Ubuntu – egy filozófia, egy életérzés, egy erő, ami nem enged lezuhanni. Sorsközösség, figyelem és támogatás, sokminden abból, amire egy bántalmazottnak szüksége van a talpraálláshoz. Takács Hajnal most elmeséli, miről is van szó pontosan és miért olyan fontos, hogy „ubuntu”– szemüvegen át lássuk a világot.
Nem láttam még egyetlen áldozatot sem talpra állni támogató közeg nélkül. Én sem lettem volna képes rá, ha nem keresem a saját válaszaimat és eközben nem botlok bele az Újrakezdés zárt csoportjába. Ott találkoztam először sorstársakkal, és ott döbbentem rá, hogy ami velem történt, nem kirívó eset. Ott szembesültem először mások történetei által, hogy az erőszaknak olyan forgatókönyve van, ahol csak az eszközök, helyszínek és nevek változnak, de a jellemzők és mozgatórugók ugyanazok. Akkoriban (2013-ban) még nagyobb tabu volt a bántalmazás témaköre, szűkebb kör foglalkozott vele, még kevesebben értették, és akkor még elképzelhetetlen volt egy #metoo mozgalom is. Az áldozatok még nem mertek beszélni, csak egymás között, csak bajtársaikkal. Én ott tapasztaltam meg először az ubuntu megtartó erejét.
Mi az ubuntu?
Az anekdota szerint egyszer egy antropológus játékra hívta egy afrikai törzs gyerekeit. Letett egy kosárnyi gyümölcsöt a közeli fához, és azt mondta nekik, hogy aki először odaér, azé lesz az egész.
A civilizációból odaszakadt „primitív” népeket megfigyelni kívánó tudós megadta a jelet az indulásra, és várta a nagy versenyfutást. Megdöbbenésére a gyerekek egymásra néztek, majd megfogták egymás kezét és egyszerre futottak oda. Ezután körbeülték a kosarat és vidáman együtt ették meg a gyümölcsöket. Az antropológus nem tudta mire vélni a történteket, és megkérdezte őket, hogy miért futottak együtt, amikor egy valaki lehetett volna a nyertes, és minden gyümölcs az ő díja lett volna. Ekkor az egyik gyerek így szólt:
„Ubuntu. Hogyan lehetne egyikünk is boldog, ha a többi szomorú?”
Sokszor jut eszembe ez a történet, amikor civilizációt és primitívséget emlegetnek, de még többször akkor, amikor valaki azt mondja, hogy az erőszak magánügy. Nem az, és soha nem is volt az. Hiszen hogyan élhetne bárki is vidáman, amikor valaki szenved?
Az értő és érzékeny közösség megtartó ereje
Az áldozatsegítésnél – és általában a segítő szakmákban – alapvetés az együttérző figyelem. Kellő érzékenység és ismeret nélkül a kívülálló nehezen érti meg az áldozat viselkedését, traumára adott válaszait. A sorstársak viszont együttérzők, hiszen ugyanabból a lövészárokból jöttek, hasonló dolgokat éltek át, hasonló fájdalmakat cipelnek. Ők mind ugyanabban a háborúban voltak, ugyanazt a gránátsokkot szenvedték el.
Egy harctéri neurózist megélt vietnami veterán fogalmazott így: „Gránátsokk. Hány rövid bombázás késleltetett emléke kísérthetett a túlélők elméjében, akik közül sokan csak egymásra néztek és nevettek, míg a pokol minden erejével azon volt, hogy elpusztítsa őket! …”
Sok hasonlóság van a veteránok és az egykori bántalmazottak trauma feldolgozásában. A harctérről visszatért katonák ugyanúgy nehezen tudtak visszailleszkedni a társadalomba, ugyanúgy nem tudtak beszélni arról, amit átéltek, akárcsak a bántalmazás áldozatai.
