Szeretem a bezzeganyákat, olyan viccesek. Amikor már nem tudnak a játszótéren a gyerekkel kérkedni, akkor beszabadulnak a Facebookra és új erőre kapnak. A jelenség fellángolása a tavaly tavaszi első karantén idején volt. Több tízezer fősre duzzadtak az anyukákat tömörítő csoportok a közösségi térben, amelyekben pillanatok alatt szednek szét vagy emelnek az egekbe édesanyákat. De vajon kell ez nekünk?
Mindenki ismer olyan anyukát, aki rózsaszín babaködben úszva dicsekszik a lánya vagy a fia hőstetteivel a játszótéren. És mindenki ismer olyanokat is, akiknek ezt meghallva hirtelen más dolguk akad. Például játszanak a gyerekeikkel. Tavasszal az első csoportba tartozó édesanyáknak egyik napról a másikra szűnt meg az életük részét képező szuperanyaságuk, elveszítették lényegük és lényük egy igen fontos darabját azzal, hogy elszigetelődtek. Otthon a saját gyerekednek csak nem dicsekedhetsz saját magával! Hát persze, hogy nem. Ez a két pólus a bezártság kezdeti napjaiban egyszerre zúdult be az addig alig pár száz, esetleg pár ezer főt számláló anyacsoportokba. Sőt, van olyan Facebook-csoport, amely kifejezetten az ő kedvükért jött létre.
Aztán mivel anya vagy, bekerülsz valahogy ezekbe az anyacsoportokba. Már én sem tudom, melyikbe hogyan jutottam be, hívtak, felvettek, odapottyantam… Az egyik ilyen gigacsoportban kezdetben mindenki azt posztolgatta, hogy hogyan fejleszti otthon az óvodás gyerekét.
Fejleszti. Ezt a szót hangsúlyozták. Komolyan azt hiszik, hogy azzal, hogy kartonból papírvárat építenek öt órán keresztül és a gyerek rámázol valamit, attól ők a gyerekeik fejlesztőivé váltak?
Akkor még csak arról ment a diskurzus, hogy a karantén ideje alatt felhalmozott vécépapír gurigájából milyen jópofa dolgokat lehet csinálni.
Rend a lelke mindennek? Na, persze!
Csak néztem esténként, hogy mi lehet igaz a posztolt dolgokból. Ott feszített a 2 és az 5 éves gyerek egy hatalmas legó torony mellett, benne mindenféle apró műanyag állatkák, emberek, körülöttük olyan rend, ami csak a luxusházak eladási hirdetéseiben létezik… Ekkor arra gondoltam, hogy szerencsétlen anyuka, mennyit fegyelmezhette azt a kétévest, hogy ne döntse le a másfél méter magas tornyot és hányszor építette újra a különböző kiálló teraszokat, amelyek a legnépszerűbb építőkocka tulajdonságait ismerve egy comansi figura súlya alatt a mélybe zuhannak.
És ez az anya rendet rakott, beállította a képet, posztolta valami olyasmi szöveggel, hogy hiába vagyunk bezárva, nagy az összhang a gyerekek között. Aha… pont olyan nagy lehetett az összhang, mint az én mosogatómban az előző napi kávésbögre és az aznapi paradicsomleveses fazék között. De ezt mégis zabálta a nép, begyűjtött száz lájkot, és ezzel lelke elérte azt az idilli állapotot, mint mikor előző héten azzal dicsekedett a játszótéren a többi szülőnek, hogy a kétéves már egy lábon ugrál. Közösségileg kielégült.
De az ilyen és ehhez hasonló posztok után, mikor már a sokadik hét kezdődött a bezártságban, kezdtek elfajulni a dolgok. Én meg csak néztem egyre tágabbra nyílt szemmel, hogy ezekre a dolgokra mikor jut ideje az anyáknak? Az ismeretségi körömben mindenki a túlélésre hajtott, arra, hogy a munka mellett ellássa a háztartást, legyen figyelme a gyerekre is, és ne úgy nézzen ki a lakás öt perccel takarítás után, mintha atomot robbantottak volna.
