Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar az utamba sodródik egy olyan pasi, akinek majdnem pont olyanok a paraméterei, amiket elképzeltem magamnak. Vagyis inkább eldöntöttem, hogy nekem ezek a feltételek kellenek, ha férfiról van szó. Paraméterek, feltételek. Igen. Magamat védve én már csak így gondolok egy jövendő kapcsolatra.
Hoffmann Alojzia írása
Fél évvel egy nárcisztikustól való válás után még mindig romokban, a lelki pusztulatban tengődök. Elvesztett család, otthon, munkahely. Próbálom újra felépíteni magam, mert mindenki ezt szajkózza a környezetemben. Néha, néha, amikor akad egy jobb nap az életemben, akkor végig tudom gondolni, hogy mit is szeretnék.
Csaknem ötven évesen már pontosan tudom, mire vágyom, mi kell nekem a férfitól. Prózai dolgok: legyen kivel utazni, legyen, aki felfújja a kocsim kerekeit, megjavítja helyettem a vízcsapot és jelenlétével megkíméljen a szánakozó pillantásoktól.
Nem kell, hogy jó pasi legyen. Sőt! Már nem akarok azon rettegni, hogy valami bögyös titkárnő leüti a kezemről, mert számára is vonzó. Nem vágyom fiatal húsra sem. Legyen idős. Na jó idősebb, aki mellett én fiatalnak érezhetem magam.
Már nem akarom kezem-lábam törni azért, hogy egy fiatal pasival felvegyem a versenyt, és görcsöljek azon, nehogy az anyjának nézzenek.
Persze azt is tudom, mi az, ami tutira nem kell. És ez a szerelem! Tök komolyan gondolom. Az életemben soha nem sült el jól semmi, ami szerelemből indult. Egyszer majdnem azt hittem, küzdöttem is érte 15 évig. Mégis a porig alázás és a teljes reményvesztettség lett a jutalma. Szóval, szerelem az nem kell!
De nézzük tovább a szükséges paramétereket. Ne legyen senkinek a férje. Megfogadtam, én soha nem fogom azt megtenni egyetlen nővel sem, amit velem megcsinált egy számító ribanc. Tudom, manapság nem így működnek a dolgok, hiszen mindenki csak elveszi, amit akar. De én nem fogom!
Miközben az utamba sodródott ez a majdnem pont jó pasi, rájöttem, hogy van még egy paraméter, ami iszonyúan fontos. A gyerek. A gyerek egy ilyen helyzetben csak probléma. Illetve a más gyereke a probléma. Tehát, a kiszemeltnek ne legyen gyereke! Lehet rajta megbotránkozni, de ez már engem réges-rég nem érdekel.
Lehet álszenteskedni, de akkor is így van! Látom, hogy az egy szem, imádott kislányom hogyan viszonyul az új „testvéreihez”, és számító anyjukhoz. Az a tiszta ügy, ha nincs gyerek és kész!
Szinte el sem akartam hinni, hogy létezik ilyen férfi, és valami különös csoda folytán pont a közelembe is kerül. Már ekkor gyanús lehetett volna a dolog, hiszen régen megtanultam, csodák mindig másokkal történnek és nem velem.
Sebaj, naiv voltam egész életemben, miért pont most változott volna meg. A paraméterei szerint majdnem tökéletes pasi közelségén felbuzdulva, kidolgoztam magamban egy taktikát, hogy fogom megkörnyékezni. Csak nagyon, nagyon óvatosan, hisz a visszautasítás most egy garantált újabb depresszióval lett volna egyenlő. Apró pici gesztusok, ez volt a tuti taktika. Ha veszi a lapot, oké. Ha nem, akkor pedig nem is érdekel.
A pasi egy munkatárs, amolyan főnök-féle. Kellően magas, nem kövér, nem kopasz, tök jó hangja van és bár jóképűnek nem mondanám, azért úgy elmegy. Családja nincs, illetve van egy élettársa és ezért a „majdnem”. De ez még elmegy, próbáltam rugalmas lenni. Az érzelem nélküli szexet pedig eleget gyakoroltam a volt férjem mellett, talán ez is menni fog. Szikra, vonzalom, kémia semmi, de hát a paraméterek…
Kicsit pozitívabb napjaimat élve, rászántam magam a taktika bevetésére.
Azzal persze nem számoltam, hogy én egy alapból lotyogós, pörgős, viccelődős, túlságosan nyitott, lehengerlő és őszinte személyiség vagyok. Gondolhattam volna, hogy ilyen habitussal az apró jelzéseknek esélyük sincs. Ami történt, azt azonban álmomban sem gondoltam volna.
