Ha eddig azt hitted, felnőttként végleg elfelejtheted a kovalens kötéseket, az egyenleteket, a ragasztót és az ollót, az iskolai elvárásoknak való végeláthatatlan megfelelést, nagyon tévedsz. Otthoni technikaóra, avagy húsvéti készülődés indul!
Amikor az ember végre elbúcsúzik a sulitól, és boldogan felsóhajt, hogy hála az égnek, hogy többé nem kell iskolai baromságokkal foglalkozni, nem árt, ha tudja, hogy de.
A kellemetlenségek ugyanis nem érnek véget csak azért, mert az ember kijárta az iskolát, a körző, a vonalzó, a kémiai kötések, a határozószók és a ragasztó sem tűnik el az életedből, csak azért, mert már felnőtt vagy. Ha ugyanis van gyereked, plusz beköszönt a zombi apokalipszis, és bevezetik a homeschoolingot (hiába a trendi angol szó, a lényegen nem változtat, ez egy bazi nagy kiszúrás), jobb, ha tudomásul veszed, hogy kezdődik minden elölről. Sajnálom, de nem menekülhetsz a kovalens kötéstől, a mohácsi csatától, és igen, eszedbe fog jutni, miért is utáltad annyira az iskolát.
Épp próbáltam elmerülni egy nagyobb lélegzetvételű levél megfogalmazásában, amikor a kisebbik gyermek – hívjuk Dének (megígértem neki, hogy nem írom le a nevét a cikkekben) – közölte, hogy lekéste a technika házi feladat beküldési határidejét, mert nem jelzett a rendszer, hogy új házi érkezett, szóval van körülbelül mínusz nulla időnk arra, hogy a kiosztott feladatokból kiválasszunk és elvégezzünk egyet. Miután vettem egy mély levegőt és magamban kimondtam azt, ami először eszembe jutott (igen, azt), felnéztem, és egy utolsó és kétségbeesett próbálkozásként azért rákérdeztem, hogy viccel-e. Nem viccelt.
Technika. Lehetett volna irodalom, vagy nyelvtan, esetleg töri, biosz, angol, szóval esküszöm, vannak tantárgyak, amitől nem kapok hidegrázást, de a technika, a kémia, a matek és a fizika erős ellenérzéseket vált ki belőlem. A technika azért, mert semmi kézügyességem nincs, már az óvodai adventi készülődéseken is vicsorogva figyeltem a szuperügyes anyukákat, akik két kacaj közben fél szemmel és fél kézzel legyártottak egy kétméteres adventi koszorút, míg én egy gyöngyöt is képtelen voltam fölfűzni. Na mindegy, szóval ott tartottunk, hogy technikából kellene, hogy segítsek.
Rendben, lássuk a választható feladatokat.
– Úristen, nincs más?? — hörögtem kétségbeesetten, miután gyorsan egyértelművé vált, hogy a négy lehetőségből mind a négy szörnyen nehéz és kivitelezhetetlen. Igazi kínzás mind, durva, kemény és emberpróbáló feladatok.
Dé rám meresztette a szemét és elnevette magát. A legyező formákból hajtogatott húsvéti nyuszi tök könnyű, igazából simán megcsinálná egyedül, csak sietnie kell, ezért kéri, hogy segítsek. Szomorúan elbúcsúztam a levelezésemtől, a biztos és imádott munkámtól, és szinte bármit megtettem volna, csak ne kelljen húsvéti nyúl kinézetű papír ajtódíszt készítenem. Bármit.
Az első kihívás az volt, hogy legyártsunk legalább nyolc legyezőformát. El is kezdtem hajtogatni, de már a negyedik sornál elcsúsztam és egyre ferdébb lett az egész. Titokban ránéztem Dére, hogy észrevette-e, hogy máris elrontottam az egészet. Szuper, nem vette észre, vígan dolgozik, szóval folytattam a szégyenletes munkát. Aztán össze kellett ragasztani őket, és mivel Dé épp a francos nyúl bosszantóan cuki kajla fülét készítette, a ragasztás rám maradt. Pillanatokon belül összeragasztottam a nadrágomat a nyúl fejével.