Kinek a férje ügyesebb?
Az, hogy én kartonnyulat fessek egy ovissal, miközben fél kezem a laptopon van, kivitelezhetetlen feladatnak tűnik mind a mai napig. A gyerek megtanult önállóan játszani, én örültem ennek. Csinált ő babzsákegeret magától. Igaz, hogy utána még hetekig találtunk babot itt-ott, de a lényeg az önállósága volt. Így is javarészt éjszaka dolgoztam, hogy behozzam a lemaradást.
Ilyenkor szembesültem egy új jelenséggel: már nem a gyerek kézügyességével dicsekedtek az anyukák, hanem a férjeikkel.
Ezt anno úgy ecseteltem egy – az online világtól magát távol tartó – anyatársamnak, hogy „azt képzeld el, hogy anya odabent a házban háromfogásos ebédet készít, közben a gyerekek a csillogóra suvickolt lakásban az épp az imént elkészült, kartondobozokból élethűre faragott vonattal játszanak, kezükben a tegnap nemezelt állatokkal, miközben apa az udvaron fogpiszkálóból mászókát épít”.
De tényleg, mennyire tükrözi ez a valóságot? A gyerekem a kartondobozt a fejére húzva rohangált a lakásban, és közben mindent, de mindent levert, amit ért. Én a mirelit rántotthúst és a sült krumplit közös serpenyőben toltam be a sütőbe 2 perc alatt, mellé a saláta pedig frissen bontott olívabogyó volt. Igaz, nem is vertem a mellemet ezért a neten, de legalább túléltem. A gyerek meg boldog volt. Nálunk karanténidőben nemhogy rend nincs, de még csak annak a gondolata is távolra elkerül minket. Bezzeganyák, lehet keresztet vetni. Vagy simán megvetni.
A közösségi dicsekvés egy év alatt túlnőtte magát minden várakozáson. Mára odáig fajult, hogy mikor egy anya megkérdezi, hogy van-e valakinek ötlete szellem jelmezre, akkor szabályos kommentháború folyik azért, hogy kinek az ötlete tetszik majd a posztolónak igazán. De a kedvencem akkor is a papírtorták készítése ovis szülinapra. Na, arról könyvet lehetne írni, hogy hogyan próbálnak túltenni az anyák egymáson.
Én megyek menetiránnyal szemben?
Míg ősszel a Covid-kompatibilisnek mondott, szalaggal összekötött, külön csomagolt csokis piskóta és a két decis üdítő vitte a prímet, most már az árvaszemű őzike mindennapjait megjelenítő, dekorgumiból vágott és a hópelyheket imitáló hungarocell-darabkák felragasztásával elért műremek az alap. De elárulom: a gyerekek ugyanúgy szétszedik pillanatok alatt a 10 perc alatt szalaggal átkötött piskótát, és azt a műalkotást is, amire legkevesebb öt éjszakája ment rá a kedves édesanyának.
Egyszer egy óvónő beírt az egyik gigacsoportba, hogy minden szülő elhiggye, nem kell a tortával éjszakákat szenvedni, mert nem ezen múlik. Akkor kicsit fellélegeztem, hogy nem én megyek menetiránynak szemben az autópályán.
A karanténdicsekvés és a lájkgyűjtés általi lelki kielégülés másik formája az olyan kérdések bedobása, mint a következő: „Milyen fonatot készítetek a lányotok hajából? Én csak ilyet tudok, de szívesen tanulok.” És az édesanya posztol egy olyan képet, hogy a lélegzete eláll mindenkinek. A szépségtől is, meg attól is, hogy az ehhez szükséges időmennyiséget hogy a jó édes életbe’ szorította ki a napból… ha egyáltalán saját a kép.
