Baj van a gyerekkel! Izeg-mozog, csúszik-mászik, nem ül a helyén nyolc órán át, pedig mozogni tilos! Zavarja a társait, beszélget az ebédlőben, piszkálja a többieket. Eljött az esős őszi idő, és az én elsős fiammal gondok vannak. Aztán kiderült, hogy másnál is ugyanez a helyzet. A járvány miatt ugyanis nem lehet játszani az osztályteremben, se játékot bevinni, a folyosóra pedig tilos kimenni. Ne csináld, nem lehet, tilos! Sakk-matt.
– Két papírrepülő! Anya, csak két papírrepülőt hajthatok egy nap, nem lehet többet, mert veszélyes, ha az osztályteremben reptetjük! A folyosóra nem mehetünk ki, és játszani se lehet, meg bújócskázni sem a padok között az osztályteremben, meg kergetőzni sem, csak ülni a fenekünköööön! – bömböli ekkkor már teljes kétségbeeséssel az iskolából hazafelé vezető úton az elsős fiam, amikor arról kérdezem, hogyan érezte magát. És persze megint zöld szívecskét kapott, nem pirosat. Csak a baj van vele. Hétéves és nem tud nyugton a hátsóján ülni. Pedig kéne. Sőt, kötelező! Hiszen napok óta esik.
Ettől rettegtem. Az elsős gyerekek mozdulatlanságra vannak ítélve. A folyosóra menni járványügyileg veszélyes, tehát tilos. Az osztályteremben kell maradni. De ott sem lehet semmit sem csinálni, mert járványügyileg ugye… Csak ülni. Csendben. (sic!) 7.45-től legalább 15.30-ig. Ha nem tudunk olyan korán értük menni, akkor még tovább. Megszakad a szívem. Nem ilyen elsős élményt álmodtam neked, kisfiam…
„Kedves Szülő! Sajnos fia délutánra már nem bír magával. Hangossá, verekedőssé válik, kúszik-mászik, hangoskodik a teremben” – írja a napközis pedagógus.
Ajaj! Baj van! Frusztrált a pedagógus, frusztrált a gyerek és én is. Semmit sem lehet csinálni! – zokogja minden délután. Bevallom, én is a földön csúsznék még felnőttként is, ha napi 8 órát kéne a hátsómon ülni. Ők pedig gyerekek. Hatalmas mozgásigénnyel. Tanácstalan vagyok.
Szombaton a fodrászom kérdezi, hogy mi van a srácokkal. Tőmondatokban elmesélem a kisebbik sztoriját. – Na, ide figyelj! Pont ugyanez van a nővérem szintén elsős fiánál! Zsoltikát most akarja a nővérem pszichológushoz vinni, mert állandóan panaszkodnak rá az iskolában. Zsoltika ugyanis futva közlekedik a folyosón. Zsoltika nem tud a fenekén ülni. Ebéd közben beszélget a társaival. Zsoltikát tehát meg kell nevelni! Fél évig otthon lévő, 6-7 éves gyerekektől kívánják abnormális körülmények között azt, hogy úgy viselkedjenek, mint a felnőttek.
Riporterként többször is forgattam Ranschburg Jenővel, Vekerdy Tamással és Popper Péterrel is. Vajon ők most mit mondanának? Mert ez, ami most van az iskolákban, nem normális. Tudom, a helyzet sem az. Keresem a választ a kérdéseimre régi interjúimban, hiányzik a hangjuk, hogy kimondják: ez az egész így őrültség! Végül Vekerdy egyik korábbi előadásában találtam meg a neten, amelynek témája ez volt: Az iskolaundorról. Avagy miért ölik meg a lelkesedést? Itt beszél arról Vekerdy Tamás is, amit végül én is megírtam a napközis tanárnak, hogy ezeknek a gyerekeknek a mozgás a lételemük. Ha nem mozognak, nem jut elég oxigén az agyukba. Idézem az előadását:
„Még az iskolába lépő gyerek feje is viszonylag nagyobb, arányaiban nem is annyira, mint 2-3 évvel azelőtt, de még nagy a felnőtt arányaihoz képest. Mert felnőtti agyveleje van.
Az agy a legoxigénesebb szerv. Tüdőlebenyeinek felszíne egyötöde a felnőttének. Tehát akkor tudná oxigénnel jól ellátni az agyát, amint különböző orvosi könyvek is mondják, ha 4-5 órát rohangálna – és üvöltözne – a szabad levegőn.
Azaz ötször gyorsabban kellene keringenie a vérének, hogy elég gyorsan oxigénhez jusson az agy. Egy példa: Ferike mászik előre a padok között. A tanító néni észreveszi: Ferike! Jössz ki azonnal! – Ferike kiugrik, és boldogan elmosolyodik, elvigyorogja magát. – Kisfiam, még vigyorogsz is?
– Mi történt? Miért rosszalkodnak a fiúk? Maga a rosszalkodás növeli a pulzusszámot és a vérnyomást. Kicsit több oxigén jut az agyba. A leleplezés rettenetes pillanatában felszökken az adneralinszint, elönti az agyat az oxigén, és Ferike végre jól érzi magát és boldog. Nem akar vigyorogni, de muszáj neki! Egyszerűen, mert most jó! Eddig szörnyű volt.
