Nagyon nehéz helyzetbe került a szépségipar, nem először az elmúlt időszakban. Kormanik Andreának kozmetikusként egyszer már újra kellett terveznie, de most sem adja fel. A negatívumok helyett a pozitívumokra koncentrál, mert hiszi, csak együtt, összefogva állhatunk fel. Szívmelengető történet a hitről és a kitartásról.
Újratervezés. A szó, ami vállalkozóként a legtöbbet járt a fejünkben az elmúlt egy évben. Én alapvetően már nem félek tőle. Közel 50 évesen, túl 2 váláson és egy 180 fokos karrierváltáson nem riasztanak meg a kihívások, sem a megmérettetések, de még az sem, hogy a padlóról álljak fel. A bizonytalanság annál jobban kikészít.
Kozmetikusként dolgozom. Tavaly még azelőtt bezártam, hogy ezt elrendelték volna. Hivatalosan előszőr két hétre, aztán végül majdnem 2,5 hónap lett belőle. Egyedülálló anyuka vagyok, és vállalkozó. A tavalyi évet túléltem, mert az első héten eladtam egy nem sokkal korábban vásárolt profi gépemet, és mert a vendégeim közül sokan „Covid-bérletet” vettek, aminek köszönhetően nyitás után ugyan már „ingyen” dolgoztam, de legalább addig is életben maradtunk. Meg kellett hoznom ezt a döntést, mert sajnos egyik boltban sem lehet hitelre vásárolni azzal a jelszóval, hogy kozmetikus/masszőr/munkanélküli vagyok.
Tavaly az újranyitásra tudatosan készültem. Egyszemélyes pici szalonom van, a higiénia mindig is a vesszőparipám volt. A korábban is használt fertőtlenítőszerek mellett vettem egy ózongenerátort, ami 8 perc alatt sterillé varázsolja a kozmetikámat. Egy plazmatechnológiás légtisztítót, ami napközben is biztosítja a vírusmentes levegőt, és rátaláltam egy felületfertőtlenítőre, amit erre a vírusra is bevizsgáltak.
A maszk a munkám miatt sosem volt idegen, de tavaly március óta összenőttem az ffp2-es maszkkal. Így – mondhatni – az újranyitás többé-kevésbé zökkenőmentes volt, végre megint dolgozhattam. Természetesen figyeltem, hogy mi zajlik körülöttünk, nemcsak az országban, hanem nemzetközi szinten, és mint vállalkozó és egyedülálló anyuka is próbáltam felkészülni, a „mi lesz, ha újra bezárunk” helyzetre. Ami kikészít, az a bizonytalanság: először 2 hét, amiről már az elején tudni lehetett, hogy nem annyi lesz, majd újabb 1 hét, azzal, hogy majd a hét második felében megtudjuk, hogyan lesz tovább. Egy szolgáltató számára, aki a két kezével dolgozik, ez elviselhetetlen káosz.
A legtöbb embernek van titkos akkumulátora, csak nem mindenki figyel rá tudatosan oda. Nekem ez a segítségnyújtás. Hiszek a szeretet körforgásában. Nem tudok tétlenül ülni, és persze túl azon, hogy tanulunk a kislányommal, és én a létező összes számomra fontos online tanfolyamot elvégzem, hajt a tenni akarás.
A jelen helyzetben könnyű segíteni. Tavaly, amikor még maszk- és arcpajzshiány volt, ezekből juttattam el olyan kórházakba, amelyekben szükség volt rá. Szenteste karácsonyi tálakat vittem a szolgálatban lévőknek a Heim Pál SBO-ra és a Jahn Ferenc kórházba, és azóta is hónapról hónapra viszek szeretetcsomagokat valahova, a héten például a mentőállomásra. Civil emberként teszem ezt, de szerencsére sokszor vannak segítőim. Ez visz előre, ez tartja bennem most a lelket.
Ha van kérdés, amit gyakran feltesznek nekem, az az, hogy honnan van ennyi energiám?!
A szeretetben hiszek, és abban, hogy mindennap van választásunk, hogy mosolyt vagy könnyeket csalunk, hogy hitet adunk, vagy épp hitetlenséget!
A minap a kislányom a következő mondattal várt haza egy ilyen útról:
– Mami, ha nagy leszek, az szeretnék lenni, ami te vagy!
– Mire gondolsz? – kérdeztem. – Kozmetikus, állatvédő? – Nem, mami, én pont az szeretnék lenni, ami te vagy, ahogy vagy, csak úgy…. Egy kimerítő nap végén úgy éreztem, hogy az én „titkos akkumulátorom” feltöltöttet jelez …
Várom, hogy újra nyithassak, hogy azt a sok-sok energiát, ami most bennem ragad, végre újra átadhassam a vendégeimnek, akik tudom, szintén ki vannak éhezve a törődésre.
Fotók: A szerző felvételei.
