A lelkiismeretemmel küzdök, hogy nem vele foglalkozom, ő pedig a figyelmemért kiált szinte minden percben. Ketten vagyunk. Kettőnk között pedig ott a laptop. Az új munkámba kapaszkodom, a szerződésen még meg sem száradt az aláírás. Szeretném, hogy legalább az megmaradjon, ha már minden más pénzcsapot elzárt az élet. Ő pedig belém kapaszkodik, mert végre itt vagyok, 0-24-ben, csak vele. Meg a feladatokkal.
Fél órán keresztül mondtam neki, hogy anyunak fel kell majd hívnia egy bácsit, akivel körülbelül annyi ideig fog beszélgetni, amíg ő eloltja a tüzet a gyerekszobában a szuper tűzoltóautójával, amit karácsonyra kapott. Kérdeztem, hogy jó lesz-e ez így, vagy menjünk ki a szabadba, amíg telefonálok. Jó lesz, mondta. Nos, ez a békebeli állapot pont addig a nyolc másodpercig tartott, amíg a tűzoltóautóba be nem szorult a kilőhető víz, amit hangos csapkodás követett.
De ekkor már csöngött a telefon, a prof. Dr. phd. pedig fel is vette.
Azt, hogy jó napot kívánok, nem tudtam elmondani, mert a hároméves torka szakadtából belekiabálta a telefonba, hogy PISILNI KELL!
Majd pár pillanat múlva a doki, akiben bent szakadt a szó, csak az erős sugarú vízesés üdvözítő csobogását hallotta a vonal túloldalán, aminek hangját még a lágy hangú bocsánatkérésem sem tudta tompítani. De hát vészhelyzet van. Ha pisilni kell, hát pisilni kell. Nálunk így indult a home office.
Van másik!
Bezártuk magunkat egy erkélytelen panel első emeletére. Már egy hete bevásároltam. Fagyasztó tele, tartós élelmiszer a szekrényben. Mi baj lehet? A hétvégén még komolyan kérdeztem. Ma már röhögve. Nem a napi öt étkezés biztosítása a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy hogy fogok így dolgozni, leírni akár egyetlen vesszőt is. A fiam, akit próbálok képernyőmentesen nevelni, amikor meglátta, hogy a laptop visszatért Föld körüli útjáról és reggel a kanapén hevert, olyan örömtáncot lejtett, hogy az egyik shift billentyű azonnal menekülőre fogta és elrejtőzött az ülőgarnitúra alatt. Sebaj! Kettő van belőle.
Ezért a nyavalyás shiftért én biztos nem húzom ki a kanapét, hogy aztán még azzal teljen el legalább két óra, hogy azt elemezzük, milyen régen elveszett kincsek rejtőznek a porcicák fogságában. Épp elég baj, hogy amikor még nem teljesen eszemnél lévén a shift után kaptam, véletlenül előbukkant a Micimackós puzzle egyik elveszett darabja. A húzd ki a kanapét felkiáltást még öt emelettel feljebb is hallották, az biztos. Utána meg a MESÉT AKAROK NÉZNI mantra következett. Erre sajnos a bölcsiben szoktatták rá, ahol a tízórai mellé mindig járt valami kis rajzfilm is. De a bölcsi zárva, itthon pedig nincs mesefilm. Punktum.
Mégiscsak való valamire a liszt
Ekkor már reggel fél tíz volt, és még egyetlen egy betűt nem írtam le.
Ekkor jött a mentő ötlet: kulimász. Minden van hozzá, ami egy válsághelyzetre felkészült háztartásban biztos fellelhető: liszt, kakaópor, víz.
Na, a kulimász elkészítésével elmatatott fél órát. Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy egy beszélgetést elrendezzek telefonon és kajafronton is elindítsam a napot. Pipa. Haladunk. Megy ez! Roppant büszke voltam magamra, hogy simán vesszük az akadályt. Egészen addig, amíg el nem kezdett atomrobbanás helyszínére hasonlítani a nappali. Csak ültem a gép mögött, és néztem, hogy repülnek a legódarabok, tapadnak a szekrényekre a gyurmák. Mindezt tíz perc alatt.
Szép, csendes beszélgetésekkel teltek a következő percek. „Tudod, anyu most dolgozik kicsit. Amikor a hosszú, sovány mutató a legfölső számhoz ér, akkor sütünk majd egy karanténkenyeret, jó?” Ebből ő valószínűleg csak annyit értett meg, hogy bla-bla-bla-bla sütünk kenyeret. Sarkon fordult és egy szempillantás alatt kint termett a konyhában, tolta a széket a pult elé és ágaskodott fel a lisztért. Életmentés – pipa. Jó, ennyi belefér, bekeverünk egy kenyeret, az úgyis csak öt perc. A munka meg kicsit vár.
