, ha szükség van rá és ahol csak ketten voltunk. Nem voltak a nagy lámpák felkapcsolva, kellemes félhomály volt a szülőszobán, amennyire csak lehetett, meghitt volt a hangulat. Csendben vajúdtam a belső folyosón, a fájásoknál a férjem masszírozta a derekamat erősen, hogy ellent tartson egy kicsit a görcsöknek. Nem sokkal éjfél után megérkezett az orvosom is, vidáman. Szülünk? – kérdezte, én pedig biztonságban éreztem magam.
Egészen gyorsan megérkeztek a tolófájások. Ne nyomjon! – utasított a szülésznő, – még nem tűnt el a méhszáj rendesen. Oké, nyögtem és próbáltam nem tolni. Ez körülbelül olyan, mintha hasmenéskor azt kérnék tőled, hogy tartsd vissza a székletedet.
Amikor végre lehetett, akkor viszont nyomtam, nyomtam, de a gyerek sehol. Újra jött a tolófájás, hát nyomtam. Semmi. És megint. Aztán megint. A doki és a szülésznő néztek egymásra, én meg nem mertem kérdezni, hogy mi van.
6-tolófájást az egyik, hatot a másik oldalon kéne elpihegni, mondta a dokim – és kiment a szülőszobából. Jééézusom! Még? Minden egyes tolófájásnál hányom kellett már a fájdalomtól és az érzéstől, hogy nem nyomhatok.
Szülés csendben, jeges rémületben
Oxigén kellett akkor már, mert a gyerek pulzusa is lassult és én is fáradtam. Amikor visszajött az orvosom, a hátam mögé ült, a kezét a hasamba nyomta, hogy amennyit egy-egy tolófájásnál lejjebb ment, az maradjon, ne menjen vissza, és én végre nyomhattam. Ahogy csak bírtam. A gyerek azonban sehol sem volt.
– Nem értem mi van… dünnyögte az idős, tapasztalt szülésznő, és egyre több aggodalom volt a szemében. „Engedje el! Engedje el anyuka a gyereket!” – kérlelt és pedig zavart voltam, hogy mit nem csinálok jól, hogy nem jön. „Hiszen én engedem!” – mondtam alig hallhatóan. Közben jeges rémület vált urrá bennem, hogy itt valami nagy gebasz van, csak senki sem akarja elmondani. Én pedig nem mertem kérdezni.
„Hozzam a vákumot?” – kérdezte egyszer csak a szülésznő a nemtudomhányadik kitolási kísérlet után, aggódva a dokimat nézve. Nem, várjunk még! – érkezett a hátam mögül lihegve a dokim válasza. A következő sikertelen nyomások után már a fogót akarta hozni a szülésznő.
Belül sikoltoztam: mi a szar van?? Segítség! Mondják már meg valaki, hogy miért nem jön ki a gyerek??? De nem mertem szólni, mert rettegtem, hogy baj van, csak nem mondják meg nekem. Teljesen kétségbeestem. Amikor jöttek a fájások összeszorított szájjal nyomtam. Néma csendben. Nem tudom, hogy meddig tartott, de sokáig. Aki szült már, azt tudja, milyen érzés másfél-két órán át megélni a mindent elsöprő tolófájásokat.
A dokim küzdött a hátam mögött, tartotta a hasamnál a gyerek fejét, hogy ne ugorjon vissza, én fekve nyomtam, ami nagyon kényelmetlen volt. De nem volt opció arra, hogy olyan pozícióba szüljek, ahogy én szeretnék. Sohasem fogom elfelejteni az érzést, amikor végül kicsusszant a szülőcsatornán a kisfiam és az őrült fájdalom azonnal megszűnt. Egy pillanat alatt elvágták. Kint volt. Ekkor derült ki, – amit nyilván az orvosom sejtett -, hogy a köldökzsinór annyira rövid volt, hogy a gyerek épp, hogy ki tudott jönni úgy, hogy nem szakadt le a méhlepény. Hatalmas volt a megkönnyebbülés.
Azt se tudta a férjem, hogy hol van, a doki kapta fel a kamerát és filmezte le az első perceket, amiért örökké hálásak leszünk neki. A kicsit a hasamra tették, majd vitték fürdetni, mérni, szerencsére ezt még a szülőszobán, majd az ügyeletes gyerekorvoshoz. Nem akartam elengedni. De nem mertem szólni. Csendben rettegtem, hogy ugyanazt a gyereket hozzák vissza, mint akit pár perce megszültem. Közben a dokim összevarrt, mert persze vágtak a szülés közben, pedig annyira szerettem volna a gátvédelmet, készültem is rá, de nem sikerült. Hittem a szülésznőnek, hogy csak így lehetett.
Persze addigra, amikor odakerülsz és azt kérdezi a szülésznő két fájás között, hogy vághat-e, már tök mindegy. Azt reméltem, hogy ettől könnyebben jön majd ki a fiam, persze, hogy beleegyeztem. Mire végzett az orvos a varrással és a méhüreg átvizsgálásával – ami kegyetlen fájdalmas volt – visszahozták a fiamat a szülőszobára. Otthagyták velünk, az újdonsült családjával. Barátkoztunk. Csönd volt, hajnalodott. Aztán a férjemet hazaküldték. Én a szülésznővel és az újszülöttel felsétáltam a gyerekágyas osztályra, de engem nem a többi frissen szült nő közé tettek, hanem a PIC-es (koraszülött intenzíves) anyukákhoz, akiknél nem volt gyerek. Csak az enyém.
