Tanulságosak, meghatóak és időtlenek – szerintem ilyenek az Andersen-mesék. Gondoljunk csak a kis gyufaárus lány történetére! Lehetetlen könnyek nélkül megúszni. Említhetnénk még a rút kiskacsát, Pöttöm Pannát vagy a fülemülét, ők mind-mind híres szereplői a dán meseíró tollából született alkotásoknak. És vajon milyen szállal kapcsolódik ehhez az egészhez Szendrey Júlia, a „magyar George Sand”?
Április 2-án, Andersen születésének évfordulóján ünnepeljük a gyermekkönyvek nemzetközi napját. A meseíró emlékét a nevét viselő kitüntetés, a Hans Christian Andersen-díj is élteti. Történetei nemcsak saját korában számítottak jelentős műveknek, hanem mind a mai napig, világszerte ismerjük és szeretjük őket.
Elsőre hirtelen nem is tudnám kiszámolni, hogy hány generáció nőtt fel ezeken a meséken. Bennem például élénken él a kép gyerekkoromból, ahogy ezeket a történeteket hallgatom – vagy épp a megfilmesített verziókat nézem valamelyik mesecsatornán. Tagadhatatlan, ahogy az anderseni mesevilág összeköti a múltat és a jövőt: különböző legendákból, történelmi tényekből, néphitekből is merített inspirációt, majd később ezek az elbeszélések ihlettek számos új történetet.
Aki nem hiszi, járjon utána
Így volt ez például a kis hableány sztorijával is: bár később a Disney úgy dolgozta fel ezt a mesét, hogy happy end, jóképű herceg és őszinte szerelem lett a vége, Andersen eredetileg egy olyan kis hableányt teremtett, aki bánatában tengerbe veti magát, majd a teste „maroknyi fehér habbá foszlik szét”. Nem egészen happy end.
Persze ferdítenék a dolgon, ha azt írnám, itt a vége, fuss el véle. A kis hableány a levegő lányai közé került, akik ha sok jót cselekednek, lelkük örökké élni fog. Háromszáz év elteltével nyerhetik el halhatatlanságukat. Majd a mese legvégén jön az anderseni tanító gondolat: ha jó gyereket látnak, egy évvel megrövidül a háromszáz esztendő, ha rossz gyerekre találnak, könnyet ejtenek, és minden könnyük egy nappal meghosszabbítja a kiszabott időt.
„Ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja”
Az eredeti művek népszerűségének és a sokféle feldolgozásnak köszönhetően ma már szinte mindenki fülében ismerősen csengenek a nagy meseíró sorai. Az 1994-ben megjelent Világirodalmi arcképcsarnok például arról ír, hogy Andersen meséit több mint 80 nyelven adták ki.
Magyarországon először 1858-ban, Szendrey Júlia fordításában jelentek meg az Andersen-mesék, olyan történetekkel, mint A császár új ruhája vagy a Rendíthetetlen ólomkatona. Szendrey Júlia ezekbe a – német közvetítéssel készített – fordításokba a korabeli magyar gyermekfolklór elemeit is beépítette. A jelentős visszhangot kiváltó kötetét gyermekeinek ajánlotta.
„A gesztus őszinte volt, hiszen Júliának szakmai sikerei mellett a gyermekei jelentették a legnagyobb örömöt. Ezáltal a családon belül példát mutatott a saját irodalmi alkotás ajándékozására, amit a fiúk is viszonoztak később köszöntő versek megírásával, de a legkülönlegesebb az általuk szerkesztett folyóirat volt” – írja Szűts-Novák Rita, irodalomtörténész a Korunk című lap 2019/3. számában.
Ebben az ajándéknak szánt füzetben a gyerekek úgy mutatták be édesanyjukat, mint Költőnőt és Gazdasszonyt.
„Toll és főzőkanál! Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?” – fogalmaztak frappánsan a 10 és 14 éves gyerekek.
Szembemenni a társadalmi elvárásokkal
Szendrey Júlia korában egyébként egyáltalán nem volt széleskörűen elfogadott, hogy az irodalmi pálya nők számára ugyanúgy nyitva álljon, mint a férfiaknak. A költészet és írás ám nemcsak első férje, Petőfi Sándor asztala volt, hanem ő maga is jeleskedett ezen a téren.
Gyimesi Emese irodalomtörténész, Szendrey Júlia-kutató egy, a HVG-nek adott interjúban arról beszélt, hogy Szendrey – a közkeletű tévhittel ellentétben – csak jóval Petőfi halála után kezdett verseket írni. Életében 23 verse jelent meg, a kortársak számon tartották őt, mint szerzőt, több női antológiában szerepelt – derül ki az interjúból.
Gyimesi Emese blogján sok-sok érdekességet találunk még Szendrey Júlia munkásságáról, életéről. Többek között azt is, hogy már kortársai is a „magyar George Sand” névvel illették. A korabeli sajtó számára George Sand jelentette a „nőíróságot”: ő az egész lényével, cselekedeteivel, megjelenésével és hírnevével együtt a megtagadása volt mindannak, amit a korabeli társadalom a nőktől elvárt.
Mai szemmel nézve viszont, ami engem illet, örülök, hogy már más korban élünk, mint amilyet a Petőfi Sándor által a francia írónőről írt gondolatok lefestenek: „Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja a kezét; de az istállót bízza a férfiakra.”
Nyitókép: Freepik.
