Milyen módon lehet gyermekbarátabbá tenni az újszülött intenzív osztályokat? Miért nem mindegy, hogy mekkora a zaj, mennyi időt tudnak eltölteni, például kenguruzhatnak-e a szülők az idő előtt született babájukkal? Miért fontos, hogy minél humánusabb legyen az a sok vizsgálat, tűszúrás, amit a tenyérnyi koraszülötteknek el kell viselniük? A szülők szerepének fontosságáról Nagy Lívia, a Melletted a helyem Egyesület alelnökének írt a Női váltónak.
Négy gyermekes anya lévén 4 különböző módon, érzésekkel és tapasztalatokkal váltam anyává. Ebből három alkalommal, amikor időben, egészségesen megszületettek a lányaim, előbb-utóbb éreztem, hogy elég jó anyjuk vagyok, hogy egymást megerősítve és válasz készen nevelem őket napról napra.
De kisfiam korai érkezését követően, napi kétszer 20 perces látogatási idővel sok mindennek éreztem magam, csak elég jó anyának nem. Sőt, ha őszinte vagyok: a bűntudat, önmarcangolás mellett csak azt éreztem, hogy a fiamnak miattam vannak fájdalmai, miattam szorul lélegeztetésre, miattam kellett többször újraéleszteni.
Egy 890 grammos, a várandósság 27. hetében született babához kötődni, a nap minden pillanatában attól rettegve, hogy bármikor meghalhat, szinte lehetetlen.
Talán akkor lett volna erre esélyünk, ha mindig vele lehettem volna, ha naponta legalább egyszer kenguruzhattam volna vele, ha nem a telefonból tudom meg, hogy már egyedül lélegzik, nincs szüksége lélegeztetésre.
Ha kaptam volna időt a „semmittevésre”, ha csak ülhetek egy széken egész nap az inkubátor mellett és nézhetem, szagolgatom, érinthetem és mesélhetek neki.
Az érintés és illatok, a fizikai közelség által válik egyre kompetensebbé a szülő az intenzív osztályon, és ezek által egyre magabiztosabb lesz és akár meg is tudja nyugtatni a gyermekét. Egyre több dolgot vesz észre a szülő, sokszor már a monitorok jelzése előtt, jóval hamarabb, mint a nővérek vagy az orvosok.
Ideális esetben mindenki végzi a munkáját, a nővérek, az orvosok a szükséges beavatkozásokat, a szülők pedig szülők: gyermekük figyelése, jelzéseinek értelmezése a dolguk. Így válnak egyre kompetensebbekké, bátrabbakká,
megtanulják, hogy a jelenlétükkel, illatukkal, érintésükkel, hangjukkal csillapítható a beavatkozások által okozott fájdalom és egyre biztosabban látják el azokat a feladatokat, amelyekhez nem kell szakképzett személyzet: pelenkázás, súlymérés, fürdetés, öltöztetés, etetés.
Az elkülönítés fájdalmat okoz
A PIC (perinatális intenzív centrum) a kórházi ellátás azon területe, amelyet szinte senki nem ismer és soha nem is szeretné megismerni.
Ez az a hely, ahol apró életeket mentenek meg, de emellett kettős stresszt is jelent az újszülött számára. Szeparációt és fájdalmat.
És erre szinte mindenki automatikusan azt reagálja, hiszen ez normális, a cél a gyermek életben maradása. Biztos, hogy jogilag, etikailag és orvosilag igaz ez az automatikus válasz? A mai tudásunk és bizonyítékok alapján egyértelműen nem szabadna, hogy így legyen.
A fájdalom minél többször ismétlődik, egyre erősebb fájdalomérzetet okoz, amelynek tartós fennállása idegrendszeri károsodáshoz vezethet. Ma már tudjuk, hogy a szeparáció nemcsak stresszt, de fizikai fájdalmat okoz nemcsak az édesanyánál, de gyermekénél is. Nem én vagyok az egyetlen olyan édesanya, aki évekkel a koraszülést követően azt tapasztalja, hogy a gyermekének nagyon magas a fájdalomtűrő képessége, illetve csak akkor jelez és kér segítséget, amikor a fájdalmat már nem tudja elviselni.