Amikor felértünk, elvették a kicsit, had pihenjek. Nem tudtam. Tele voltam enegiával. A szemem annyira bevérzett, hogy nem maradt fehér rész rajta. Mindenki azért aggódott, hogy látáskárosodásom lett. Az akkor nem érdekelt.
Fél 6 volt már, feküdtem az ágyon és némán zokogtam. Akkor buggyant ki belőlem minden átélt félelmem, az elmúlt órák feszültsége. Alig tudtam abbahagyni a sírást.
A koraszülött babák anyukái a hatágyas kórtereben keltek és csöndben fejtek. 3 óránként néma csendben zúgtak a mellszívó gépek, adták le a tejet a kisbabájuknak. És sírtak. Sokat. Nem nagyon beszélgettünk. Nekem lelkiismeret-furdalásom volt, hogy ott az egészséges fiam, ők pedig csendben, magukba zárkóztak. Gyermekeik életéért aggódtak. Én pedig senkivel sem tudtam megosztani az első napok örömét, ráadásul a SARS járvány miatt látogatási tilalmat rendeltek el.
A szülés után elveszítettem a hitemet abban, hogy bármire képes vagyok. Az átélt jeges rémület érzése évekig elkísért még.
3,5 évvel később, a második szülésemre sokáig kerestem azt az orvost, aki a legalternatívabbnak számított kórházi körülmények között. Úgy tűnt, megtaláltam.
Egy orvosnő volt, akivel többször is megbeszéltük azt, hogy minél kevesebb mesterséges beavatkozást szeretnék. Ehhez képest, mivel túlhordtam a kisebbik fiamat, 40+3 napos terhesen behívatott és azt mondta, hogy nincs mese, meg kell indítani a szülést.
Ballon, burorkepesztés, oxitocin
Este 6-ra mentem másnap és ott akkor mindent megtapasztaltam, amit nem akartam. Egy kezdő szülész orvos próbálta felhelyezni a tágító ballont az ügyeletben – nagyon sokszor – nem sikerült. Végül elzavarta őt a szülésznőm – akit az orvosom javasolt – és ő tette fel. Hajnalban aztán burkot repesztett és bekötötte az oxitocint. Nem akartam. Erre azt válaszolta, hogy ezt nem utasíthatom vissza, hiszen megbeszélte meg az orvosommal. Mivel az orvos sehol sem volt, tanácstalan voltam. És csalódott. Az oxitocin bekötésével olyan elemi erővel törtek rám a szülési fájások, hogy azt éreztem, ezt nem lehet épp ésszel, erővel kibírni. Nem kértem most sem fájdalomcsillapítót és ebben a pillanatban megbántam. Nem volt ugyanis átmenet a gyengébb szülési fájdalmakból a brutál erősre.
Arra kértem két órával később, amikor már néhány perces fájásaim voltak és tudtam, hogy hamarosan megszülök, hogy legalább most szedje ki a tűt. Válaszul rámförmedt: – Csak nem gondolja, hogy itt fogunk várni egész nap? – Elhallgattam. Egyszerűen nem voltam abban az állapotban, hogy vitatkozzam. A következő fájások egyikénél szerencsére kiesett a tű, spriccelt a vér mindenfelé. Akkor már tolófájásaim voltak.
A doktornőm reggel fél 8-ra jött be, kedélyesen beköszönt és szólt, hogy akkor ő még elmenne egy értekezletre. Nem igazán tudtam erre mit mondani, hiszen már 2 perces fájásaim voltak.
A szülés egyfajta befelé fordulás, amikor a csak a testedre, a fájdalomra, a hullámokra figyelsz. Nem voltam abban az állapotban, hogy megkérdezzem: értekezlet helyett esetleg nem maradna velem?
Ami jó volt, hogy itt legalább teljesen szabad pozícióban vajúdhattam és amikor éreztem, hogy beékelődött a gyerek feje a szülőcsatornába és tényleg mindjárt kint is van, mivel addig senki ránk sem nyitotta az ajtót, a férjem rohant ki és kiabált a folyosón, hogy hol a szülésznő? Akkor berohant és hívta az orvosmat. Onnantól felgyorsultak az események.
Szabadon itt sem választhattam szülési pózt, de az orvosnő innentől nagyon támogató volt. Itt is volt gátmetszés – két fájás között „észre se fogod venni” – akkor már mindegy volt. A második fiam szupergyorsan megérkezett, a hajnali burokrepesztéstől számítva négy óra alatt. Kétszer volt a nyakára tekeredve a köldökzsinór. Ez az, amit nem lehetett látni előre.
Szomorú csak azért voltam, mert tudtam, hogy soha többé nem fogok szülni. 40 éves voltam ekkor. Tudtam, hogy elvették tőlem azt a szülés élményt, amire egész életemben vágytam és amire olyan sokáig készültem.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