De még ezen a vidálszasszon sérón is túl akarnak tenni legalább százan, és töltik fel a lányaikról az előnyösebbnél előnyösebb képeket. Szép arcú kislányok kedves mosollyal pózolnak a kamerák előtt azért, hogy anyuka megnyugodjon, hogy ő is tud valamit. Ilyenkor legszívesebben megírnám annak a két-háromszáz anyának, hogy állj! Állítsd le magad! Ne tedd ki a gyerekedet! Egy bájos arcú kislány fényképe öt perc alatt kerül át a darkwebre. Amit feltöltesz, az többé nem a tied! És ne tedd ki a lakásodat sem, hacsak nem akarsz besurranó tolvajokat, vagy NAV-ellenőrzést.
Amilyen gyorsan az egekbe emel, olyan gyorsan a földbe is döngöl
Anyák, gondoljatok bele, hogy vannak egyedülálló szülők, akiknek a 10 nap ovis karantént is nehéz megoldaniuk, vannak sérült gyerekeket nevelő szülők, akiknek minden nap ugyanolyan vagy még nehezebb, és vannak a különleges bánásmódot igénylő gyerekek szülei, akik szemében az, hogy nemezeléshez leültessék a gyereket, olyan távoli és elképzelhetetlen feladat, mint eljutni a Napra. Ők vajon mit érezhetnek, amikor egy bezárt nap végén felvetődnek a közösségi oldalra, és az arcukba tolják, hogy ma így meg úgy „fejlesztettem” a gyereket, miközben ő pont azon aggódik, hogy kimaradnak a fejlesztések?
Mit élnek át akkor, amikor az ő gyerekük farsangi jelmeze egy kétlyukas lepedőből kreált szellem lesz, nem pedig egy „élethű” tűzokádó sárkány? Borzalmas tud lenni a lelkifurdalás, hogy „én ezt nem tudom megadni a gyerekemnek”, mert dolgozom, nincs időm és energiám, mert számomra az alvás fontosabb, mert a gyerek nem ül le, nem tudom lekötni, mert legszívesebben minden este összeesnék, és örülök, hogy túl vagyunk a mai napon is. Ők azok, akik itt nem tudnak elvonulni a kérkedés elől a homokozó távolabbi sarkába, mert akarva-akaratlanul megkapják. Már lassan minden csoportban.
Amilyen gyorsan az egekbe emelnek ezek a csoportok szülőket, olyan gyorsan a földbe is döngölik őket. A minap az egyik gigacsoportban például valaki megkérdezte, hogy húsvétra visznek-e a szülők apró figyelmességet az óvónőknek. Nyilván kiscsoportos gyerek anyukája volt, és feltételezem, hogy a puszta jó szándék vezérelte, de olyan vihart váltott ki a pár szavas kérdésével, hogy hirtelen mindenki, aki gépközelben volt, megmondóemberré változott. Percek alatt megsemmisítették a nagyhangú bezzeganyák, hogy mit képzel, jó hogy nem minden péntekre vigyenek apró ajándékot a gyerekek. Egy-két normális hangú hozzászólástól eltekintve mind megalázó és kioktató volt.
Sajnálom, hogy a közösségi kommunikáció legmélyebb bugyrai is megjelennek az anyák egymás közti kommunikációjában. Mélységesen elkeserítő, hogy a neten sokkal szabadabban fogalmaznak az emberek, mintha egymás mellett állva, a játszótéren beszélgetnének. Pedig ugyanazt a tiszteletet érdemelné mindenki, az is, aki hivalkodik, és az is, aki inkább csendben marad. Közös homokozóban játszunk.
Mindemelett nem vitatom, hogy vannak segítő szándékú szülők is, akik olyan játékokat, könyveket, oktatóvideókat, tornagyakorlatokat töltenek fel, ami tényleg előre lendítheti az egyre nehezebben viselhető, programok nélküli napokat. Miattuk megéri. De csak miattuk, és emiatt köszönet illeti őket.
Fotók: Freepik.