A bántalmazottak ubuntu közösségében olyan kölcsönös támogatás van, hogy nem kell magyarázkodni arról, ki hogyan érzi magát. Tudják. Mindenki tudja. Mindenki ismeri a nehézségeket, azt a világot, amit csak az ismer igazán, aki járt már ott. Az önsegítő csoportok különös ereje pedig abban a kölcsönös segítségnyújtásban rejlik, ami félre tudja tenni a saját fájdalmat azért, hogy a másikat támogassa. Pont úgy, mint a csatából megtérő sérült és sebzett katonák: egyikük sem hagyja cserben a másikat. Tapasztalatokat osztanak meg, felismerik a másikban a saját fájdalmukat és érzéseiket, és pontosan tudják: azért vagyok, mert ti vagytok. Mert megtartotok.
Megérezni és megérteni
A vietnámi veterántól idézett gondolat így folytatódik: „… Számukra nem az volt a poklok pokla, hanem a most, a jelen. A jelen, s benne a fojtogató rémálmok verejtéke, a végtagok bénultsága, a kificamodott mondatok dadogása. És, ami a legrosszabb: ugyanazon képességek leépülése, amelyek a háború idején olyan nagylelkűvé, önzetlenné és panasztalanná tették őket – ez volt a gránátsokk elmondhatatlan tragédiája…”
Az áldozat beszámolóját többek között azért is nehéz befogadni, mert a panasztalanságot felváltja a történetének kimondása. A kívülállók nem értik, hogyan lehetséges, hogy „hirtelen” kiszakad valakiből egy nehéz sors, olyan történetek, amelyeket hallgatni is borzalom. Ráadásul a traumás emlékezet töredékes, így előfordulhat, hogy a hallgatók nem tudják összerakni az összefüggéseket és a logikai láncolatot. Ilyenkor nagy hiba azt gondolni, hogy az áldozat túloz, vagy hazudik.
Nem hazudik, és nem túloz – sőt, az esetek többségében egy ideig nem is tudja elmondani elég érzékletesen, hogy mit élt át. Amikor már pontosabban tud beszélni róla, akkor már jó eséllyel a gyógyulás útján van. Ezért sem szabad soha megkérdőjelezni egyetlen erőszakáldozat beszámolóját sem. Amit viszont kötelező tenni: együttérző osztatlan figyelemmel hallgatni és megtartani. Bármilyen nehéz hallgatni, átélni biztosan nehezebb volt. Érezzük magunkat megtisztelve, ha egy áldozat bizalmába fogad, és becsüljük meg ezt úgy, hogy figyelembe vesszük: talán mi vagyunk az egyetlen szalmaszála, amibe kapaszkodni tud.
Ha kellően érzékenyek vagyunk a bántalmazás embertelenségére, akkor óhatatlanul is keresni fogjuk a válaszokat, és jó esetben a megfelelő tudás birtokában már érteni is fogjuk, hogy mi történik vele, és így tudjuk majd jól támogatni.
Bárki lehet áldozat, de az „ubuntu” megtartja
Mivel az erőszak az erőszaktevő döntése és felelőssége, ezért vajmi kevés hatásunk van rá. Kollektív felelősség tehát az erőszak megfékezése.
Ahogy Bessel Van Der Kolk fogalmaz A test mindent számontart című könyvében:
„A kollektív traumából való felépülés kapcsán a legmélyrehatóbb élményem az volt, amikor szemtanúja lehettem, hogyan működik a Dél-afrikai Igazságtételi és Békéltető Bizottság, amely az afrikai xhosa nyelvből származó „ubuntu” központi vezérelvén alapul. Az ubuntu kifejezés azt jelenti, hogy „osztozni másokkal abban, amid van”, olyan értelemben, hogy „az emberségem elválaszthatatlanul összefonódik a tiéddel”. Az ubuntu elismeri, hogy a valódi gyógyulás nem következhet be anélkül, hogy felismernénk közös emberségünket és közös sorsunkat.”
Az egykori bántalmazottak többsége már tudja ezt az igazságot, de nem kell bántalmazást átélnünk ahhoz, hogy az ubuntu bölcsességét magunkba fogadjuk. Az emberségünk elválaszthatatlanul összefonódik; rajtunk áll, hogy ennek az igazságnak az életet támogató részét, vagy pedig a közönyt választjuk.
Fotó: Freepik.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