Szép, nagy, modern konyha és ebédlő van az új munkahelyemen. Rendes cég, rendes dolgozókkal. Mindenki fegyelmezetten, kissé robotként teszi a dolgát, némileg rideg a légkör, de azért annyira nem elviselhetetlen. Itt nem ugratják egymást a kollégák, mindenkinek rend van az asztalán, szépen beszélnek egymással, nincs lazaság és nincs poénkodás. Ez itt a munkáról szól.
Természetesen, itt olyan sincs, hogy valaki bekap egy-egy falatot az íróasztal mellett, netán még az ebédjét is ott fogyasztja el. Itt kérem, mindenki szépen kibattyog az ebédlőbe és ott ebédel. Ami egyébként így is van rendjén.
Egyik ilyen ebéd alkalmával, véletlenül egy időben ültünk le a majdnem tökéletessel. Ekkor azért már túl voltunk pár udvarias, rövidke társalgáson, beszélgettünk egy-két szót. Sikerült a távolságtartását egy kicsit feloldanom, szóval naivan azt gondoltam, mehet a taktika.
Az asztalnál ülve, látom ám, óriási adag kaja van előtte, erre én, a cserfes, sajátos humoros, nagypofájú új kolléga, megjegyeztem, ha ezt mind betolja, minimum egy órás kajakómával kell számolnia.
Ez óriási hiba volt! Isten látja lelkem, ezt én őszintén apró és ártatlan beszólásnak szántam, amire előző munkahelyem biztos jött volna valami frappáns replika. Óriásit tévedtem.
A jóval kreatívabb és lazább korábbi munkahelyemen, ez egy alap beszólás lett volna, amin mindenki csak röhög egyet és ugyanúgy megkaptam volna rá a csattanós választ. Ez is a jó hangulat része volt intelligensen, jó humorral kezeltük az ilyet, része volt csapatunk mindennapjainak és ettől volt annyira jó.
Kérdezhetitek, ha ott ennyire jó volt, akkor miért jöttem el onnan, miért kellett az új munkahely? Az előző ugyanis a volt férjem cége. De én ott nem főnök feleségként, hanem normális kollégaként dolgoztam. A munkatársaim, szerettek, és én is szerettem őket. A munkát is, az embereket is, a környezetet is. Nem nagyasszonyként, hanem barátként voltam jelen az ottani csapatban. Ugye, nem kell magyaráznom, hogy miután a volt férjemet behálózta a bögyös titkárnő, és engem kidobott miatta, el kellett válnom drága kollégáimtól is.
A szellemiségük azonban élénken élt bennem tovább. És ezen a délelőttön, ki is bukott belőlem. Igen ám, de az új cégnél ilyet nem szokás. Erre nem rájöttem! Közölték velem, szó szerint így. Méghozzá a majdnem tökéletes paraméteres személyesen. Higgyétek el, nagyon jó vagyok kommunikációban, de erre teljesen elállt a szavam. Azt hittem, rosszul hallok.
Kiderült, hogy „álmaim” pasija, a kis ártatlan megjegyzésemen vérig sértődött és nem értette, hogy miért mondok én ilyet. Értsd, hogy merészelek én, az új kis senki, beszólni neki, a főnöknek, ráadásul ilyen durvát.
Nem érti? Hát tényleg ennyire hülye? Ez volt az első gondolatom, de ekkor a vészlezáró már működött a nyelvemben és valamit hebegve, habogva, porig alázottan – ismét – elkullogtam.
Két napig rágtam magam rajta, hogy lehettem ennyire ostoba. Pedig ezek szerintem, tényleg csak aprócska jelzések és a megjegyzésemet is inkább figyelmességnek szántam. Az emberek azonban mások, tulajdonképpen senki nem kényszeríthető arra, hogy vegye a szerencsétlen jelzéseimet.
Miért gondoltam, hogy ez működni fog? Hiszen, már régen megtanultam, a csodák másokkal történnek. Próbáltam megerőszakolni magam azzal hogy kizárólag a paraméterekre koncentráljak, de ezt is bebuktam. Nem megy.
Az egyébként is labilis lelkivilágom most újra romokban. Amúgy is csak épp pár centit másztam kifelé a gödör aljából, de most újra ott csücsülök. Egy átbőgött, és végigpiált szombat után úgy döntöttem, elnapolom ezt a pasi kérdést.
Legfeljebb a lányommal megyek nyaralni újra (amúgy is szuper volt), a szerelni valót meg majd csak elvégzi előbb utóbb egy szakember, vagy én. Tankolni, kereket pumpálni és képet felfúrni már úgyis tudok.
Ezentúl a munkahelyemen is befogom a számat, vége a kedves megjegyzéseknek, senki nem láthat a lelkembe, és távolságtartást én is kénytelen leszek én is bevezetni. A pasi kérdést meg majd néhány hónap múlva újra megvizsgálom. Addig marad a lányom, és a … Na, ezt még ki kell találnom, mert kedvem jelenleg semmihez sincs.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
