Bartos Enikő nem hitt a Covidban. Persze, tudta, hogy bárki elkaphatja, de az otthonául szolgáló aprócska faluból nézve szinte lehetetlennek tűnt, hogy ő maga is megbetegedjen. Mégis megtörtént a baj. Látott maga mellett embereket meghalni, és nővéreket szenvedni, akik előtte őt is ápolták. Mire kiengedték a kórházból, megőszült, kihullott a haja és fogyott 12 kilót. A koronavírus tényleg megváltoztatta az életét. Most elmondja, hogyan.
Kis faluban lakom, alig 2 000 főt számlál. Az iskolát bezárták, az online oktatás biztonságában, a falu majdnem néptelen utcáin is csak végszükségben jártam, mindig maszkot viselve, így nem gondoltam, hogy a vírus ránk veszélyes lehet.
Maja lányom lázas volt az iskola utolsó hetében. Egész héten magas láza volt, de én is, az orvos is kizárta a COVID lehetőségét, elvégre nem találkoztunk senkivel, aki hordozhatta volna. Meggyógyult, aztán átálltunk az online életre, és csak élelmiszerért jártunk ki a házból. Arra gondoltam, jó, hogy ebben a faluban élünk, annak is a szélén, nem messze tőlünk a kukoricatábla, ide nem jár a vírus, itt biztonságban vagyunk.
Hallottuk, hogy két utcával odébb van valaki karanténban, de nem aggódtunk, gondoltuk, biztonsági intézkedés.
És húsvét előtt, nagypénteken lettem beteg. Szombaton az édesanyámat elvitte a mentő, epegyulladása volt. Nem tesztelték, csak később tudtuk meg, ő is koronavírusos volt. Nekem magas lázam lett, már nehezen keltem fel az ágyból. Vasárnapra nem éreztem ízeket és szagokat. Étvágytalan lettem. A húsvéti sütemények, a sonka ottmaradt a hűtőben. Maja ápolt engem, ő is alig evett.
Húsvét után, kedden felhívtam a doktornőt. Lázasan nem lehetett a rendelőbe menni. Tudta, hogy nem járok emberek közé, kizárta a COVID-19 lehetőségét. Azt mondta, szedjek antibiotikumot, lázcsillapítót. A hét telt, a lázam már reggelre sem ment 39 fok alá.
Erőtlen voltam, lihegtem, ha megfordultam az ágyban. Úgy gondoltam, a láztól. Maja teát főzött, én pedig automatikusan ittam, mert azt tanultam, magas láz esetén sok folyadékot kell inni. Pénteken anyám felhívott a kórházból. Amikor meghallotta a hangomat, sírni kezdett, és sürgetett, hogy hívjak mentőt. Akkor jöttem rá, hogy nincs elég levegőm ahhoz, hogy beszéljek. A vírus sunyi módon támadott, laposkúszásban. A lázon kívül semmilyen tünetem nem volt. Nem köhögtem, nem fájt a torkom, nem folyt az orrom. A mentők diszpécsere hangom hallatán a címet kérte először. Belelihegtem a telefonba. Nagyon gyorsan jöttek.
Olyan volt, mintha nem velem történne. Nem hittem, hogy veszélyben vagyok. A mentősök oxigénmaszkot tettek rám, a lányommal kiabáltak, hogy segítsen összepakolni a holmimat. Szólni akartam, hogy ne kiabáljanak vele, de nem volt levegőm.
A mentőautóban fáztam. Próbáltak minél több friss oxigént juttatni hozzám az ablakon át is.
A sürgősségin nem értettem, mit jelent a szaturáció, csak azt tudtam, hogy az ujjamra csíptetett műszer az orvosok számára valami nagyon rémisztőt mutat. Oxigénmaszkban vittek a CT-re. Hallottam, hogy az orvos azt mondja, minden lebenyen 6-7 cm-es gennyes tályog van. Nincs is mivel lélegezzek.
Fura volt, mintha nem rólam beszélne. Nem hittem a COVID-ban. Tudtam, hogy nagy a baj, de nem hittem, hogy pont engem talált meg a koronavírus.
Akkor sem, mikor éjjel háromkor az elkülönítő kis szobájában rámnyitottak, és összekapkodták a holmimat. – Pozitív a tesztje – mondták. – Felvisszük a fertőző osztályra.