Kék szappan a kék csempén
Miután ezzel megvoltunk, elküldtem kezet mosni. Ekkor imáimba foglaltam annak a nevét, aki kitalálta az állat formájú gyerekszappanokat! Mértem, 40 percig elpancsolt a mosdó fölött. Én meg kicsit tudtam haladni. A szöveg alakul, a gyerek elvan, ráadásul tiszta a keze is. Megint irtó büszke voltam magamra, hogy ha nem is sima, de kevésbé göröngyös ez az út, mint gondoltam. Az elégedett érzés egészen addig tartott, amíg a hároméves zokogva be nem jött a fürdőszobából, hogy BAJ VAN. Atyaég! Mi lehet? Pedig végig figyeltem őt, nem tett magában kárt, nem esett el, nem volt hideg a víz, folyamatosan beszéltem hozzá stb. ANYU, KIREPÜLT A VÍZILÓ A KEZEMBŐL ÉS NEM TALÁLOM.
A víziló formájú szappan, ami két köröm nagyságú, ami áttetsző kék, elveszett egy kék csempés fürdőszobában. Nagyszerű. Legközelebb délután fél egykor néztem az órára, amikor a lakást felforgatva, minden zugot átkutatva, minden szappangyártót elátkozva, hosszú keresés után feladtam.
Nincs meg. Őszinte zokogásban törünk ki. Én azért, mert csúsztam, mint liba a jégen, ő meg azért, mert elnyelte a föld a vízilovas szappant.
Az ebéddel szerencsére nem kellett vesződni. Maradék volt a’la carte. Miközben gyermekem szomorú tekintettel ette a brokkolilevest, addig én megmentettem a többi szappanállatot a szétázástól. És mit találtam, amikor kivettem a mosdóból a szappanállatkák fürdőkádját? Na, mit? Persze, hogy a vízilovat. Benne a lefolyó szűrőjében. Ekkor azt hittem, nem fog aludni az örömtől. De azért nagy nehezen csak sikerült.
Üres utcák mindenhol
A délutáni alvás az anyák megmentője. Az egyedülálló anyáknak pedig egyenesen a védőangyala. Nagyjából az egész napra tervezett munkát és a háztartás körüli teendőket is belesűrítettem ebbe a másfél órába. Konferenciatelefon, írás, rendrakás, mosogató- és mosógép elindítása, száraz ruhák hajtogatása home office jelleggel. Pont jókor ébredt. Abban a pillanatban, amikor elhevertem a nappaliban, mondván 10 percet lazítok az amúgy megerőltetőnek csöppet sem nevezhető, ám annál fárasztóbb munkatempón.
Az egyedülálló anyák az idők folyamán szert tesznek olyan képességre, hogy bármilyen fizikai mozgás közben nagyon jól tudnak relaxálni, már-már olyan ez, mint egy pihentető szundítás. Ez a túlélés része. Ennek jegyében és a laptopot félredobva megragadtam a futóbiciklit és lementünk egyet mozogni.
Egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. HAHÓ! VAN ITT VALAKI? – kiabálta minden utcasarkon a gyerek. De válasz nem érkezett.
Kontaktusaink számát nullára kihozva, a közelben élő édesanyámmal – felmenetel helyett – ledobattuk a receptjeit az ablakából. Patikába majd másnap reggel megyünk. Minek kockáztatni ezt a mai szép kerek kontaktusszámot?
Persze a délután sem a megértő gyerek – türelmes anya – elvégzett munka háromszögben telt. Épp, mikor megtudtam, hogy a több- és saját lábon állás jegyében fenntartott, gyakorlatilag csak a bölcsi költségét kitermelő munkám átmenetileg szünetelni fog, akkor a következő párbeszéd zajlott le a háttérben:
– Anyu, gyere, mutatok valamit.
– Várj egy kicsit.
– Gyere, megmutatom, hogy kell beledobni a labdát a bilibe.
– Most egy picit légy türelmes, mindjárt megyek és megnézem.
– Most gyere, mert mindjárt pisilni kell.
Tanulva a korábbi, roppant kellemetlen szituációból, most már rutinosan némítottam a kimenő hangot a telefonon. Menni fog ez. Ha máshogy nem, majd hajnali 1-ig dolgozom. Nehéz az átállás, hiszen ő azt szokta meg, hogy ha együtt vagyunk, akkor ráérek teljes erőbedobással vele lenni, nem pedig azt, hogy össze vagyunk zárva a négy fal közé és neki el kell foglalnia magát hosszabb időre. És mivel nálunk nemcsak a mai napra eső kontaktusszám, hanem a segítség is zéró, így mind a ketten megszenvedjük majd az elejét ennek a kényszerhelyzetnek. De talán könnyebben átvészelhető lesz némi humorral, iróniával és egy tartalék vízilovas szappannal.