Szóval így. A barátnőmék iskolájában beosztották a tornatermet, hogy rossz időben ott tudjanak mozogni a gyerekek. Nálunk semmi. Rossz szülőnek érzem magam, ha nem reagálok a helyzetre, szóval mit csinálunk? Bár mindkettőnknek sok a munkája, hetente többször erőnkön felül hazahozzuk a gyerekeket délután 1-kor, 2-kor vagy fél 3-kor. (Nem mellesleg, meg is üzenték az iskolából, hogy aki teheti, ebéd után hozza haza a gyerekét.)
Én frusztrált vagyok, mert garmadában áll a munka, de tanulni kell az elsőssel, és a negyedikest is támogatni kell a tanulásban. A férj home office-ban magára zárja az ajtót, maximum egy-egy tízperces szünetben tud ránézni a gyerekekre és a házira, hiszen végig online meetingekben van. Vagyis, ha én nem tudok itthon lenni, a gyerekek egyedül játszanak, a nagyobbik netezik és biztosan nem tanul. De legalább ha rohangálni van kedvük, megtehetik. Ilyenkor 5- fél 6-kor állnak neki a tanulásnak, amikor a férjem kijön a „munkahelyéről”, vagyis az irodának berendezett gyerekszobából, én kb. akkor érek haza. Sehogy sem jó.
Napok óta kattog az agyam. Nővéremmel beszéltem a hétvégén, aki Londonban él. Feburárban láttam utoljára. Azóta csak képernyőn beszélgetünk. Arcba vágott egy mondata: drágám, készülj arra, hogy ez még sokáig, akár évekig is eltarthat. Nem készültem erre.
Hónapok óta átmeneti állapotban élek. Várakozom. Várom, hogy azt mondják, már nem tart sokáig, mindjárt vége, csak rossz vicc volt az egész, fel lehet ébredni, itt a vakcina. Tavasszal őszig terveztem, ősszel márciusig. Aztán jött ez a mondat, és végignéztem a következő másfél évemen. Elszomorodtam.
Mi jöhet még? Folyamatos újratervezés. Munkanélküliség. A barátaimmal alig találkozom, a kollégákkal is korlátozottan, a vidékiekkel egyáltalán nem. Maszk mindenhol és a félelem a vírustól. Nem magamat féltem, hanem a gyerekeket. Nem lehetünk betegek. Két kisgyerekünk van és idős, legyengült immunrendszerű nagyszüleink, 200+ kilométerrel arrébb.
Ki vigyázna a gyerekeinkre, ha kórházba kerülnénk? Hozzám hasonlóan valószínűleg családok ezrei teszik fel maguknak ugyanezt a kérdést.
Idős szülők, akiket csak Messengeren látunk. A minap felhívott anyukám és elsírtam magam. Ugyanazt éreztem, mint tavasszal. Hiányzik az ölelésük, látni szeretném őket hús-vér valójukban, nem a képernyőn keresztül. A részese lenni az életüknek. Anyukám által sütött almás pitét enni, bebújni a gyerekszobámba a fiúkkal a régi ágyamba, és megnyugodni. Otthon vagyunk, béke van. Boldog vagyok, hogy még itt vannak nekünk: anya és apa a másik szobában láthatatlan pajzsként vigyáznak ránk, ilyenkor semmi baj sem történhet. Jó lemenni velük a Körös-partra, beszélgetni az élet apró és nagy kérdéseiről, a régmúltról. Szeretem hallgatni, ahogy megváltja a világot a nagyfiam és a mama, szeretem megsimogatni a hátukat, szeretem érezni, hogy még vannak. Itt vannak nekünk.
Lázasan számolom, hogy mikor kezdődik az őszi szünet, mikor tudunk a gyerekekkel a leghamarabb tesztet csináltatni, hogy ha az negatív, meglátogathassuk őket. A 4 teszt 80.000 forintban fog kerülni a családnak. Jó, hogy van… Nem merünk kockáztatni.
Közben a környező országokban sorra hoznak meg észszerűnek tűnő intézkedéseket a fertőzött területeken. Csehországban például meghosszabbítják az őszi szünetet még egy héttel. Itthon csúcsokat dönget a járvány, több ismerősöm kórházban, van, aki intenzív osztályon fekszik. Várnék valami állásfoglalást, mondást, bármit. De nem hallok. Közben vérzik a szívem a vendéglátásban dolgozókért, a zenészekért, a színészekért. Hosszú a lista.
A teljes csőd elkerülése miatt a kis hotelek bezárnak. Az éttermek konganak az ürességtől. Mindenki azt számolgatja, hogy meddig tudja tartani az embereket, kit kell elbocsájtani. És ami a legrosszabb – mondja egy hotellánc üzemeltetője –, hogy nem lehet előre látni. Nem tudja, hogy még fél évet vagy másfelet kell kihúzni. Ha pedig újra lehet indulni, az sem lesz könnyű. Ha elbocsájtja a kiváló kollégáit, mert nem akar teljesen becsődölni, nem fog egyik pillanatról a másikra ugyanolyan kiválókat találni helyettük. Ördögi kör ez. Repül a papírrepülő, ki tudja, hol áll meg.
