„Tudnék valahol klasszikus cigány táncot tanulni?”- írja egy fiatal lány egy helyi csoportban. A rosszindulatú, rasszista megjegyzések mellett azonban linkek, telefonszámok, ajánlások is jöttek szép számmal. Az egyik telefonszámot én is felhívtam. Lakatos Andrea Tünde Sátoraljaújhelyen fogadta a hívásomat, ahol édesapja nyomdokaiban járva tizenéveseket tanít az ősi mozdulatsorokra. És mellette még sok minden másra is.
Amikor mulat magyar és elkezd nótázni, vagy amikor az ismerős dallamokra táncra perdül, arra a rövid időre eggyé válik a lelke a cigánysággal.
Ha lenne egy teszt, amiben el kellene dönteni, hogy cigány, vagy magyar nótát hallunk-e, sokan meglepődnének az eredményen. Ott van minden mozdulatban, minden dallamsorban mindaz, ami összeköt minket és az is, ami megkülönböztető értéket képvisel. Ezt az értéket keresik azok, akik tudni akarják, milyen lépések jellemzik a borsodi, a szabolcsi cigánytáncot, vagy a cigánycsárdást.
– Ennyink van, ami a miénk, mondja Lakatos Andrea Tünde, aki Sátoraljaújhely romatelepén nőtt fel, akit a cigány tánc repített el távoli országokba és aki most ugyanazokat az értékeket adja át a fiataloknak, mint egykor édesapja.
Amikor felhívtam Tündit, fogalmam sem volt róla, hogy annak a Lakatos Tibor a lánya, aki 1982-ben alapította a Roma Suno táncegyüttest.
Lakatos Tibor nevére ma is rengetegen emlékeznek a legnagyobb tisztelettel. Társulatával több országban is bemutatták a roma táncok és énekek világát, miközben ő maga a helyi és megyei roma közösségek érdekképviseletében is aktívan részt vett. Munkáját 2014-es haláláig a hagyományőrzés, a közösségszervezés és a fiatalok felé forduló példamutatás jellemezte, volt honnan példát meríteni Tündinek, aki öt évvel ezelőtt, fiaival indította újra a társulatot.
– Nehéz bevonni a fiatalokat, mert inkább elmennek fiúzni, csajozni, csavarogni. De aki egyszer belép a próbaterembe, és megérzi a közösség erejét, sokáig velünk marad, mondja Tündi.
– A fiatalok sajnos identitás-vesztésben vannak, aminek több oka is lehet. Én a szüleiken is látom, hogy egyre kevesebb hagyományt adnak át.
Ahogy hallgatom Tündit, megérzem azt a szigorú szeretetet, ami mentén a hajdani és a jelen eredményeit is fel tudja sorolni. Büszkén meséli, hogy őket még nem érte olyan szégyen, hogy egy fesztiválról hazaküldték volna őket, mert nem tudnak viselkedni. Büszke arra is, hogy bár neki fiai vannak, a táncos lányokkal anyai kapcsolatot tudott kialakítani.
– Ezek a fiatalok, akik ide járnak, sokat változnak jó irányba. Kulturáltabban viselkednek, új dolgokat tanulnak meg egymástól.
Többek között azt is látják, hogyan viselkedik egymással szemben tisztelettel egy férfi és egy nő, mit illik és mit nem, de én azt is elvárom a lányoktól, hogy ha itt összeismerkednek egy fiúval, arról szóljanak otthon, különben én szólok. És igen, beszélgetünk mindenféle dologról, ami a 12-13 éves lányok életét érinti.
Tündit szigorúan nevelték. Apja tiszteletének fényében nőttek fel, és sokáig nem hallotta az a szót, hogy cigány.
– Bizony a hetvenes-nyolcvanas években az volt a szégyen, ha valakinek nincs munkája, nem az, hogy milyen családból származik. Nem emlékszem gyerekkoromból olyanra, hogy engem a származásom miatt hátrány ért volna, sőt, sokáig az sem volt otthon téma, hogy mi cigányok vagyunk.
Az iskolában mondta rám egyszer egy kislány, és én sírva mentem haza, mert azt hittem, hogy a cigány, az valami csúnya szó. Azt a kislányt az anyukája kézen fogta és elhozta hozzánk, hogy kérjen bocsánatot.
Furcsa ma belegondolni ebbe a szituációba, de fontos beszélni róla.
Ha valakit a származásával, testi adottságával, családi hátterével azonosítanak, az lehet, hogy igaz, de attól még sértő. Cigány! Kövér! Bajszos! Nagyfülű! Szemüveges! Kukás lánya! Joggal sértődik meg bárki! Nem! Én ennél több vagyok, ennél többet tudok felmutatni! Nézd inkább azt, ahogyan táncolok. Ez hozza meg az igazi értékét a hagyományőrzésnek, legyen szó bármelyik nemzetiségről, kisebbségről.
– Felemelheti és fel is emeli azokat a fiatalokat a cigány tánc, akik így egy támogató közösséghez is tartoznak. Rengeteg országban táncoltam apunak köszönhetően és miatta jönnek el a sírjához a dán barátaink is minden évben.
Tisztelik a hagyományainkat, hoznak egy üveg wishkey-t, mert tudják, hogy apunak az volt a kedvenc itala. Az első kortyot a sírra löttyintik, utána isznak az emlékére, aztán ott a temetőben, a sírja mellett elhúzzák a kedvenc nótáját.
Tündi társulatában már most csillannak meg olyan tehetségek, mint a huncut mosolyú Kalocsai Dominik, aki úgy járja a cigánytáncot, hogy a lába többet van levegőben, mint a színpadon. A cigány tánc (és a magyar is) tényleg felemel. Nem csoda, hogy éppen most kezdi új korszakát élni a népszerűsége.
Fotók: Lakatos Andrea Tünde
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