Amikor rámcsukódott az a dupla zsilipkapu, rádöbbentem, nem álom, nem képzelődés, ez a valóság. Többé nem én irányítok, nem mehetek haza a lányomhoz, beteg vagyok, a rém, amiben nem hittem, előjött az ágyam alól, és elragadott.
Láttam meghalni embereket, és láttam kiabálva, kétségbeesetten szenvedőket. Láttam olyanokat, akik, mint én, csöndben reménykedtek.
Nem ismertem az orvosaim és az ápolóim arcát. Védőruhákat láttam, plexi arcvédőket, maszkokat. Azon túl végtelen türelmet, kedvességet, segíteni akarást. Nem tudom, honnan vették az erőt, a kitartást, de gondoskodtak rólunk, elláttak minket. A nővér végigment a szobán, és megsimogatta a lábamat. Azt hiszem, rám mosolygott, de nem láthattam a maszkja alatt.
Feküdt mellettem két nővér betegen. Ők így kapták meg, munka közben, ahogy a társaik dolgoztak. Azok pedig ellátták őket is abban a tudatban, hogy holnap ők is az egyik ágyon találhatják magukat.
Továbbra sem ettem. Mondták, hogy a hasnyálmirigyem begyulladt, hogy a pulzusom nagyon szapora, a májfunkcióm rossz. Könyörögtek, hogy egyek, mert a vércukrom nagyon magas volt, inzulint kezdtek adni, de ahhoz ennem is kellett volna. Kényszerítettem magam, hogy minden étkezéskor egy-két falatot lenyomjak. Nehéz volt. Mintha fűrészpor lett volna a számban.
A lányom felhívott, sírt, mert a rendőrség kint járt, ellenőrizte, hogy karanténban van-e. Hol lett volna 13 évesen, egyedül, tele félelemmel? Telefonálgattam az oxigénmaszk alól. Másnap elnézést kértek Majától, onnantól kedvesek voltak. Naponta ellenőrizték, hogy van.
A főnököm és a polgármester gondoskodott róla. Kapott enni minden nap a falu konyhájáról. Házhoz hozták neki az ebédet. Mikor anyámat kiengedték a kórházból, a bevásárlást is intézték, anyám odaadta a pénzt, hozták, ami a bevásárlólistán volt.
Anyám nem mehetett a lányom közelébe, de már ott voltak egymásnak. Öcsém is segített, bár óvatosan, távolságtartással. Ez megnyugtatott. Ők jól vannak. Talán egyszer én is hazajutok hozzájuk.
Aztán javulni kezdtek az értékeim, elhagytam az oxigént. Amikor először éreztem a kórházi leves ízét, olyan boldog voltam, hogy megettem. Rájöttem, hogy éhes vagyok. Ez nagyon boldoggá tett.
Amikor már tünetmentes voltam, végre teszteltek. A negatív eredmény hallatán szívesen ittam volna egy pohár pezsgőt. Mikor a második is az lett, elengedtek. Átmehettem újra a zsilipkapun. Átestem a fertőtlenítésen, zöld kórházi ruhában, maszkban, kesztyűben mentem a parkolóba.
A főnököm várt. Csak hónapokkal később vallotta be, hogy nem ismert meg. A hajam teljesen megőszült, harmada kihullott, 12 kilót fogytam.
Cukorbeteg lettem, az inzulin maradt, mert a hasnyálmirigyem nem gyógyult meg. Fáradékonyabb vagyok, gyengébb. De ami igazán változott, hogy apróbb mindennapi dolgok, amik régen fontosnak tűntek, már nem számítanak. Nem lényeges, hogy a lányom dolgozata csak hármas lesz, hogy esős idő van, vagy melegen süt a nap. Nem számít, ki bánt meg, ki gyűlöl, ki néz rám csúnyán.
Amikor elhagytam a fertőzőosztályt, az orvos boldog új születésnapot kívánt. Ami április előtt történt, már nem számít. Élek, kaptam még egy esélyt. Mostantól óvatosabb vagyok. Nem lehetek felelőtlen egy olyan ajándékkal, ami nem mindenkinek adatott meg, mert azokkal lennék tiszteletlen, akik nem kapták meg. Azokkal, akik áldozatául estek a járványnak, akik már nem jöttek ki a zsilipkapun. Ők is valakinek az édesanyja, édesapja, lánya, fia, férje, felesége voltak. Valaki elveszítette, elsiratta őket.
Ez egy olyan társasjáték, amiben jó sok nyertes lap van, de sosem tudjuk, ki húzza ki a „Kiestél” kártyát.
Fotó: rawpixel.com
