Ez a buli nem akart több lenni, mint ami: tér, alkalom és lehetőség arra, hogy végre ne takarítás közben lehessen csak újraélni a legfelhőtlenebb éveimet a kedvenc zenéimre. Közben meg teljesen magától – vagy inkább tőlünk -, mégis sokkal több volt.
Kőváry Anett írása. Az eredeti írást itt találod.
Nehezen indult, valahol az éjszaka rémálomtól felriadó gyerek, máshol lumbágó késleltette az indulást, az egyik barátom meg egyenesen közölte, inkább megy HÉV-vel, nem fog annyit gyalogolni, amennyit a parkolóhelyemtől kellene. Szükségtelen szépíteni: kinőttünk a minden mindegy korszakunkból, amikor szinte kötelezően verettük a Highlanderben, az Akropolisban vagy a High Life-ban; felnőttünk, igen.
Ettől viszont még nem múlt a vágyunk arra, hogy egy évben egyszer eltávolodhassunk a saját életünktől oda, ahol a legnagyobb problémát az jelenti, hogy melyik wc van a legközelebb; hogy mikor, melyik pillanatban tűnt jó ötletnek hófehér sneakerben jönni; és hogy fél kilencre valószínűleg már az agyvelőm helyén is por volt.
Egy kislány és egy veseátültetett nagyfiú anyukája, egy egyedülálló anyuka, egy házaspár, akik ikreiket és a tesójukat hagyták otthon, egy több száz embert foglalkoztató cég vezetője, egy hatfős mozaikcsaládot menedzselő anyuka – ők csak azok, akikkel találkoztam a bulin, és ki tudja, hány nehéz élet alól felszabaduló váll ugrált körülöttem. Valaki, aki talán bántalmazó kapcsolatot élt túl, más rákot, vagy egyszerűen csak szerette volna magyarázat nélkül kitombolni magát.
Egy estére otthon hagyott sorsok.
Ez nem egy túlárazott, neonszagú retro-bömbi volt, hanem egy kollektív terápiás ülés. Leírták már előttem, elemezték is sok szempontból DJ OTI sikerének kulcsát, azt viszont nem igazán olvastam sehol – ha mégis volt ilyen megközelítés, bocsi! -, hogy az egész sztoriban nemcsak a nosztalgia robbant akkora atombombát, hogy múlt és jelen egyszerre remeg bele, hanem ott a bátorság, mint tényező is.
Balázs ugyanis Otin keresztül meg meri élni azt a gyereket, amelyik ott van bennem, mikor 44 évesen Wannabe-t fakanálba énekelek, benned, mikor maxra tekered a kocsidban a hangerőt a Pasaréti úton az Insomnia alatt, és egy pillanatra elfelejted, hogy már nem a patikára tunningolt, dupla kipufogós 3-as Golffal vereted, hanem az alacsony fogyasztású, megbízható sedannal, amiben két gyerekülés is kényelmesen elfér, azt a gyereket, amelyik 30 év elteltével is az első ütemekről felismeri a 2Unlimited összes számát.
Mondják, kicsit felesleges kulturfölény sznobizmusával: ez igénytelen szórakozás. Pedig nem lehet egy egész generáción számon kérni a 90’-es és kétezres évek szapora BPM-számát csak azért, mert sokaknak még mindig az ‘amit én nem szeretek, az szar’ az ízléskritika netovábbja.
Szokás mondogatni Balázzsal kapcsolatban, de hát hogy férhet össze a spiritualitás a szórakoztatással. Egyrészt úgy, hogy a spiritualitás nem magányos és főleg nem karót nyelt műfaj, szóval klassz lenne elengedni végre azokat a téveszméket, hogy aki ezen az úton jár, annak már-már fagyos kimértség, elhalkuló szó és abszolút fegyelem az ismérve.
Nekem spiritualitás az, hogy a hatórás ott létem alatt nemhogy egyetlen indulatos, trágár, vagy tiszteletlen szót nem hallottam, nemhogy nem volt lökdösődés, beszólogatás, kakaskodás, de basszus, itt hat órán keresztül csak kedves idegenekkel találkoztam.
Mindenki elnézést kért, aki elment mellettünk vagy át rajtunk, egy srác még vissza is fordult, nem öntötte-e ki a vizemet, egy lány megölelt, miután véletlenül rám billent, egy másik megkínált keksszel, gondos anyukákról lévén szó, mindenkinél volt nedves törlő, mindenki odafigyelt a másikra, és egy 60 ezres tömegben hat óra alatt ez azért elég sok odafigyelés.
Barátnőm szerint egyszerűen azért, mert a mi korosztályunk már nem csak mondja, tényleg vigyáz a másikra.
Engem pl. egyáltalán nem érdekel, ki mennyit keresett ezzel a bulival. Mindenki előtt ott a lehetőség, hogy nagyot alkosson, és ha valaki ekkora tömeget tud boldoggá tenni egy temus parókába dugott, jó nagy adag izzadó (ön)iróniával, basszus, az megérdemli.
Engem inkább az érdekel, hogy hogyan lett egy teljesen agyament poénból várost megbénító esemény. Az érdekel, milyen hit, kitartás és munka kell ahhoz, hogy az egyik reggel viccből lejátszott Eins Zwei Polizai-ra hatvanezer emberrel együtt én is ott akarjak ugrálni tegnap – és jövőre is.
Az érdekel, hogyan érte el ez a buli, hogy tényleg nem volt más pár óra gyógyító önfeledtségnél, és hogyan érte el a főhős, hogy elhiggyem: nem kell elnyomnom magamban a vezetés közben torka szakadtából DJ Bobót éneklő énemet.
Nem lehet emberekre hatni úgy, hogy mások fölé helyezve magunkat egy barlangban keressük a kapcsolódást valami olyannal, amiben még nem is biztos, hogy hiszünk, de úgy teszünk, mintha; az nem spiritualitás. Emberekre hatni azzal lehet, hogy az energiát megteremtjük és áramoltatjuk. A zene energia, ahogy a tánc és a tömeg is az.
Az is energia, amikor 60 ezer embernek azt mondja valaki, hogy a piros zenénél álljon meg, a zöldnél meg táncoljon, és 60 ezer ember ezt egyetlen szívként meg is teszi.
Csak úgy hömpölygött tegnap az energia a szigeten. Esküszöm, még a Duna vízszintjét is megemelte.
Fotó: DJ OTI Facebook oldal
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
