Nem illik erről beszélni, pedig egyre nagyobb probléma: az idősgondozás Magyarországon. Még inkább a szeretett, demenssé váló szüleink elhelyezése. Az utolsó évek méltó megélése. Egy helyzet, amit gyorsan kell megoldani és amikor az ember belekerül, szinte arcbavág amit tapasztalsz. A kétségbeesett kutatás egy normális, emberi hely után, a kapcsolatok keresése, hogy bejuttasd azt, aki mindennél fontosabb. A várólisták, a versenyfutás az idővel.
Nem akart gyerek vagyok.
Szerintem ha egy gyermek így születik meg, ne várja, hogy harmonikus, békés kapcsolata lesz a szüleivel és azt se várja, hogy az életbe gyönyörűen beilleszkedik majd.
Szüleim pár év próbálkozás után rájöttek arra, hogy az lesz a legjobb mindhármunknak, ha a nagymamám nevel tovább és mindenki éli a saját életét. Több évtized kellett ahhoz, hogy megértsem, valójában „kimaxolták” a tőlük telhetőt és erejükhöz mérten, érzelmileg ennél többre nem voltak képesek.
Anyám 65 évesen, két infarktus után elment, apu viszont három házasság után a negyedik kapcsolatát élte. Ma már tudom, hogy társfüggő volt, így nem csoda, hogy képtelenségnek tűnt számára megbirkózni az egyedülléttel.
Valójában nem az a szándékom, hogy elítéljem őket, hanem az, hogy elmeséljem a kálváriámat.
Apuval amolyan se veled, se nélküled kapcsolatom volt, keveset találkoztunk, mégis furcsamód szoros szeretettel kötődtünk egymáshoz.
Jó nevű operatőrként dolgozott, ennek minden előnyével, kiélvezte az életet, a munkájában maximalista volt. Sosem látszott rajta a kor, 15 évet lazán letagadhatott, és a habitusa is ezt tükrözte.
Néhány éve észrevettem, hogy sosem tudja, milyen nap van, mindent az élettársa tart fejben, bár apu ekkor még aktív, alkotó életet élt. Aztán egyszer csak 74 évesen megtapasztalta a mellőzöttséget, elmaradtak a munkák, egyre ritkábban hívták, végül ott állt temérdek szabadidővel, amivel nem tudott mit kezdeni. Művész ember volt, akit az tett boldoggá, ha egy színésznőt, jelenetet gyönyörűen bevilágít, megfotografál. Eleinte haragudott a világra, puffogott és folyton nosztalgiázott. Akkor még mindig nem tűnt annyira fel, hogy nagy a baj. Lelkesen hallgattuk a sztorikat, a családi történeteket, de nem akartunk foglalkozni azzal, hogy lépten-nyomon elfelejt mindent. Egyszer szembesítettem vele, mire megmagyarázta, hogy az ő agya végrehajtotta jelenetenként a rendező utasításait, amit aztán gyorsan törölnie kellett, hogy helyet kapjon a következő, hát ne csodálkozzam. Hihetően hangzott.
Az ítélet: demencia
Azért csak nyugtalanított ez az állapot, és idővel megkértem egy ismerősömet, vegye fel egy kivizsgálásra aput az általa vezetett pszichiátriára, állapítsa meg, mekkora a baj. A jóval korábban leegyeztetett időpontot megelőző este apu élettársa stroke-ot kapott… Esély sem volt arra, hogy a továbbiakban is gondját viselje.
Ha én előre sejtem, hogy akkor látom utoljára aput méltósága teljében, viccesen, délcegen, pajkosan, soha sem viszem be, inkább…. És valójában, nem tudom, mi lett volna inkább… Magát már nem tudta ellátni, a pszichiátrián pedig benyugtatózták, kikötötték egy kerekes székhez, pelenkázták, hogy minél kevesebb gond legyen vele az osztályon. Néha megismert, néha nem, de enni öröm volt látni. Az az élvezet megmaradt neki. Minden nap sírva vezettem haza, kerestem az emlékeimben APU-t.
Aztán közölték, hogy kiadják… Nem érdekelte őket, hogy nem tudom magamhoz venni, a saját lakásába nem vihetem vissza, mert ön és közveszélyes, egy volt a fontos, szabaduljanak a tehertől.
Keresés egy méltó idősotthon után
Keservesen kapkodtam, elkezdtem neki otthont keresni. A válasz mindenhol ugyanaz volt: 3 millió forint kézpénz és havi 2-300.000 ezer forint ellátási díj és persze várólista van, ami azt jelenti, várunk egy sorstárs halálára… Elmentem jó néhány otthonba, de a bűz, az ember és vizelet szag mindenhol ugyanolyan volt. Üres tekintetek, magukról nem tudó valahai emberek ültek egymásról tudomást nem véve székekben, tolókocsikban. Máig nem tudok egy-két arcot kitörölni. Nem akartam aput ilyen helyre betenni és valójában nem tudom, hogy miben, de bíztam. Kár volt. Utólag már tudom, erre nincs megoldás, legalábbis a mi lehetőségeink ezt nem tették kivitelezhetővé.
Végül a kórházban szóltak, hogy valahol megüresedett egy hely. Azonnal lerohantam vidékre megnézni, beszéltem az igazgatónővel, aki emberségből jelesre vizsgázott és nagyon őszintén elmondta, mindenhol ugyanazt fogom tapasztalni, nincs kivétel, sőt, de furcsamód itt az alkalmazottak családjukként kezelik a bent lakókat. És tényleg így volt. Türelemmel, szeretettel foglalkoztak a magatehetetlen emberekkel, meghagyva azt a kicsi kis méltóságukat, ami még megmaradt. Sokukat itt felejtett az igazi családja, már csak teher volt a gépezetben.
És apu bekerült….
Látogattam, amíg tudtam, rendszeresen vittem neki a finomságokat, aminek úgy örült, mint egy gyerek. Egymás kezét fogva ültünk, összebújva, élveztük a lopott pillanatokat.
Aztán bejött a látogatási tilalom és én többet nem láttam…. 3 hónap elég volt neki ebből a „kalandból”. Úgy döntött, nem kér belőle.
Nincs olyan nap, hogy ne köszönném meg a döntését, mintha az évek rossz apaságát azzal próbálta volna kompenzálni, hogy nem engedi meg nekem, hogy ezt a méltatlan állapotot sokáig megéljem. Törlesztett, de mindketten súlyos árat fizettünk ezért a „kapcsolatért”.
Nincs menekvés a lelkiismeretfurdalásból, hogy mi lett volna ha, mert nem volt ha, azonnal kellett cselekedni. Megtapasztaltam, hogy a kiszolgáltatottság mindent felülír.
Próbálok azóta nem félni az öregedéstől, mert apu halála után mindenhol csak idős embereket láttam. El kellett telnie bő egy évnek, hogy észrevegyem a csecsemőket és a gyerekeket az utcán, de ma már hatalmas, cinkos mosollyal nevetjük ki a körülöttünk lévő világot. Győztünk Apu!
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