Ideális esetben 40 várandóssági hét áll a párok rendelkezésére, hogy „érett” szülővé váljanak és érett újszülött babájuk szülessen. A ráhangolódás, egymás megismerése kulcsfontosságú a kötődés kialakulásához.
Az újszülött képes rá, hogy választ csaljon ki szüleiből, a szülő pedig képes arra, hogy válaszkészen cselekedjen gyermeke kérésének, igényeinek megfelelően. A szülői viselkedésben az „elengedés” folyamata beépül a mindennapokba, hiszen előbb-utóbb a baba saját ágyában alszik, majd közösségi életet kezd élni, közben növekszik, iskolába jár, akár külföldön tanul tovább majd, családot alapít.
A szülőknek és a gyermeknek folyamatosan ideje és lehetősége van megismerni egymást, megbízni a másikban.
Egy koraszülött baba esetében ez az elengedési folyamat sokkal korábban és traumatikusabban jön létre, nincs elég idejük felkészülni a szülővé válásra, a gyermekük érkezésére, semmi nem úgy és nem olyan körülmények között történik, amelyet megálmodtak a várandósság során.
Gyermekük élete vadidegen emberek kezébe kerül, elveszítve minden kontrollt a baba ellátásában vagy akár a mindennapok alakulásában. Ebben az esetben nem csak a baba koraszülött, hanem a szülei is.
Mit tehet a szülő perinatális intenzív centrumban
A legtöbb osztályon a baba inkubátorban tölti a mindennapokat, szüleitől elkülönítve. Az érintés sokszor negatív, fájdalmas számára, pusztán a napi ellátás része.
Sajnos a pozitív érintés, amely a szeretetet, törődést jelentené és csak a szülők tudnák megadni neki, minimális.
Az ellátó személyzet „csak” a feladatát teljesíti, életben tartja a babát, de a baba és a szülők között a bizalom, egymás megismerése sérül, várat magára.
Ezek a csecsemők nagyon sok időt töltenek egyedül, magukban, percekre-órákra magukra vannak hagyva. A baba ezt érzi és válaszra várva, sírással jelzi magányát. Amikor a koraszülött baba sír, az agy stresszhormonokat, például kortizolt szabadít fel, amelyek növelik a pulzust, a vérnyomást és felgyorsítják a légzést. A gyermek pulzusszáma és vérnyomása emelkedik, de közben csökken a vér oxigéntelítettsége, ami növeli az agyvérzés kockázatát. Emellett a stressz szomatosztatin hormont szabadít fel, amely gátolja a növekedési hormon működését, és nehezíti a gyomorban a táplálék felszívódását.
Minél tovább áll fenn a stresszes állapot, a baba „hospitalizálódik”, hozzászokik, hogy sírására, jelzéseire nem reagálnak és ugyan abbahagyja a sírást, de súlyos adaptálódási, idegrendszeri, magatartási problémák okozója lehet a szeparáció.
Az újszülöttet nem szabad szeparálni az édesanyjától, édesapjától, a baba testi, értelmi és érzelmi jóléte érdekében. Ez az az állapot, amelyet meg kell előzni, és amiért a szülő NEM látogató a koraszülött intenzív osztályokon.
Az anyukák, apukák kezdetben félnek megérinteni a gyermeküket, nem is tudják, hogyan kellene hozzáérni ahhoz az apró babához. Fontos lenne a személyzet részéről, hogy
már az első napon megtanítsák a szülőket arra kézmozdulatra, amellyel a baba nagyon gyorsan megtanulja, hogy anya-apa megérkezett, itt van velem és szeret engem.
Amikor engedélyezik a szülők 24 órás jelenlétét a PIC-en, az azt jelenti, hogy a szülő bármikor jelen lehet gyermeke mellett. De mit csinálnak a szülők ez alatt az idő alatt? Pontosan ugyanazt, amit egy érett újszülöttel tennének otthon. Figyelik, nézik a rezdüléseit, megtanulják a vonásaikat, a jelzéseiket. Így válnak kompetens, válaszkész szülőkké.
Ez az egyik legfőbb küldetése a Melletted a helyem Egyesületnek.
