Empátia – ez lehet az egyetlen fegyver a kezünkben, ha szeretnénk, hogy a következő generáció nagyobb békében tudjon együtt élni. Szükségük sajnos biztos lesz rá: amilyen közel kerültünk egymáshoz a social networking segítségével, annyira sokat változott a viselkedésünk is – rossz irányba. A kommentkultúránk nem egyszerűen aggasztó, már-már elkeserítő. Lelkiismeret-furdalás nélkül taposunk bele a másik lelkébe, végig sem gondolva, hogy milyen károkat okozunk ezzel. Fekete Judit megírta, mit tehetünk gyermekeinkért és az ő nyugodtabb létükért az online közösségi térben.
„Pff… nagyon gyenge vagy.”
Nézem ezt a kommentet, ami egy posztom alá érkezett egy vadidegentől, és azon gondolkodom, elküldjem-e azt a választ, ami először az eszembe jutott.
– Nem, ennél elegánsabb és okosabb vagy – duruzsolja az angyalszárnyas puttó az egyik vállamon.
– Ne hülyéskedj, írd meg neki, adjál neki, alázd le! — ordibál a vörös ördög a másik vállamon.
Miután mindkettőjüket elküldöm kicsit pihenni, úgy döntök, veszek egy nagy levegőt, és igyekszem tudomást sem venni a jellemzésemről. Mégis, szörnyen igazságtalannak érzem, hogy mindig az okos enged. (Nem írom le többet, hogy okosabb vagyok, esküszöm.)
A mai kommentkultúránk viszont szörnyen aggasztó. A valós, offline életben elképzelhetetlennek tartom a szituációt, amikor egy magánbeszélgetésem kellős közepén a fenti jókedvű és kedves kommentelő úriember a vállam fölé hajol, és hörögve rám szól, hogy harmatgyenge vagyok. Nem teszi meg, mert akkor a reakciók miatt szembe kellene néznie saját taplóságának összes mivoltjával. De így, a monitor mögé bújva egyszerűbb a helyzet, nincsenek következmények.
Bármit és bárkinek odamondhatunk, mindegy a hangnem, a stílus. Nem szembesülünk azzal, mit okoznak a szavaink, hisz két perc múlva már ott sem vagyunk. Mi elfelejthetjük, ő megjegyzi. Talán egy életre.
A közösségi média elterjedésével, mintha elfelejtettünk volna viselkedni. Mintha már fogalmunk sem lenne róla, mit illik és mit nem. Egészen meglepő, milyen felszabadultan és jóízűen tudjuk egymást szidni. Sokszor azon kapom magam egy-egy agresszívebb komment után, hogy az illető profilját nézegetem, és azon tűnődöm, vajon mi lehet vele. Fáradt? Nyűgös? Kirúgták a munkahelyéről, megalázta a házastársa, esetleg csak egyszerűen nem tanították meg viselkedni?
Zuckerberg barátunk szépen összehozott minket, most már jó közel vagyunk egymáshoz, szinte érezzük egymás leheletét, de amíg a való életben megválogathatom, kivel állok szóba, a nagy virtuális játszótéren sajnos nem. Szóval amennyire jó a közösségi összekapcsolódás, olyannyira félelmetes látni, mennyire megváltoztat ez minket. És naná, hogy a rossz irányba.
De amíg én felnőttként valahogy csak megemésztem, és igyekszem kizárni az életemből az agresszív és bántó megnyilvánulásokat, van eszköztáram a feldolgozásra, addig egy gyereknek, vagy egy kiskamasznak egy-egy durva komment sokkal mélyebbre mehet. És soha nem lehet tudni, mit indít el benne, aminek a következményeivel neki kell majd megbirkóznia és persze a családjának.
A minap láttam egy dokumentumfilmet A társadalmi dilemma címmel. Egy megdöbbentő diagramot láthatunk benne. A közösségi média elterjedésével riasztó módon ugrott meg az öngyilkosságot megkísérlő vagy elkövető tinédzserek száma, és a görbe továbbra is csak fölfelé halad.
A megfelelési kényszer, az internetes zaklatás, a téves énképből adódó testi és lelki betegségek, és még megannyi súlyos probléma bukkant föl az elmúlt tíz-tizenöt évben, ami egyre csak fokozódni látszik, és nagyon úgy tűnik, hogy az erre adott válaszainkkal csak a felszínt kapargatjuk. Nem segít a helyzeten az sem, hogy a pandémia megjelenésével csak még erősebb lett az online jelenlét, így felgyorsítva nézhetjük végig, mit okoz a viselkedésünkben, gondolkozásunkban ez az új, virtuális élet.
De sajnos nálam sincs egyetlen kósza bölcsek köve sem. Viszont egy valamit tehetek azon kívül, hogy igyekszem koordinálni a gyerekeim közösségi média aktivitását. Empátiára tanítom őket. Tudniuk kell, mit érez egy másik ember, ha megbántják. Hogy mit okozhatnak a puszta szavak, hogy milyen felelősségünk van abban, hogyan szólunk a másihoz. Tudniuk kell, hogyan álljanak ki azok mellett, akiknek erre nincs lehetőségük, és hogy hogyan is kell tulajdonképpen viselkednünk egymással. Meg kell tanítani, miként vezethetik le a feszültséget úgy, hogy azzal nem ártanak másoknak. Hogyan oldhatják fel a saját frusztrációjukat, emberbarát módon.
Így a hangsúly nemcsak azon lesz, hogyan kezeljük saját érzéseinket internetes zaklatás, bántalmazás esetén, vagy azon, hogy miként kezeljük a frusztrált és agresszív embereket (akiket mellesleg nem ismerünk, nem jutunk el hozzájuk, és nincs velük valós kapcsolatunk), hanem azon is, milyenné neveljük a saját gyermekeinket, hogy az ő generációjuk felnőve talán kicsit kevesebbet vitázzon majd a vállukon ücsörgő ördöggel és a puttóval. Én legalábbis ezt kívánom nekik.
Fotó: Freepik.
