Nézem az Életrevalókat a Játékszínben. Omar Sy után vállalni erős kihívás, de jó a koncepció, érthető a rendezés. Alapvetően is szeretem a hétköznapi figurákat, akik a színpadon bárkivé átlényegülnek, és a Drist játszó Vadász Tamás láthatóan lubickol a szerepben. És van egy pillanat, mikor elkezd rajtam átszűrődni a darab. Megjelennek előttem a srácok a hétköznapokból.
Kecskeméti Zsuzsanna írása.
Nézem az életrevalókat a Játékszínben és küszködök a könnyeimmel. Ahogy Vadász Tamás játszik, ez a darab számomra új értelmet nyer. Rájövök, hogy ismerem Drist. Ismerem azt a kívül hangos és akár durvának tűnő fickót, aki megsimogatja Philip haját, mert egy roham után kócos maradt.
Rájövök, hogy ismerem Drist, akinek néha keménynek kell lenni, aki sokszor a saját családjában is léhűtőnek tűnik, ezért ott is harcolnia kell. Ismerem Drist, akinek óriási szíve van, és nem csak azt tudja mi a jó, hanem kérdés nélkül segíti az elesetteket.
Csak ő máshonnan jön, mint én, mint mi úgy általában. Dris onnan jön, ahol az életben maradás ösztöne az erősebb. A többi nem számít.
Nem szenveleg, ha valami nem tetszik, hanem hangosan kiabál, és örül minden pillanatnak, amikor van mit enni és süt a nap, és ennek hangot is ad.
Az én Drisemet másképp hívják. Szabinak, Gergőnek, Dávidnak, Lacinak, Daninak és még sorolhatnám azoknak a fiúknak a nevét, akik nem akarnak egyszerre bejönni a terembe, ha időseknek zenélnek.
Azt gondolják, ha egyszerre jön be a sok, ahogy ők mondják – … „hát Zsuzsa néni ilyen izé…” „Mondjad már hallod, hogy cigány, most mit izélsz itt, Zsuzsa néni tudja, hogy cigányok vagyunk!” – nagyfiú, megijesztik a vendégeket.
Hányszor hallottam az elmúlt években: Zsuzsa néni, nem fognak megijedni tőlünk? És én láttam. Láttam, hogy ez őszinte kérdés és tapasztalat. Láttam, hogy ez gondoskodás. Láttam, hogy ők megpróbálják lehalkítani magukat, ha valaki szomorú, de ezerszer kell szólni ugyanezért, ha egyébként minden rendben.
Én láttam, hogy elsőként nyújtják a kezüket, ha egy kedves nyugdíjas látogatónak nehéz a járás vagy a lépcső. Én láttam, hogy ha hozzájuk szól egy idős vendég a koncertjük után, odafordulnak és leülnek meghallgatni, mit mondanak, hogy a „bácsinak” ne kelljen felállni.
Azt is láttam, ahogy emlékeznek honnan jöttek mielőtt velem repkedtek külföldi országokba fellépni. Láttam, ahogy kitalálták, hogyan tudnak karácsonyi ajándékot vinni faluvégi roma telepeken élő gyerekeknek. Közben persze hallottam is: „Csóró gyerek hát el sem hitte Zsuzsa néni, el sem hitte!”
Persze, hangosak. Kimondják, amit gondolnak, mert tele vannak érzésekkel. Láttam, hogy tudják, vigyázok rájuk, és azt is láttam, hogy cserébe ők is jobban becsülték magukat, és persze vigyáztak rám is.
Az én sok, sok drága Dris-em. Megértem, hogy a Philip igaz történetében és a darabban is nehéz elválni tőle. Ezért küszködtem a sötétben, ezen a nem olyan megható jeleneten. Mert egyszer csak megéreztem, hogy akikkel együtt élek 4-5 évet, és legnagyobb örömömre zeneakadémiára mennek, vagy egy-egy roma szakkoli hallgatójaként egyetemisták lesznek, már nem hozzám térnek haza délutánonként.
Persze tudom, hogy ez a dolgom. Egy állomás vagyok, és azt is tudom, hogy fontos állomás, mert nálam tanulják meg milyen értékesek.
Nálam tanulják meg, hogy amit ők hoznak, az odafordulás, a gondoskodás, a másokra gondolás és a tehetségük nagyon is értékes, és azt is itt tanulják meg, hogy kell ezt elhinni és vinni majd egyedül is.
Őszinte, természetes szeretetük, a mindig nevető fekete szemeik, az állandóan huncutságon járó eszük, a problémáik drámai előadásai, és a jó szívük olyan magával ragadó, mint nem sok minden más a világon.
Hiányoznak, és őszintén boldog vagyok, ha néha visszatérnek, mert összetartozunk. Ezt csak az érti, aki egyszer már átverekedte magát a falakon. Mint Philip, Marcel, Yvonne és persze sokan mások a való világban, és köztük én. Tudom, hogy ők is megsimítanák egy mozgássérült kócos haját, mert a méltóság neki is jár. Tudom, hogy sivalkodnak idegen helyzetekben, mint mondjuk a repülés, akárcsak Dris, de egy perc múlva már élvezik a helyzetet és el is felejtik a drámát, a végén pedig soha, de soha nem felejtik el megköszönni.
Szóval ismerem Drist. Parádés fickó.
fotók: Kecskeméti Zsuzsanna
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