Nagy levegő, semmi baj. Óvatosan nekiálltam lehúzni az állat fejét a nadrágomról, aztán némi erőfeszítés kíséretében az ujjaimat is szétválasztottam. Dé néha rám nézett kissé lesajnálón, és pontosan tudtam, miért néz így. Az ő kezében egyszerűen életre keltek a tárgyak, ügyesen hajtogatott, rajzolt, vágott, könnyedén készült el minden, amihez hozzányúlt. Ezzel szemben én szenvedtem, szuszogtam, morogtam, hörögtem, és közben azon gondolkodtam, mégis hogy gondolja a technikatanár, hogy hetedikes gyerekeknek tapsifüleseket kell vagdosniuk, amikor jövőre már a Playboyt fogják lapozgatni a pad alatt. Nyúl, mint a kisbabáknak! Megáll az ész!
Aztán úgy döntöttem, ellustulom a dolgot, végül is Dé feladata az egész, nem igaz? Hát hogyan lesz belőle így talpraesett, tökös, döntéseit felvállaló felelősségteljes férfi, ha még az átok papírnyulat is én csinálom helyette? Te jó ég, hát mivé lesz a világ, ha még egy húsvéti ajtódíszhez is én kellek? Egyszer még megköszöni a leendő barátnője, hogy hagytam kibontakozni, jobb, ha a háttérben maradok, gondoltam, és fokozatosan lelassítottam, hátha amíg összeillesztgetem a legyezőket, ő befejezi az egészet, és mire észbe kapok, már bent van a szobájában, én meg dolgozhatok újra.
A munkakerülés egészen szórakoztató volt, de aztán gyorsan lebuktam, és Dé az orrom alá tolta a többi papírt, jelezve, hogy még sehol nem tartok.
Miután végre körbeért az egész legyező és kirajzolódott a nyúl feje, kiderült, hogy túl nagy. Átkozottul hatalmas feje lett a nyúlnak. Komolyan, mintha valaki csukott szemmel génkezelte volna szegény jószágot. Nem mintha érdekelt volna, felőlem aztán az is oké lett volna, ha csak egy fejet készítünk, test nélkül, és hiába magyaráztam, hogy jó ez így, meg miért ne lehetne ez egy elfuserált fejsúlyos nyúl, úgyse érdekel senkit, Dé hajthatatlan volt. Szét kellett szednem az egészet és levágni a tapsifüles fejéből. Na ezért utálom a maximalizmust, csak a baj van vele. Kezdett az idegeimre menni a nyúl.
Szétszedtem, aztán levágtam a fejéből, aminek a konyhapult látta kárát. Nem baj, gondoltam, csak legyünk túl rajta, az se érdekel, ha kettévágom az egész konyhát, csak hadd felejtsem végre el az egész siralmas technikaórát.
Végre megvolt a kellő méret, a nyúl csinos teste és feje, és már csak színezni kellett, én pedig közben megfogadtam, hogyha újra kinyitják a sulikat, az első utam a technikatanárhoz vezet majd.
A végére még kicsit átszíneztem a terítőt, a lábamba állítottam az ollót, mindenem ragadt, a szoba csupa papír volt és ragasztó, a genya nyúl meg ott röhögött a földön. De legalább vége lett a húsvéti ajtódísz nevű rémálomnak.
Miközben fotókat készítettünk, a nyúl rám kacsintott és röhögött. És bár egy ideje nem eszem húst, úgy döntöttem, egy jó nyúlpörköltet azért beiktatok hamarosan.
Izgatottan várom, holnap mi következik, milyen tantárgyból bukom meg.
Fotók: Dé.
